Jóhann Jóhannson – The Theory of Everything

Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy Jóhann Jóhannson legújabb filmzenéjét milyen perspektívából is értékeljem. Magát a filmet személy szerint már nagyon régóta vártam, nem csak azért, mert Jóhannson zenéjét mindannyian szeretjük mi, Gnómerek, hanem mert Stephen Hawkingot személyes hősömként tisztelem évek óta. Gondolná az ember fia, hogy egy ilyen párosításból csakis jó végeredmény születhet. Nos, a végeredmény inkább felemás lett…

…legalábbis zenei téren, de főleg Metrognóm-szemszögből nézve. FIGYELEM! Félig-meddig filmkritika következik!

A helyzet az, hogy – mint a hollywoodi (és más) filmzenék döntő nagy többsége – önmagában ez a zene nem igazán nyújt maradandó élményt olyasvalakinek, aki progresszív zenei gondolatokat keres, és pláne olyasvalakinek nem, aki Jóhannson zenéjét nem a filmekből, hanem a koncerttermekből ismeri. Bár azt meg kell hagyni, hogy a filmzenék eme „fogyatéka” csekély ár azért az élményért, amit nyújtani tudnak, ha pontosan vannak elhelyezve az adott filmben. Ha nem Jóhannsonról lenne szó, biztos vagyok benne, hogy ez a soundtrack nem került volna be a műsorba és ez a cikk sem íródott volna meg annak ellenére, hogy viszonylag ízlésesre sikerült a végeredmény.

Egy jó filmzene fontos, hogy koncepcionálisan kiegészítse az adott jelenetet, ne pedig gátolja annak megértését. Ebből kifolyólag gyakran előállhat az a jelenség, amikor egy jelenethez kimondottan olyan zenét kell komponálni, amely csak úgy tud megfelelni magasabb esztétikai elvárásoknak, ha a hallgató együtt értelmezi a hallottakat a mozgóképpel. Ily’ módon a film és zene tökéletes összhangot alkot, de külön értelmezni őket – kis túlzással – legalább akkora marhaság, mint kiszedni egy nagyzenekari darabból az üstdob szólamát s arról alkotni véleményt.

A The Theory of Everything egy nagyon is életszagú film a maga hollywoodi módján. Még csak „túl sincs zenélve, mint a mai mainstream filmek nagy többsége és ez nagyban köszönhető a rendezőnek (több jelenet is van benne, amelyet más hollywoodi rendező szénnézenéltetne a zeneszerzőjével.) Mindazonáltal nagyon tipikus a zene: először nem is hittem el, hogy ez tényleg mindannyiunk kedvenc izlandi zeneszerzőjének kezemunkája. Ahogyan a motívumokat használja, valamint a rengeteg melodramatikus megoldás mind-mind olyan stikáknak számítanak, amelyeket számtalanszor hallottunk és megszokhattunk egy ilyen filmtől. A legnagyobb hátast akkor dobtam, amikor Charlie Cox (aki a filmben Jane Hawking későbbi élettársát, Jonathant alakítja) zongorázni kezdi a film egyik főtémáját. Hát igen, ez angol slanggel élve, egy kicsit „cheesy”.

Jóhann Jóhannson, kezében a film zenéjéért kapott Golden Globe-díjjal

Ennek ellenére van egy-két helyen tipikusan jóhannsonos zenei fordulat, de sajnos csak nyomokban. A hangzás és a hangszerelés természetesen nagyon igényes, sok vonóst, hárfát és persze zongorát használ, amely tökéletes recept egy lágyabb zene megírásához.

Összességében, ez a zene nem üti meg a metrognómi mércét. Ó, nem azért, mert rossz (mert bizonyos szempontból nem az, sőt, a filmmel együtt eléggé elviselhető), hanem mert teljesen párhuzamos mindazzal, amit szerintem a műsor és a benne elhangzott eddigi Jóhannson-darabok képviselnek. De hát kivételek mindig is léteztek, és Jóhannsonról ugye illik írni, mint ahogyan hasonló indokok nyomán a Pink Floydról is írtunk.
A filmet pedig ajánlani tudom mindazoknak, akik hozzám hasonlóan felnéznek Hawking professzorra, ugyanakkor nem riadnak el egy kis romantikus túlsúlytól.

-/10

p.s.: Hogy miért “illik” nekünk, gnómereknek írni Jóhannson munkájáról? Ezért: