Nils Petter Molvaer nem mindennapi figura, ezért az április 16-i sepsiszentgyörgyi fellépése még különlegesebb eseménynek számított. Az eseményt egyaránt tarkították pozitív és negatív élmények, de önmagában nem mindennapi, hogy ilyen kaliberű és minőségű előadó lépjen fel Sepsiszentgyörgyön.

Molvaer azon nagyon kevés alkotók közé tartozik, akik azzal büszkélkedhetnek, hogy stílust teremtettek. Az 1960-ban Sula szigetén született norvég jazz-trombitás, zeneszerző és producer az egyik legelső, aki olyan egymástól távol esőnek tűnő műfajokat hozott össze, mint a jazz és az elektronikus zene, azonbelül pedig a drum’n’bass, az IDM és az electronica műfaját. Ez a megközelítés már az 1997-es debüt albumán, a Khmer című lemezen megjelent és annyira újszerűen hatott, hogy máig ez a legismertebb és legelismertebb lemeze. Az album nem mindennapi módon keveri a jazz, a rock, az elektronikus hangtájképek és a hip-hop elemeit. Ezek már első hallásra könnyen felismerhetővé tették alkotásait, még azelőtt, hogy ellepték volna a piacot a hasonló próbálkozások.

Ez a lemez nem csak általában volt különleges, hanem a kiadója, az ECM számára is, ugyanis ők sok klasszikusabb és kísérletibb jazzlemezt is megjelentettek, de ilyet még soha. Az elektronikus zene viszont eddig teljes mértékben idegen számukra, így két lemez után Molvaer ott is hagyta őket. Azóta amellett, hogy saját lemezeit kiadja, rengeteget kollaborál (pl. Eivind Aarset gitárossal, Zakir Husseinnel, Bill Laswell-lel, hogy csak a legnagyobbakat említsük), valamint színház- és filmzenéket ír.

Mindezek tükrében érthető volt, hogy reménykedve vártam az aznap esti koncertet. Tudom, tudom, „ne menjünk elvárásokkal” és a többi nonszensz álmély okoskodás, de attól még elvárásokkal rendelkezni a legtermészetesebb dolog. Ezen túllépve nem kell félreérteni, amit írni akarok, a koncert hatalmas élmény volt, épp csak többre vártam Molvaertől. A zenei anyaggal nyilvánvalóan semmi probléma nem volt. Már a nyitóhangokban olyan vastag drone-noise alapokat kevert trombitája alá, hogy olvadoztam a gyönyörtől. Molvaer az évek során egyre csak bővítette azokat a jazztől hagyományosan idegennek gondolt elemek tárházát, amelyeket felhasznál, így a fentebb említett műfajokon túl lehet már hallani nála ambient, drone, dark ambient, sőt egyenesen noise témázgatásokat is. Az már csak egy plusz volt, hogy mindezek az általában „anti-zene”, sőt némelyek szerint „anti-kultúra” elemek épp egy templomban szólaltak meg (bár a templom jelen esetben unitárius). A zene továbbá olyan szintű változatosságot és sokszínűséget mutatott fel, amelyet igazán kevés szólóelőadó tudhat a magáénak. Ha meg akarnám számolni, legalább 15 féle zenei műfaj (ismét tudom: „ne kategorizáljunk” és bla bla) fordult elő a koncerten, ráadásul úgy, hogy szervesen összeillett a jazzel.

Legszívesebben végigfeküdtem volna a tempolmi padban és úgy hallgattam volna a zenéjét. Azért mondom, hogy esetenként, mert Molvaer teljesen egyedül lépett fel, ami azt jelentette, hogy ő játszott – nyilván – a trombitáján is, valamint ő cserélgette laptopjáról az alapokat is. Sajnálatos módon ez szinte dalonként megtörte az amúgyminden konferelását nélkülöző koncert folyamát. Lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás, viszont nagyon kizökkentő volt, hogy négy-öt percenként molyolt a laptopján és megszakadt a koncert úgy zenei, mint vizuális folyása. Másrészt zavaró volt, hogy nem igazán láttam egy irányt a koncert felépítésében, amitől úgy tűnt, hogy eléggé zavarosaz, amit hallok, akármennyire jó is. Emiatt a koncert kb. háromnegyedénél már igencsak fárasztott az egész, noha szeretem a zenéjét. Erre például azért érdemes vigyázni, mert voltam olyan jazz koncerten, Bohren & Und Der Club of Gore, akik az átlaghallgató számára talán fárasztóbb zenét játszanak, már csak annak monolitikus lassúsága okán is, ám mégis rövidebbnek és kerekebbnek tűnit pedig kétszer ennyit játszottak Pesten is, Bukarestben is, mint Molvaer Sepsiszentgyörgyön. Nyilvánvalóan teljesebb lett volna az élmény, ha nem egyedül jön, hanem a kísérőzenészeivel, de ez távolról sem a szervezőség mulasztása, ugyanis ez egy szólóturné része volt.

Mindezeket a kisebb dolgokat leszámítva a koncert roppant jó volt, nem csak azért, mert maga Molvaer és a zenéje is jó, hanem azért is, mert ezek a kísérletibb zenék és zenészek is kezdenek elérni hozzánk, noha volt már erre példa roppant jó itteni szervezőcsapatoknak köszönhetően (számomra ilyen téren a legpozitívabb példa eddig a tavalyi PulzArt fesztiválon a MIKROKOLEKTYW volt, ami eddigi egyik legnagyobb koncertélményem itthon). Le az összes kalappal a szervezők előtt, hogy a bukaresti Jazz in Church előadói közül elhozták többek közt Molvaert, aki minden ellenére nem csak egy nagyon jó koncertet adott, hanem még nagyon pozitív, mosolygós, közvetlen alaknak is bizonyult.

Az est negatív fénypontja számomra a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára (!) volt, aki kifejtette igazán mélyenszántó véleményét, hogy „mán vártam, hogy legyen valami zene es” (sajnos szó szerint idézek), amire igazán kedvem lett mondani, hogy még csak meg sem érdemlik, hogy ilyen kaliberű és minőségű koncert legyen karnyújtásnyira tőlük. Ez a szégyen, amikor így állnak hozzá ahhoz, hogy egy zenész, aki stílust és műfajt teremt, egy személyben eljön, egyedül lép fel, és még ha nem is tökéletes a koncert, de még mindig többet lehetne tanulni belőle, mint az említett úriember egész munkásságából – ha van egyáltalán ilyen – , illetve egész tanári pályájából. Szántszándékkal akartam erre kitérni, nem azért, hogy soroljam a negatívumokat, vagy eltereljem a koncert nagyszerűségéről a figyelmet, hanem, hogy jelezzem, hogy milyen nehézségekkel küzd minden olyan szervező nem csak itt, hanem bárhol, amikor olyan eseményt szervez, amely túllép bizonyos mesterségesen megvont kulturális, művészeti, politikai vagy bármilyen határokon, és úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni ezt mindig. Legyen minden ilyen szóvá tétel egy nagy „hajrá!” mindazoknak, akik hajlandóak átlépni ezeket a határokat és leszervezni ilyen eseményeket.

Hogy ezek után visszatérjünk a pozitívumok sorába, álljon itt Nils Petter Molvaer és zenésztársai előadásában a Khmer lemeze teljes hosszában, élőben előadva a Jazz Baltica fesztiválról:

Drendrendrendrerendrerendkívül jó hír a metál zene rajongóknak! Három év csend után, jövőre várható új Meshuggah lemez. Legutóbbi Koloss lemezüket már felélték  a matekriff-őrültek, de minden bizonnyal itt a ráadás. Tomas Haake, a zenekar dobosa tett fel a Youtube-ra egy videót a stúdióból. Hogyha megosztjátok, ütőt nyerhettek. Döhööö. Whiplash. Hogy gnómos-e a Meshuggah? Nem, de jó!

A Kranky hónap végén hozza az új Benoit Pioulard lemezt, Sonnet címmel. Semmi újdonság elöljáróban: instru és field drecording + Pioulard. Készítettek azonban az egyik dalhoz, a So Etched In Memory-hoz videót, ami inkább pop-os szokás, de tetszik, a videó meg még inkább.

Március 30-ig kell várni az albumra, de addig is van még egy dal, amit meg lehet hallgatni. Písz.

Új Charlemagne Palestine kiadvány a láthatáron! A mágust még 2013-ban hívták meg zenélni London egyik legkúlabb helyére a Cafe Oto-ba. A második estén együtt zenélt a Time Machine Orchestraval, azaz a Grumbling Fur-búl ismert Daniel O’Sullivannel (ez volt az első alkalom, hogy O’Sullivan ezen a néven lép fel), és a produkció annyira meggyőzőre sikeredett, hogy április 2-án szét is szórják 500 példányban. Egy részlet már hallgatható az anyagból.

Április 20-tól rendelhető a MERZXIU lemez. Jamie Stewart a Xiu Xiu-ból az utóbbi években koncept és kollaboráció lemezeket adott ki, és nem meglepő, hogy egymásra találtak a japán noise legendával, Masami Akita-val, azaz Merzbow-val. A MERZXIU két dalt tartalmaz, a lemez mindkét felén 1-1-t és kicsit sem meglepő, hogy 1000 példányban hozzák ki.

A faji egyenlőség jegyében született a kollaboráció a SUUUNS és a Jerusalem in My Heart között. Utóbbinak eddig egyetlen lemeze nagyon meggyőző volt, hiszen több évet váratott magára, mivel a kollektíva első sorban élő performanszokkal foglalkozik. A kollaboráció sem friss. 2012-ben találkoztak először, akkor vették fel a dalokat, és 2014-ben került sor az utómunkálatokra. A lemez várhatóan április 14-én jön.

Felicia Atkinson – Readymade Ceremony

Félicia Atkinson (1981) annyi mindennel foglalkozik egyszerre, hogy első látásra nehéz eligazodni munkásságán. Nem csak önmagában komplex személyiség, hanem egyszerre több olyan projektet is működtet, amelyek más kiváló zenészekkel hozzák kapcsolatba. Megpróbáltunk eligazodni: Atkinson többek között zenét és hangot, irodalmat, mozgásművészetet, performance- és akcióművészetet, képzőművészetet használ nem mindennapi gondolatai átadására. Elmondása szerint munkáiban, legyen szó zenei vagy vizuális munkákról, általában az improvizáció és kompozíció egyensúlya érdekli, valamint nagyon gyakran az utazásai és éjszakai gondolatai inspirálják őket. Jelenleg Párizs és Brüsszel között ingázva él és alkot.

Elsősorban a Je Suis Le Petit Chevalier nevű projektje kapcsán ismert, amelyet egészen 2014 végéig használt, amikor bejelentette, hogy többé nem használja ezt az alkotói álnevet. Úgy írta le a zenéjét, mint „absztrakt építészet”, amely által így szépen illeszkedik az úgynevezett hangszobrászat műfajába. Ezen projektjének alapja a minél hatalmasabb drone hangzások, amelyekre elektro-akusztikus improvizációk simulnak, mindenféle apró zörejek, zajok tarkítják, végül pedig Atkinson kifejezetten narratív szövegrészletei, amelyeket suttogva és olyan monotonan ad elő, amennyire csak tőle telik; ez adja meg végül a kegyelemdöfést az amúgy nem mindig teljesen negatív kisugárzású zenéjének. Egyenlő arányban találhatóak hangszerek és fieldrecording elemek a zenéjében, azonban a tételei általában lassú és lassan kibontakozó ambient és drone zenék.

Amikor először végighallgattam a már saját neve alatt megjelenő Readymade Ceremony című lemezét, felettébb meglepődtem és minél többet hallgattam, annál jobban tetszett,. Az ok egyszerű: korábbi munkái eléggé arctalannak tűnnek, miközben a nemrég megjelent lemez annyi új elemet hoz a már meglévők mellé, hogy jellegének módosítása nélkül teszi azt sokkal komplexebbé. A már ismert drone, ambient, soundscape és fieldrecording témák mellé számos glitch-, elektro-, ipari-, sőt, noise- és kollázszenei témák sorakoznak, amelyek nagyon szépen kibővítik az eddig kissé szürke világát. Üdvözlendő változás történt a szövegek terén is: esetükben az figyelhető meg, hogy sokkal direktebbek és sokkal inkább készek a konfrontációra, mint korábban, amikor a költői absztrakció kedvéért gyakran vérpadra került lényeges dolgok kimondása. Már az olyan dalcímek erről árulkodnak, mint az Against the Archive, a Carve the concept and the Artichoke, vagy a The book is the territory – ezek a címek már sokkal inkább irodalomelméleti, filozófiai, társadalomtudományi tartalmakról jeleznek, mintsem a végletekig absztrahált költői témákról, lásd például a L’Oeil című tétel olyan vezérmotívumait, mint az „I used to be played more often…”, vagy „This shouldn’t be a dialog…” és „Hanged by the showercurtain’s rope…”, amely sorokat Atkinson suttogva ismételget más kijelentésekkel együtt. Amolyan kommentárként is felfoghatóak a kiöregedő előadóművészek félelmeiről, ugyanakkor lehet valami teljesen banális értelmezése is, de pontosan ez a hétköznapi, életszagú, banális tragikum, avagy tragikus banalitás az, ami nagyon friss ezen a lemezen a korábbi néhol eléggé túlfűtött és világmegváltó absztrakt költészettel szemben.

Mindent összevetve, ez eddig Félicia Atkinson legjobb lemeze. Változatos, radikális, egyenes, nem bújik az említett műfaj(ok)ra általában annyira jellemző balladai homály mögé, hanem a sötét nyirkos titkokat kiteríti egymás mellé a napra szikkadni és elhalni. Nincs kegyelem. Ám a lemez a szép és az egymás mellé rendezés miatt nem egy felszínes vagdalkozás, hanem inkább egy nagyon érzékeny számvetés. Nagyon érdemes meghallgatni és időt szánni rá.

A lemez teljes hosszában meghallgatható Félicia Atkinson BandCamp oldalán, ITT.

Inventions – Maze of Woods

Az Inventions alig tíz hónappal az azonos névvel fémjelzett debüt lemezük után előrukkolt egy újabb, Maze of Woods című hanganyaggal. De nem értem minek ez a sietséget. Az első lemez egyértelműen nagyot szólt, mert két nagyágyúról beszélünk. A duó egyik tagja Matthew Cooper, aki évek óta az ambient műfajt hizlalja kisebb-nagyobb sikerrel, de mindig kellemesen. A másik ágyú Mark T. Smith az Explosions In The Sky gitárosa, az ő esetében már el lehet mondani, hogy a post-rock műfajt többek között neki köszönheti a világ.

Én sajnálom, hogy az Inventions megjelenésekor nem volt még blog, mert áradozhattam volna elvakulva és a zenét figyelmen kívül hagyva, arról, hogy milyen istenkirályság, hogy ez a két fószer egymásra talált. A debüt anyag amúgy tényleg hozott valami egyedit, ha nem is hangzásban, de hangulatban mindenképp.

A Maze of Woods-ot többször végig kellett hallgassam, hogy az agyam abbahagyja a hülye játékát, azaz hogy találgassa, melyik dal, melyik elemét a két zenész  éppen ki szerkesztette. Ez a játék különben izgalmas és tartalmas is azoknak, akik ismerik az Eluvium és az Explosions In The Sky muzsikáját. Akik nem ismerik, azoknak marad a zene, ami nem sok.

b: Mark T. Smith és Matthew Cooper

A lemez nyitó dala, az Escapers az egyetlen behatárolható emberi hanggal kezdődik, amit többszöri hallgatásra akár meg is lehet érteni, és valószínű, hogy ezzel a mondattal akarták kiásni az alapot a hátralévő középszerűségnek. Összejött. A dal amúgy majdnem meggyőző, mert mindkét szerző meg-meg villantja azt, amit tud, azaz Matthew hoz egy kis réti zongorát és sejtelmes ambient alapot, Mark meg gitározik kicsikét, ami inkább úgy hat, mint egy EITS koncert előtti gityómelegítés. Ezek az elemek sorra visszaköszönnek a lemezen, sőt, az „Eluvium lélek” kap egy egész nótát, címe Moanmusic, és elviselném az Eluvium külön lemezén, mint átvezető részt.

Az egyetlen jó dolog, amit többszöri hallgatás után megállapítottam, az az énekhangok csodaszép használata. Teljesen mindegy, hogy épp effektelt énekről vagy templomi kórusról van szó, majdnem elhitette velem, hogy a lemeznek van lelke. Ja, még odacsaphatjuk a pozitívumok mellé a perkúció jó helyen való használatát, amit alapból elvár a hallgató két ilyen zenésztől. Ez a két dolog, ami majdnem széppé teszi a Peregrine dalt, aztán jön a förtelmesen ócskán összedobott szempler és a csodának annyi.

Én nem tudom, minek kellett ennyire gyorsan kihozni a második lemezt. Talán azt akarják üzenni, hogy ez a találkozás kettejük között nem csak futókaland volt, hanem egy bevált projektről van szó és szeretnék folytatni. Amennyiben ez a házasság így folytatódik, én javaslom a gyors válópert, különben – amennyiben hagyományt csinálnak a tíz hónapból – karácsonykor diszkóban táncolhatunk az Inventions új lemezére és nevükhöz méltón „feltalálják” a fosdiszkót.

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Amikor legutóbb Eugene S. Robinsonhoz köthető projektről írtam – akkor épp a ZU-val közösen készített zseniális The Left Hand Path című lemezről volt szó – úgy fogalmaztam, hogy olyan, mintha zene-terroristák egy székhez kötnék a hallgatót és a legszebb zenére percenként gyomorszájon vágnák? Gondoltátok volna, hogy ezt lehet még tovább is fokozni? Mert én nem.

Nagyon ritkán szoktam ilyet mondani, de Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című közös lemeze maga a tökély, egyike azon lemezeknek, amelyek tökéletesen alátámasztják Nietzsche kijelentését miszerint zene nélkül tévedés volna az élet. Bizonyos értelemben ez az egész lemez olyan életekről szól, amelyek ilyen vagy olyan okból tévedések, de teljesen más értelemben, mint a nietzschei szentenciában.

A lemez kiadói promója:

Philippe Petit veterán DJ, aki, amikor épp nem lemezeket pörget, a drone, a dark ambient, a noise, az ambient, a field recording és az experimental soundscape műfajaiban alkot nagyokat. Igencsak illusztris nevekkel sikerült kollaborálnia az évek során: ASVA, Lydia Lunch, Edward Ka-Spel, Murcof, Justin Broadrick, Nils Frahm, Aidan Baker és végül a jelen cikk tárgya is: Eugene S. Robinson. A lemezen hallható zene megfelel az imént felsorolt műfajok keverékének, ám nem egyszerűen arról van szó, hogy hangokat dobált volna egymásra vagy egymás után, hanem felettébb konceptuális műről beszélünk. Először is a zene keretes szerkezetű ugyanis mindössze két felismerhető hangszer hallható benne: az egyik a legelején, egy trombita, amin nem más, mint a legendás Rhys Chatham játszik, valamint a legvégén egy száraz gitár, amelyet pedig Hervé Vincenti szólaltat meg. Mindezeken túl a zene folyamatosan háttérszerepet tölt be, de nem érdektelen egy pillanatig sem, csupán úgy marad kiváló, hogy tökéletesen engedi kibontakozni Robinsont. Alapvetően hosszan kitartott, felismerhetetlenségig torzított hangok, amelyek lassú és hömpölygő alakulása furamód zeneivé teszi őket, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. Annak ellenére, hogy az album fel van osztva hat részre, a zene összefüggő és megszakítatlan egészet alkot, amelyben első hallásra alig érzékelhető változások jelzik az egyik rész végét és a következő elejét. Mindazonáltal az összes zene közül, amely alapul szolgált eddig Robinson számára (Petit zenéjén kívül a Xiu Xiu, a Zu és Lydia Lunch többek közt), eddig talán ez talál a legtökéletesebben, ez engedi a legjobban kibontakozni úgy a hangját, mint egész előadásmódját.

Számomra Eugene S. Robinson egy legenda. Az egyik legváltozatosabb figura, aki a kísérleti zenék terén tevékenykedik. Egy személyben énekes, zenész, regényíró, újságíró, drámaíró, testépítő, valamikori kidobó és többszörösen díjazott mixed martial arts harcos, aki legalább ötféle küzdősporthoz ért: mixed martial arts, muay thai, kenpo, brazil jiu jitsu és birkózás. A The Crying of Lot 69 története az ő fejéből pattant ki és meg kell mondanom, nem akármilyen történet ez. Egy teljes novellával van dolgunk, amelynek a lemez valójában a megzenésítése, ez kerül elmondásra/felolvasásra az album majd 45 perces futamideje alatt. A történetről természetesen nem fogok részleteket elmondani, hallgassa csak meg mindenki magának, de néhány fontos dolgot azért érdemes észben tartani. Először is készüljünk fel, hogy iszonyat kényelmetlen helyzetbe fog hozni. Eugene eddigi dolgairól is tudtuk, akik ismerjük munkásságát, hogy nem szégyenlős és nem csak írásai, de az Oxbow-béli dalszövegei is a csontig hasítanak, ám ez a novella olyan szinten tapos a szereplői személyes szférájába és akár „emberi méltóságába”, hogy vadidegenként is izzasztó volt hallgatni fiktív, nem létező emberek testi, lelki megpróbáltatásait. Másodszor, szintén hasonlóan a többi szerzeményéhez, kíméletlenül egyenes, minimalista és száraz szöveg, nincsenek díszítések, nincsenek szóvirágok, sem ellazító fordulatok, csak ökölcsapásként ható kijelentések, történések, fordulatok, leírások. Eugene szövegvilágára jellemző, hogy a lehető legkevesebb szóval próbál elmondani minden lényegeset és csakis a lényegeset: semmi értelmetlen szószátyárság nincs abban, amit csinál, kizárólag a pattanásig feszített koncentráció a lényegre, valamint az abszolút fegyelmezettség ökölbe szorított kezei és összeszorított fogai. Maga a történet a legklasszikusabb és legszebb Lucio Fulci-féle ’giallo filmek’ hagyományait követi (amire már a borító és az egész design is utal) tele árulással, csalással és csalódással, lelki és testi szenvedéssel, túlfűtött erotikával (ez utóbbi hiányzik ebből a történetből, azonban központi jellegű a Last of the Dead Hot Lovers című második közös lemezükön).

A lemeznek már a kiállítása is a Lucio Fulci-féle giallo filmek plakátjait idézi

Eugene előadásmódjára legalább annyira jellemző ebben a műben az „ökölbe szorított kezek és összeszorított fogak” leírás, mint erre a novellájára. Ha az Oxbow lemezeken és főleg koncerteken nyújtott teljesítménye egy szó szerinti küzdelem, egy harc, egy mma-meccs átültetése énekbe, mozgásba, előadásba, akkor ez a lemez, a küzdelem, a harc, a meccs kezdete előtti végtelennek tűnő, valójában mindössze pár (tized-, század-, ezred-) másodpercet mutatja be, amikor a két küzdő felméri egymást, miközben pattanásig feszülnek az idegeik, éppen közel háromnegyed órásra nyújtja az élményt. Olyan szinten fokozódik a feszültség már az első pillanatoktól, hogy néha valóban nehéz hallgatni, annyira felzaklató és nyugtalanító. Ez nyilvánvalóan része az eredeti tervnek és számomra is azok a művek a leghatalmasabbak, amelyek ahelyett, hogy az ellustult, puha, kikapcsoló ostobaság párnái közé nyugtatnának, sokkal inkább felzaklatnak, és gondolatokat indítanak meg és amilyen gondolatokat ez az album indított meg bennem, arra roppant kevés zene képes. Még ha komolyabban is utánagondolok, nem tudok egy másik albumot sem felhozni, amely például többek közt a nők iránti erőszak abszolút és elviselhetetlen etikátlanságáról ültetett volna magvat a fejembe. Az ehhez hasonló roppant részletbemenő és sajátságos gondolatokat pedig Eugene végtelen feszültséggel, monoton módon, szinte végig egyhangúan, roppant kevés kilengéssel tolmácsolja. Ezt segíti roppant változatos hangja, amely a tiszta énektől a sikításon és rekesztésen keresztül az üvöltésig és suttogásig mindenre képes. Ezen a lemezen azonban más volt a koncepció: itt mindent a legeslegvégsőkig kicsontoztak, minden felesleges zsírt lemetszettek róluk, míg csupán a fehér csontként ragyogó lényeg maradt mindenféle lohasztó díszítés nélkül. Philippe is sztereotípiákat rombol, hiszen egy átlag DJ általában még csak hozzá sem szagol ezekhez a zenei mélységekhez, Eugene pedig azt a sztereotípiát aprítja fel, hogy a testépítő harcos csakis izomagyú ostoba verőgép lehet, hiszen ő maga többszörösen is meghaladta már ezt az ethost.

A lemez hátoldala

Nem találok egyetlen hibát sem ezen a lemezen és ez nagyon ritka eset, hiszen még az örök kedvenceimmel is „ultrakriticista mizantróp” vagyok. Ezért is örvendek, hogy ez a lemez egy trilógia első része, amelyből megjelent már a második is, a Last of the Dead Hot Lovers, amely legalább ennyire érdekes lemez, még ha nem is ennyire erős úgy koncepciójában, mint kivitelezésében. A trilógia harmadik része még várat magára. A cikk apropóját a közelgő új Oxbow lemez adta, amely zenekarnak Eugene az énekese, frontembere, de addig is itt van ez az abszolút ínyencség, egy olyan lemez, amely végképp nem mindennapi hallgatásra született. Ez a mű rideg, túlfeszített, a koncepciójához pedig kíméletlenül hű megvalósításában is. Egy monolit, egy roppant kőszikla, amelyen alig található kapaszkodó, de ha azt a keveset megleli az ember, egy olyan élménnyel lesz gazdagabb, amelyet holtbiztos, hogy egyetlen „lélekre” ható, „csodaszép” és negédesen „pozitív”, crescendo crescendo hátán lemeztől sem fog kapni soha. Soha. Soha. És ez máris sokkal pozitívabb annál, mintha elandalítana pár tucat-dallammal, amelytől fahéjillatú szivárványokat prüszköl fel a hallgató gügyögő „lelke” a hajnal első rózsaszín árnyalataira.

Eugene S. Robinson + Philippe Petit – In my curiosity:

Ahogy Doug Bradley színészlegenda Pinhead nevű karaktere mondja a Hellraiser című filmben: legyetek bátrak, lépjetek ki a komfortzónáitokból, legyetek kalandorok az élmények és tapasztalatok külső régióiban, feszegessétek határaitokat. Erre pedig elképzelni sem tudok semmi más tökéletesebb aláfestő zenét, mint Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című lemezét. Kár kihagyni. A lemezt ITT hallgathatjátok meg teljes hosszábban, Philippe Petit hivatalos BandCamp oldalán.

A legutóbbi MetroGnómban az lemez Modern Trends in Modernity című tétele hangzott el:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Pod Tune – Whale/Human Collaborative Music Project

Érdekes dolog ez a zenés környezetvédelem. Az ötlet R. Murray Schafertől származik, aki a hetvenes években kitalálta az acoustic ecology fogalmát, ami nagyjából azon az egyszerű felismerésen alapszik, hogy ha már adottak a megfelelő technikai eszközök, miért ne lehetne a természetről nem csak fény-, hanem hangképeket, illetve nem csak vizuális, hanem hangzó térképeket is készíteni? Az acoustic ecology eredetileg olyan környezet-specifikus hangfelvételek készítését jelentette, amelyek az emberektől származó zajok kiszűrése által olyan rejtett és „tiszta” természeti hangokat hoznak előtérbe, amelyekkel normális körülmények között nem találkoznánk, vagy nem fordítanánk rájuk megfelelő figyelmet.

Későbbi soundscape-pel foglalkozó művészek már városi hangkörnyezeteket is előszeretettel konzerváltak, viszont eredetileg a cél az embertől érintetlen, már-már mitikus „ős-természet” bemutatása volt. Ez a cél pedig hordoz magában némi ellentmondást. Először is felmerül a kérdés, hogy egy, az emberi zajoktól különböző filterekkel és utómunkálatok során megtisztított természet mennyiben valódi, mennyire igaz? Nem inkább arról van-e szó, hogy a művész egy saját elképzeléseinek megfelelő, fiktív és idealizált természetet hoz ilyen módon létre?

Ehhez kapcsolódik egy második ellentmondás is, nevezetesen az, hogy a high-tech felszereléssel, érzékeny mikrofonokkal rögzített hangok nem azok a hangok, amelyeket szabad füllel is hallanánk. A természet lágy ölén álldogálva másképp halljuk a környező hangokat, mint a szobánkban fülhallgatón keresztül. Itt is felmerül a kérdés, hogy a rögzített természet mennyire „tiszta”, vagy mennyire a közvetítő szerkezetek által „bemocskolt”?

Végül pedig az is kérdés, hogy a rejtett és szokatlan hangok kihangsúlyozását és kiemelését nem éppen a tágabb környezet szenvedi-e meg? Fennáll a veszélye annak, hogy a mikrofonok segítségével felnagyított természeti hangokat zenei érdekességekként hallgatjuk, így pedig nem váltják ki az elvárt környezettudatos hozzáállást.

Akárhogy is legyen, annyi biztos, hogy az ilyen felvételek valami különössel, valami nem megszokottal, idegennel hoznak kapcsolatba. Ez pedig mindenképpen előny, hiszen rávilágít arra, hogy a saját kis világunkon kívül vannak még más világok is, amelyekre szintén nem ártana kicsit odafigyelni.

hosszúszárnyú vagy púpos bálna

A Pod Tune projekt célkitűzései között is szerepel egy különös világ bemutatása. A bálnahangokkal ötvözött kísérleti zene a projekt egyik ötletgazdája (Jessica Gardiner) szerint arra hivatott, hogy a bálnákat az emberek életének részévé tegye. Ezáltal persze azt remélik, hogy az emberek tudatosabban fognak vigyázni az óceánok tisztaságára is. A környezetvédelmi indíték konkrétabb formát ölt abban, hogy az eladott lemezek utáni nettó bevételt bálnákkal és az óceáni élettérrel foglalkozó környezetvédő csoportok részére ajánlották fel.

A projekt tehát hátterében és enyhén utópikus célkitűzésében környezetvédelmi, amúgy meg egyértelműen a zenére teszi a hangsúlyt. „Valami szépet, merészet és szórakoztatót akartunk létrehozni” – mondja a már előbb is említett producer. Ennek érdekében (két másik producertársával együtt) azzal a felkéréssel fordult 14 kísérleti zenész (vagy zenészkollektíva) felé, hogy írjanak zenét különböző bálnahangok felhasználásával. A Whale/Human Collaborative Music Project elnevezés pedig arról tanúskodik, hogy a bálnák és az emberek által létrehozott hangokat egyenrangúan szerették volna kezelni. Hogy ez mennyire sikerült, arról picit később lesz szó, előbb viszont még idéznék egy furcsát a sajtóanyagból.

Harold Linde (egy másik producer) miután hüledezik egy sort arról, hogy milyen furcsa, hogy az űrről már szinte többet tudunk, mint az óceánokról, azt találja mondani, hogy az óceánok mélyén élnek olyan rettentően intelligens élőlények, amelyek csak arra várnak, hogy beszédbe elegyedjünk velük. Na mármost én nem vagyok bálnaszakértő, de azt azért simán el tudom képzelni, hogy egy púpos bálna értelmesebben is el tudja tölteni a mindennapjait annál, minthogy folyton azt lesse, hogy egy ember mikor fogja végre megszólítani. Főleg, hogy az „áhított” beszélgetőpartner már bő évtizedek óta baszogatja különböző bombákkal, tengeralattjárókkal, szeméthegyekkel meg hasonlókkal.

Ez a szerencsétlen megfogalmazás egy kicsit ellentmond a hangoztatott környezetvédői alázatnak, meg a kollaboratív jelleg hangsúlyozásának, ezért javaslom ne vegyük túl komolyan. De ha már megint ellentmondásoknál tartunk, azt azért még elmondom, hogy ez a projekt sem mentes a bevezetőben említett problémáktól. Mert a víz alatti mikrofonok (ún. hydrophone) egészen biztosan nem azt hallják, amit mi szabad füllel hallanánk, a bálnahangokat zeneként kezelve pedig elvesztődik azok valódi környezete (állítólag a hím bányák udvarláskor énekelnek, de táplálékszerzéshez is használnak különböző hangokat). De a zene hallgatása során egészen biztosan rá fogunk csodálkozni a bálnák elképesztően érdekes énekére, és ezáltal pedig egy, a miénktől radikálisan eltérő világ egyik szegmensébe nyerhetünk bepillantást.

És akkor most már végre a zenéről, ami ugye nem csak a különös bálnahangok bemutatásáról szól, hanem azoknak az emberi zenével való összefonódásáról is. (Épp ezért a Pod Tune nem tiszta soundscape, hanem ún. gateway, befogadóbarátabbá tett soundscape.) A kollaboráció tehát kulcsszó, és én is ezen keresztül próbáltam meg értékelni a kompozíciókat, azaz aszerint, hogy mennyire sikerül a bálnákat egyenrangú társszerzőkként kezelniük?

A lemezt az ambient nagyágyú Loscil egy szerzeménye nyitja. (Loscil munkásságáról itt írtunk bővebben.) A címének megfelelően (Altus) a darab egy mély, pulzáló drone-ra épít, majd bő két perc után e fölött lépnek be a magasan gilassandózó bálnák, plusz egy fokozatosan erősödő, leginkább vízcsobogásra emlékeztető recsegés. Az Altus egyből áthatóan sejtelmes hangulatot teremt, elég komolyan magasra teszi a lécet, bálnaszempontból viszont nekem ez nem volt elég. Úgy éreztem, hogy ha kivennék belőle a bálnákat, akkor is pont ugyanannyira jó és hatásos volna, kicsit durvábban mondva, a bálnahangokat díszítésként, és nem integráns alkotóelemként használja.

Ugyanez volt az érzésem a Roly Porter és Cynthia Millar duója által írt, szintén a drone ambient műfajába sorolható második számmal, az amerikai alt-country óriás, a Wilco billentyűse, Mikael Jorgensen által jegyzett számmal, sőt még a field recording egyik hatalmas totemének számító Jacob Kirkegaard kompozíciójával kapcsolatosan is. A mélység, sötétség, titokzatosság érzését kiválóan hozzák, a bálnákat viszont szerintem kellékként használják.

Uģis Prauliņš

Nem így a lett zeneszerző Uģis Prauliņš, aki egyenesen szólistaként kezelte a bálnákat, és egy hullámzó arpeggiókból álló egyszerű billentyűs kíséretet írt az énekük alá. A kíséret hűen követi a bálnák dallamvezetését, az eredmény pedig arra világít rá, hogy egy avatott fül milyen könnyen képes különböző zenei motívumokat belehallani a természet hangjaiba is.

Szintén ezt a megközelítést választotta a kínai születésű, ma már Amerikában élő Li Daiguo is, aki billentyűk helyett hagyományos kínai húros hangszereken kíséri a bálnákat. Ő viszont nem áll meg a kíséretnél, hanem szóló-párbeszédet is folytat a bálnákkal. Képzeljük el: színpadon, térdrogyasztva, egymásnak háttal, grimaszolva szólózik felváltva egy ember és egy bálna. Kétségtelenül vicces, de kétségtelenül tisztelettudó, ezért nekem nagyon tetszett.

Christina Vantzou

Érdekes Christina Vantzou (a Dead Texan duó egyik tagja, aki többek között része volt a Sparklehorse turnézenekarának is, és leginkább videóművészettel foglalkozik) megközelítése is. Az ő szerzeményében szinte egyáltalán nem hallunk bálnaéneket, ő a bálnákat a róluk szóló dokumentumfilmek felől szerette volna megidézni, hiszen elmondása szerint már kis korában lenyűgözte a bálnák dokumentumfilmekből látott, lassított felvétel-szerű magasztos mozgása. A zene ezt a slow motion effektet idézi meg sikeresen, a filmszerűséget pedig egy emberi kommentár emeli ki még jobban („We haven’t seen this animal yet.”)

Vantzou egyértelműen kiemeli a bálnákat természetes környezetükből, és egy fiktív körítésen keresztül közelíti meg őket. Ezt az utat választotta a field recording egyik nagy mestere, Eric Holm is. Ő azt képzelte el, milyen lehetett, mikor régen a nyílt vizeken a tengerészek szabad füllel hallották az akkor még semmihez sem köthető, sejtelmes hangokat. Effektezett, távolivá varázsolt bálnaének, farecsegést idéző hangok, és lassú hullámzást idéző drone idézi meg kiválóan ezt a fiktív helyzetet, a jelenet feszültségét pedig ideges kopogások fokozzák.

A kísérleti zene legendás alakja, William Basinski is más kontextusba próbálta helyezni a bálnák hangjait. A Voyager 1 űrszondával a Földön készült különböző képeket és hangfelvételeket is tartalmazó aranylemezeket is az űrbe küldtek. A hangfelvételek egyike állítólag bálnák énekét örökíti meg. Ez a történet inspirálta Basinksit arra, hogy ötvözze a bálnák énekét egy régebbi, különböző „légbőlkapott” (például rövidhullámú rádió segítségével befogott) hangok felhasználásával készült darabjának egy rövid részletével. Az eredmény őt lenyűgözte, engem annyira nem, de konceptuálisan ez a kísérlet is érdekes.

Mia Hsieh

Az egész lemez szerintem legjobb darabja a taiwani énekesnő, Mia Hsieh In the Deep Blue című felvétele. Hseih felhangéneklési technikája anélkül idézi meg a bálnák hangját, hogy föltétlenül utánozni próbálná azokat. A kizárólag Hsieh énekhangjából építkező szám pedig olyan teret ír körül, amibe a bálnaének teljesen organikusan beletalál. Én úgy éreztem, hogy a két világ itt került a legközelebb egymáshoz, ez már nem alázatos kíséret, nem is vicces szóló-párbeszéd, hanem szinte egybeolvadás.

A lemez egy órát meghaladó játékideje miatt a végére került darabok kétségtelenül nincsenek túl előnyös helyzetben. Én bevallom akárhányszor elértem idáig, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdemben koncentrálni tudjak. Viszont nem hiszem, hogy bármilyen friss is lettem volna, a lemezt záró négy szám meg tudott volna bárhogy is fogni. A Sugizo, a Gregg Ellis, a Gleasong és a John X. Volaitis & Earthstar Continuum által fémjelzett darabok az én ízlésemnek túlságosan közel állnak az okkulthoz, a misztikumhoz, a neohippi világképhez ahhoz, hogy komolyan tudjam őket venni. Műanyag elektronika, new age hangzás, sámánének, ilyesmi. A maguk műfajában biztosan jók, én viszont nem értek, és nem is akarok érteni ehhez a műfajhoz.

Összességében és zárásként megemlítendő, hogy a lemez szépen meg van szerkesztve: drone ambient az elején, különböző érdekességek középen, és new age zárásként. Bálnaszempontból is legalább a felét jónak tudtam ítélni, mezei zenei szempontból nézve pedig sokkal nagyobb százaléka érdemel dicséretet. Mindenképpen érdemes belehallgatni, kicsit ismerkedni a bálnák világával, és természetesen azután igyekezni jobban odafigyelni rájuk.

A Pod Tune-ból két részletet, Christina Vantzou és Jacob Kirkegaard kompozícióját ebben az adásban hallhattátok:

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

Kreng – The Summoner

Mindenkinek megvan a saját harca a halál gondolatával. A Nyugat embere leginkább tabusítja és eltér tőle, hogyha tud. Mit jelent manapság a gyász és min megy végig a gyászoló ember? Ezt fogalmazta zenébe Európa egyik legkiválóbb színházi zeneszerzője, Kreng.

Régóta viaskodok azzal a néhány sorral, amellyel a The Summoner-t, a belga zeneszerző Pepijn Caudron sorban harmadik albumát kell illessem. Időközben elkezdett engem írni a szöveg és közel álltam, hogy kritika helyett gyászjelentőt közöljek a blogon.

Pepijn Caudron a.k.a. Kreng

A The Summoner-re négy évet kellett várnunk, hogyha a legutóbbi albumot, a Grimoir-t nézzük, vagy hármat, amennyiben a retrospektív válogatást, amelynek címe Works for Abattoir Férme 2007-2011. Ezalatt az idő alatt sok minden történt, és ez a lemez minden rezdülésében érződik. A tételeket hallgatva megismertem egy teljesen új Krenget, akinek eddig semmilyen nyomát nem találtam az előző albumokon. Ez a legszemélyesebb hanganyag, amit a nagyra tartott színházi zeneszerző eddig kiadott.

Tagadás (Denial), Harag (Anger), Alku (Bargaining), Depresszió (Depression), Elfogadás (Acceptance), a gyász öt fázisa krengi megfogalmazásban. Mindenik egy közlemúltban elhunyt barátot idéz. Ez alapvetően egy zenében nagyon nehezen megfogalmazható tematika, de van mellette egy hatodik is, a Megidézés (The Summoning) című tétel, ami egyértelműen segíti a végkifejletet.

Kreng – Bargaining

Ez az első Kreng album, amit nem samplerek sokaságával alkotott meg. Az album felében 12 vonós Ligetit idéző légkörben vezet végig őrült, zajos crescendókkal a megvetés, a depresszió és az alkudozás lelki maradékain, és ez annyira szétzúzza az ember összes érzékszervét, hogy a lemez második felére, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Ez kétségkívül a katarzis, és ezt kevés zene képes felhozni az emberből egy szobában ücsörögve.

Az album második fele egy 15 perces doom metál tétel, ami a zabolátlan düh kopár falai közé zár minden féle racionalitást és klisét. Elátkozott orgonák, falként tornyosuló földet rengető riffek és ködös végtelenség, halálsikoly. A belga doom metál banda, az Amenra tökig torzított gitárjai széttörnek mindent, ami az első 25 percben lezajlott. Egész hihetetlen az a mód vagy koncepció, ahogy a gyász fázisain vezeti a hallgatót. Ebben a részben tipikusan a mély, folyton felszínre törő fájdalom utáni őrült vágy kel életre, ami a halottat vissza akarja rángatni az élők közé. Egy reszketeg, mély csüggedésben hal meg a dal, ami elvezet a beletörődéshez vagy az elfogadáshoz.

Egy üres végtelenben szóló, meztelen zongora hangja zárja az utazást, és ennél szebb befejezéssel nagyon ritkán találkoztam. Ezt tudom leginkább kortárs zeneszerzésnek nevezni, ezt a fajta burkolatlanságot, bátorságot és őszinteséget, ami nem engedi, hogy a The Summoner simán egy egyszerű ambient szerzeménnyé zsugorodjon, és hogyha valaha megkérdezik tőlem, hogy számomra mit jelent a színház, akkor ez a lemez lesz a válaszom.

Kreng zenéje nemcsak színházi, és lényegtelen is egy adott ponton az, hogy színházban gyakran használt zenéről beszélünk, mert ez a zene önmagában színház és rituálé. Pontosan az a teljesen egyedi, páratlan ritualisztikusság teszi jelen idejűvé, ami alig felfedezhető bármilyen zenében, amit eddig hallottam. Életem egyik legszemélyesebb zenei élményét hozta el nekem ez a lemez, és a legnagyobb örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek. Már nem lesz meglepetés az év végi top tíz első helyezettje.

Shut up! by Metrognóm on Mixcloud

Treha Sektori – Severh Sehenh

„A kortárs művészet legfőbb lényege, hogy nem hagy pártatlanságot” – mérgezett meg ezzel a gondolattal évekkel ezelőtt Ivácson András Áron barátom. Ez a gondolat képezi az alapját mindennek, amivel foglalkozom. Egy merev, véres gerinc, amit semmi nem tudott eddig meghajlítani, egy fokmérő, ami már összenőtt minden érzékszervemmel. A Treha Sektori úgy sétált át ezen a mérőn, hogy közben észre sem vettem, hogy megérkezett. Azaz már megint egy olyan zene, ami képes nem nekem, hanem bennem szólni.

Imádom az érzékszervek buja orgiáját, amikor a festmény egyszercsak történetté alakul, amikor a sorok egy könyvben egyszer csak felcsendülnek és amikor a zene egyszer csak képpé elevenedik. Úgy is mondhatjuk, hogy egy elszállt vizuális alkat vagyok. Valószínüleg így van.
Ebben a fent leírt „hálószobában” találkoztam Dehn Sora francia képzőművész zenéjével, aki becsületes szakmáját tekintve fotós-grafikus, és többek között albumborítókat is tervez. Több évnyi alkotás után gondolta úgy, hogy a képzeletét ki is hangosítaná, amire rögtön le is csapott a francia ambient-piac, később pedig a doom-,drone-metál legnagyobb ágyúi, a Neurosis és az Amenra. Sora azóta oszlopos tagja a Church Of Ra kollektívának is, ahonnan gyakorlatilag duvad a finom sötétség megállás nélkül.

Szóval az már tiszta, hogy egy sötét muzsikáról beszélünk, ami egy képzőművész fejéből pattant ki. De amennyiben a Treha Sektoriról van szó, semmiképp nem szabad kihagyni a ritualisztikus hangzást és a misztikus környezetet. Most akinek beugrott a kelta elemekkel teleszegecselt punchill-out, rögtön törölje.
Már számtalan cikket írtunk az ambient műfajában íródott és elképzelt falánkságokról, sőt a dark ambient is volt néhányszor már terítéken: pont ez a szép a történetben, hogy nem lehet látni a végét, azaz azt a pontot, ahol már ismételnénk magunkat, mert számtalan nagyszerű előadó tartozik azok csoportjába, akik a csenden keresztül látják a zenét.

A Severh Sehenh Treha Sektori harmadik albuma, hogyha nem számoljuk az Amenraával közösen tavaly kiadott, split lemezt. Az albumon egyetlen 38 perces dal van, amit teljes hosszában, a cikk végén linkelt lejátszóban meghallgathattok, ahogy tettük a legutóbbi műsor záróakkordjaként is.
Az album nyitánya csendes és hömpölygő, szépen megszerkesztett, a műfajra jellemző folyékony struktúrával. Majd egyre inkább pofon üti ezt a csendet egy-egy cintányérral vagy nagy dobokkal. Ettől a ponttól kezdődik minden, ami Treha Sektori jellemzőként írható le: a zene textúrája megmarad elegánsnak, annak ellenére, hogy fájdalmas arányokban használja a drone-t, a zajokat, a visszhangzó, torzított emberi hangot, stb.

A Severh Sehenh misztikusabb, mint az előző két album. A használt torzított hangok mintha egy fajta vallásos lemondásról, romlásról mesélnének, a hovatartozás megsemmisüléséről. A zene tónusai a múlt és a jövő vízióját kötik össze, megteremtve a születés előtti félelmet a kilátástalan jövőtől. Mégsem gondolom, hogy alapvetően negatív érzésekből táplálkozik, még akkor sem, hogyha feneketlenül mély és rohadtul sötét.
Amit azonban leginkább szeretek, az a Treha Sektori csendje, ami valójában nem is csend, hanem valamilyen fajta zenei feketelyuk: minden létező hangot elnyel, amelyek bentről próbálnak kitörni, mi pedig ennek a tompa zaját halljuk ideátról.

Ez nem a fájó sötétség és nem is az elmebetegség pincéje, hanem az a fajta sötétség, amiben az érzékszerveink erőre kapnak, amiben érezzük a levegő sűrűségét, amiben újraértékelünk és olyan világot festünk magunknak, amilyet csak akarunk. Ez a zene nem vezet tudatosan sehova, csak mankót ad a mindenséghez. Nekem sikerült megérezni benne az örökkévalóságig hömpölygő színtelen szabadságot és biztos vagyok benne, hogy ahányan meghallgatjátok a felvételt, (vagy itt beszélhetünk bármelyik munkájáról) szóval, mind-mind magatokkal visztek valami nagyon fontos batyut erre a zenei utazásra. One-way ticket!

The Theory of Nothing by Metrognóm on Mixcloud

Alio Die & Lorenzo Montanà: Holographic Codex

A cím valójában egy John Cage idézet, mert az a zene, amiről írni készülök az ő munkásságát és hagyatékát juttatta eszembe. Mindjárt az is kiderül, hogy miért.

Nagyon hangosan kezdődött ez az év és már-már megrögzötten kerestem valami ismeretlen csendet, amibe belebújhatok és kint hagyhatom a sok szart, ami történik a világban. Az árnyékszék szerepe ezúttal Alio Die és Lorenzo Montanà szerzőpáros Holographic Codex munkáját illette meg, és azóta sem tudok lekattanni erről a szerről.

Stefano Musso a.k.a. Alio Die

Az Alio Die valójában Stefano Musso maszkja, amiben évek óta ijesztgeti és untatja a világot. Igen, ahogyan Dimény Levente barátom fogalmazott: „az utóbbi időben annyi lemeze jelent meg, hogy untam követni”. ’89-től muzsikál  és azóta több, mint 60 lemezt dobott „piacra”, ami az ambient műfajban nem kevés, de ahhoz mindenképp épp elég, hogy legalább fele középszerű, lilaködös liftzene legyen, amitől még a legelvetemültebb mezítlábas Sziget-lakónak sem mozdul a libidója. A másik felével azonban rendesen meghágta az ambient világot, leginkább közreműködései révén.

Az Alio Die ambient védjegye az organikus alkotási folyamat. Hogyha beírjuk Google-be, hogy ambient és a képekre keresünk rá, többnyire borzas férfiakat és nőket látunk egy kábel rengetegben valami nagyon elvont kivetített háttér előtt, amint az arcuk éppen a laptop képernyő fényében orgiázik. Na, Alio Die másképp fest: olyan, mintha Gandalf ülne valami szemétkupac tetején és diót hámozna. Ő ugyanis az esetek többségében a zenéihez természetes hangokat használ és saját készítésű hangszereket valamint természetesen field recording hívő is. Ezért nem lepett meg senkit, hogy a „természetbarát” Robert Richcsel is összemelegedtek néhány akkord erejéig.

Lorenzo Montanà állítólag IDM, ambient zenét gyárt és jártas a filmzene világában, de a kutya sem hallott róla, míg Tying Tiffanyvel közösen T.T.L. (Through The Lens) projektnév alatt ki nem hozták a Hunger Games egyik betétdalát. Azaz a kutya lehet, hogy hallott Montanàról, amennyiben ismerős számára Pete Namlook neve, akivel a Labirynth öt részes projektben dolgozott együtt.

Imádom a fúziót és leginkább ebben látom a zene menekülési ösvényét, bár nem beszélhetünk semminek a haláláról. Már sokszor mondtam, hogy a zaj lényegiségét valójában valami tükrében tudom értelmezni leginkább, de lehet, hogy nem is értelmezésről, hanem élvezetről kellene beszélni. Ja, élvezem, ha valami nagyon szépet pillanatokra szétkapnak a zajok. Ugyanakkor bármilyen műfaj vagy módszer találkozásánál fennáll a lehetősége annak, hogy páros víziókról beszélhessünk: a Holographic Codex ezt hozza leginkább, Musso adja a hömpölygő, organikus atmoszférát és Montanà teszi az egészet sérülékennyé a zajokkal és bítekkel.

Egy hömpölygő földönkívüli, kozmikus folyamnak látom ezt az albumot, ami mégis nagyon földi tud lenni. Kultikus és kortárs, ritualisztikus és profán egyszerre. És mindez úgy, hogy közben nem szakítja le az élmény a fejünket, csak úgy simán okés, amit hallgatunk. Szép és kész. Majdnem minden benne van ebben a muzsikában, amit Cage megálmodott: természet, mocsok, csend, zajok, koncepció, elmúlás, hagyomány és hangok. Rengeteg elem felfedezhető a zenében, mégsem éreztem hallgatás közben soknak vagy zsúfoltnak, mert mindennek megvan a tökéletes helye.
Szóval, lehet, hogy nem lesz az év albuma, de most pont jó.