A Winged Victory for the Sullen: ATOMOS

Bevallom, hogy némi szkepticizmussal fogadtam a nemrég megjelent Atomos lemezt, A Winged Victory for the Sullen legújabb alkotását. A szkepticizmusomnak oka az volt, hogy az előző (s egyben az első) nagylemezük, mely az együttes nevét viseli, nem volt képes maradandó hatással lenni rám, csak úgy átléptem fölötte s azóta sem tértem vissza hozzá. Az Atomos fölött viszont már nem lehetett ugyanolyan könnyedén átsuhanni, hisz már az első hallgatás után magával ragadt és a többszörös újrahallgatására késztetett.

Dustin O‘Halloran és Adam Wiltzie most tényleg valami csodálatra méltót alkotott s nem hiába keltette fel a figyelmét még a The Guardian napilapnak is. Aki eddig még nem találkozott e két névvel, annak tudnia kell, hogy Adam Wiltzie nem épp újonc az ambient és drone világában s a neve szorosan fűződik olyan veterán formációkhoz, mint a Stars of the Lid, The Dead Texan, vagy Aix Em Klemm, de együttműködött pl. a Labradford-dal is, melyről már szó esett az Anjou kapcsán. Dustin O‘Halloran pedig leginkább zongorista- és alkalmazott zeneszerzőként ismert, hisz több közkedvelt filmhez is komponált betét zenét (An American Affair, Like Crazy), bár szerintem alkotói potenciálját a Vorleben lemez tükrözi legjobban, mely nem véletlenül a Sonic Pieces kiadó alatt jelent meg.

Az Atomos viszont semmihez sem hasonlítható, amit eddig hallhattunk akár O´Halloran-tól, akár Wiltzie-től, s ezt nem tudom másképp értelmezni, mint egy sikeres együttműködésnek a legpozitívabb jeleként. A két személyiség alkotói jellegzetességei úgy összemosódtak, hogy lehetetlen meghatározni, hogy hol ér véget az egyik s hol kezdődik a másik. Mikor azt gondolnád, hogy már semmi eleven nem születhet az ambient zenéből, akkor megjelenik egy Atomos és megszűnteti a kételyeidet. A frissessége azonban leginkább a hangzásból árad, mintsem az alkalmazott zenei megoldásokból.

Dustin O´Halloran és Adam Wiltzie

Az „atomos” szó jelentése oszthatatlan és ha ebből indulunk ki, akkor érthető, hogy a dalok miért csak a sorrendjüket meghatározó számot viselik s nem kaptak kifejezőbb címet. Én most nem is kívánom feldarabolni a lemezt és külön elemezni a részeit, hisz ezt nyilván arra szánták, hogy teljes egészében fogyasszuk. Ha sorrendben hallgatjuk a megszámozott darabokat, akkor amúgy nem is észlelhető az átmenetel közöttük, noha mindegyik résznek megvan a saját jellegzetessége.

A lemez nagy részét a vonóshangszerek dominálják, bár mindig csak az ambient szövetekkel a megkülönböztethetetlenségig keveredett formában hallhatóak. Néhol a zongora veszi át a vezetést és bizonyos részeknél még ektronikus beütések is jelen vannak, valamint különböző homályos emberi hangok és ismeretlen zajok tömik be a réseket. Ezek az elemek viszont összhangban vannak a lemez átfogó hangulatával, nem törik meg a folyását, az itt elképzelt hangzásvilágnak a természetes részeiként fogadjuk őket. S hogy milyen is ez az átfogó hangulat? Egyszóban: légies.

Lehet kellene beszélni a lemez gyengeségeiről is, de azt most inkább meghagyom másoknak, mert én nem találtam benne tökéletlenséget.