A Symphony #2 for Dot Matrix Printers borítója

Léteznek kísérleti zenék és olyan kísérletek, amelyek noha zeneiek formájukban, tartalmukban és koncepciójukban is valójában annyira távol állnak mindentől, amire általában használjuk a „zene” megjelölést, hogy a legtöbben nem tudunk mit kezdeni velük. Ez utóbbiból mutatunk most be egyet:

A [The User] élőben.

A [The User] egy kortárs két tagú alkotócsoport, akik régi dot matrix nyomtatókat használnak felettébb elidegenítő ipari-glitch zenéjük megalkotására. Tomas McIntosh építész és installáció művész, valamint Emmanuel Madan zeneszerző és hangszobrász egy reggeli mellett döntötte el, hogy együtt akarnak dolgozni és nem is akármilyen formában. Elmondásuk szerint azzal a céllal alkotnak, hogy hangba formálják az emberi éntapasztalat, a kultúra és a technológiai rendszerek összefüggéseit. Legismertebb munkájuk, ám távolról sem a legambíciózusabb, a két lemezből álló Symphony for Dot Matrix Printers, amely során különböző írásjeleket és írásjelek különböző szekvenciáit nyomtatják ki, amiből összeáll egy egész, noha idegen és rideg ritmusképlet.

Print 1, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A tételeket hallgatva az lehet a benyomásunk, hogy itt valami vágás trükk lehet a dologban, azonban szó sincs erről. Amin több élőben bemutatott Dot Matrix Installation-jükben is látható volt, minimum 4-5, de adott esetben több nyomtatón is dolgoznak, atomprecízen kiszámítva, hogy mikor melyik mit nyomtasson, azért hogy kijöjjön az általuk kívánt ritmusképlet.

Print 3, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

Van egyfajta ironikus fintora annak, hogy az übercsillogó ultratechnológia által digitálisan létrehozott elektronikus (tánc)zene, de még akár kísérleti zene (glitch, IDM stb.) korában egyrészt ennyire analóg módszerrel, másrészt egy olyan technológiával hozzanak létre ilyen jellegű zenét, amely így nem csak felfogásában, de módszerében és eszköztárában is ezek nagyapja lehet.

Print 5, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A [The User] pontmátrix nyomtatóinak és az ezeken létrehozott zenének sokkal több köze van egy Arthur Honeggerhez, vagy még inkább egy Luigi Russolóhoz és az általuk létrehozott „klasszikus zajzenéhez”, mint a jelenkor nagyon sokszor sajnos giccsig polírozott elektronikus zenéihez. Ez az igazi „retro-avantgarde” (Laibachtól kölcsönözve), mert visszanyúl egy klasszikus elgondoláshoz és egy klasszikus eszközhöz, (de nem a már használt klasszikus eszközökhöz), így elkerülve a megúszás csapdáját, teljesen előremutatót és különlegeset alkotott. A technológia és a művészet ilyen jellegű összefonódása egyáltalán nem új dolog. Az imént említett svájci avantgarde zeneszerző, Honegger, például a Pacific 231 című művében egy azonos nevű gőzvonat hangját, mozdulatait, formáját, jellegét próbálta megragadni, míg Luigi Russolo olasz futurista zeneszerző, akit a zajzene első igazi képviselőjének tartanak, saját készítésű géphangszerekre írt zenét, amelyek sokszor az egész színpadot elfoglalták. Több koncertje kudarcba fulladt, amikor a dühös hallgatók megrohamozták a színpadot és megpróbálták összetörni a hangszereit.

Luigi Russolo különböző zaj- és géphangszerei között.

Manapság kevésbé kell egy kísérleti zenész ilyesmitől féljen, habár számos olyan ország van, ahol a zajzene – szándékosan tágan értelmezett – bármilyen formája tiltva van. Ennek a felszabadult légkörnek lehet negatív hatása is, ugyanis egy idő után annyira telítődik a piac, hogy még a hallgatók is elkezdenek leszűkülni egy-egy műfajra, zenére, előadóra (amit különben Theodor Adorno szociológus zseniálisan előrelátott a Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című írásában), mert egyszerűen nem marad idő meghallgatni mindent és az érdeklődés is elhal a rengeteg fércmunka miatt, így ezek nem mozdítanak ki a komfortzónánkból. Úgy tűnik tudatosan, szinte izomból kell zenét hallgatni, ha az ember újat akar felfedezni a szürke epigonok végeláthatatlan óceánjában.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers élőben teljes hosszában:

Symphony #2 for Dot Matrix Printers – [The User] from Undefine on Vimeo.

A [The User] pedig pontosan ilyen újítás minden téren. Koncepciójában már csak azért is sajátságos, mert korábban elkezdték, mint a világhálón feltűnő „xy ultrasláger régi technológiával előadva xoxo” típusú videók, valamint ezekkel ellentétben a duó tételei mind saját szerzemények, amelyek ritmusképletét – lévén egyikük ráadásul még építész is – matematikailag megszerkesztik. Annak ellenére, hogy a legtöbb ember első reakciója az volna, hogy „hát ilyet én is tudok”, én kétségbe vonnám ezt a felszínes megítélést. Először is végig kell próbálni, hogy melyik írásjel vagy írásjel szekvencia milyen hangot ad ki, ezeket ritmikailag, zeneileg, hangzásilag társítani azokhoz, amelyekhez passzolnak, aztán az egész koncepciónak egy ívet, haladási irányt szerkeszteni és folytathatnám. Nem egyszerű munka létrehozni egy ilyen alkotást, és noha nem is egyszerű elsőre meghallgatni, ugyanis az igazi ritmusfinomságok csupán 3-4 hallgatás után kezdenek elkülönülni, mindenképp megéri. Teljesen sajátságos élmény. Zene, filozófia, nyelv, írás, technológia és még számtalan értelmezési terület metszéspontján helyezkedik el a [The User], akárcsak egy pókra hasonlító nanobot.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers egyik változatának a mozzanatainak sorrendje.

Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

Egy meleg szoba, a fejhallgató biztonsága, a lebbenő csend a bútorokon, pattanásig feszülő kíváncsiság a belső fülben és az ablakból beszűrődő tavaszodó utca unott hangjai. Ebben a környezetben vártam, hogy végre hozzámérjen az új Lawrence English hanganyag. PLAY.

Többféle zenehallgatás létezik, de alapvetően két nagy kategóriába soroljuk őket: passzív és aktív. Előbbi népszerűségének örvend a popszakma, utóbbi hanyatlásáért nem fogannak gyerekek Bach zenéjére. Talán a leggyakrabban nekem feltett kérdés valaha az, hogy milyen zenét hallgatok. Válaszom általában: nem mindegy?! Senki nem kíváncsi viszont arra, hogy hogyan hallgatom, milyen hozzáállásom az engem körülvevő hangokról. Ez az, ami számít, és ezt hivatott segíteni több, mint hat éve a MetroGnóm, ezen belül az MGZone, és ezzel kísérletezik English.

Lawrence English

A field recording fogalmát már jól ismerhetik azok, akik olvassák az oldalt. Eléggé „divatos” fogalommá nőtte ki magát az elmúlt húsz évben a kísérleti zenei berkekben és nem csak. Általában referencia hanganyagként használják a zenészek vagy éppen aláfestésként. Vannak persze olyanok, akik elsődlegesen felvett hangokkal dolgoznak. Néhányukat megismerhettétek a bálnás hanganyag hallgatása közben. Fontos, hogy nem az interneten is fellelhető természeti hangokról beszélek, melyeket „relaxációs” hanganyagokként ismer a közönség.

English munka közben

Lawrence English: Wilderness of Mirrors albuma 2014 egyik legmarkánsabb szerzeménye. Még ki sem hűlt a lemez élménye, itt egy újabb nagyszerű anyag, a Viento. Az évek során rengeteg nagyszerű koncepcióban kaptuk az albumokat, és egy folyamatosan megújulni és frissülni tudó alkotót ismerhettünk meg, aki rendkívül érzékenyen foglalkozik a befogadó direkt tapasztalásával, sőt a zeneszerzési folyamat egy igen fontos részeként tekint a zenehallgatásra. Szerinte a fül és a fülhallgató valamint a mikrofon is épp úgy része az alkotási folyamatnak, mint maga a hanganyag.

A Viento egy olyan zenehallgatási módot segít, ahol a hallgató nemcsak aktív, de résztvevő is, általa születik meg a teljes mű. Ettől lesz mindenki számára egyedi élmény a lemez hallgatása. A megszokottól eltérően itt a koncepció rendkívül egyszerű. English ott kezeli a hanganyagot, ahol kell: kint hagyja az ablakon kívül. A mi dolgunk behozni.

A lemezen két felvétel hallható. Mindkettő filed recording, azaz természetben felvett hang. A patagóniai és antarktiszi hóvihar hangjai az egyetlen előadók az albumon. Téved az, aki úgy gondolja, hogy inkább kimegy a levegőre, és belehallgat a természetbe, és ugyanott van. A hanganyagok felvételi körülményei gondosan meg lettek szerkesztve, csak a hangforrás adott, de azt ki kell találni, hogy mit akarunk felvenni, és mindezt egy nagyon komplex folyamat követi, különleges technikai eszközökkel és professzionális, precíz stúdiómunkával. A felvett hangok semmilyen módon nincsenek manipulálva, a felvétel lényege, hogy minél tisztábban és élethűbben közvetítse a rögzített hangokat.

Ez nem a foteles zenehallgatás története tehát. Igen, a szoba adott esetben megvan, viszont attól kezdve, hogy a lemez elindul, amennyiben képesek vagyunk csak a fagyott táj hóviharának és gyilkos szelének hangjára figyelni, perceken belül megtörténik a csoda. Meleg kis kuckónkba beengedünk valami nagyon távoli világot, a fagyos őrület találkozik a fűtött nyugalommal, és elkészül Lawrence English legújabb lemeze, mellyel ő egyszerűen a telet akarta a mikrofonba zárni.

Én kíváncsi lennék, hogy amennyiben ráveszitek magatokat arra, hogy csak a hanganyagra szenteljetek néhány percet, miket tapasztaltok. Belőlem cikk kategóriában ennyi jött ki, különben novellát kellett volna írnom. Rossz novellát.

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Taka

Takaakira “Taka” Goto a MONO, japán post-rock banda alapítója és gitárosa, de találóbb, hogyha simán zeneszerzőként említem, mert az az anyag, amit kiadni készül akkor igazán szép, hogyha félretesszük a MONO-t.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy pontosan a MONO-hoz viszonyítva értékelhető igazán. Nem tudom hogy van ez a dolog, mert még nem tudtam eldönteni. Igazából bírom, hogyha egy kultikus banda egy tagja szóló lemezzel jelentkezik: olyan ez kicsit, mintha bonctan órán lennék, az asztalon pedig a szeretett zene legkülönösebb szerveit kapkodná ki valaki. Én köszönöm, hogy Taka beenged valahová, amit régóta rejteget a világ elől. Abban a megtiszteltetésben is részem van, hogy a lemez megjelenése előtt (ápr.27) több, mint egy hónappal hallhattam a Classical Punk and Echoes Under The Beauty-t, első és egyelőre utolsó szóló lemezét.

MONO

Nemrég került fel a netre az első dal a lemezről és értelemszerűen nagyon szólt a műfaj kedvelői körében, meg merem kockáztatni, hogy nem csak. A lemezen szereplő dalokat amúgy 2003-ban szerezte Taka, és máig nem osztotta meg a világgal, mert úgy gondolta, hogy annak pont elég az, amit a MONO nyújt. Fogalmam sincs, hogy mi okból döntött mégis úgy, hogy legszemélyesebb zenébe öntött pillanatait mégis bedobja a közösbe. A lemezt Lars von Trier Breaking the Waves (Hullámtörés) című filmje ihlette, és mind a bejelentés alapján, mind a teljes hanganyagot meghallgatván el tudom mondani, hogy veszettül személyes, sokkal intuitívebb, mint bármi, amit eddig hallottam a MONO-tól, de semmi értelme hasonlítgatni, mert ez az anyag egy teljesen személyes utazás. Ezt dalt osztotta meg eddig a nagyközönséggel:

Míg a lemez meg nem jelenik, addig tartogatom a róla szóló kritikát, és természetesen a dalokat is. Április 27-én folytatjuk tehát, mert nem lenne korrekt úgy többet írni, hogy még semmi infó vagy kritika nem jelent meg róla, és olyan hivatkozás sem lenne, ahonnan kimásoljam.

A lemez borítója

Pod Tune – Whale/Human Collaborative Music Project

Érdekes dolog ez a zenés környezetvédelem. Az ötlet R. Murray Schafertől származik, aki a hetvenes években kitalálta az acoustic ecology fogalmát, ami nagyjából azon az egyszerű felismerésen alapszik, hogy ha már adottak a megfelelő technikai eszközök, miért ne lehetne a természetről nem csak fény-, hanem hangképeket, illetve nem csak vizuális, hanem hangzó térképeket is készíteni? Az acoustic ecology eredetileg olyan környezet-specifikus hangfelvételek készítését jelentette, amelyek az emberektől származó zajok kiszűrése által olyan rejtett és „tiszta” természeti hangokat hoznak előtérbe, amelyekkel normális körülmények között nem találkoznánk, vagy nem fordítanánk rájuk megfelelő figyelmet.

Későbbi soundscape-pel foglalkozó művészek már városi hangkörnyezeteket is előszeretettel konzerváltak, viszont eredetileg a cél az embertől érintetlen, már-már mitikus „ős-természet” bemutatása volt. Ez a cél pedig hordoz magában némi ellentmondást. Először is felmerül a kérdés, hogy egy, az emberi zajoktól különböző filterekkel és utómunkálatok során megtisztított természet mennyiben valódi, mennyire igaz? Nem inkább arról van-e szó, hogy a művész egy saját elképzeléseinek megfelelő, fiktív és idealizált természetet hoz ilyen módon létre?

Ehhez kapcsolódik egy második ellentmondás is, nevezetesen az, hogy a high-tech felszereléssel, érzékeny mikrofonokkal rögzített hangok nem azok a hangok, amelyeket szabad füllel is hallanánk. A természet lágy ölén álldogálva másképp halljuk a környező hangokat, mint a szobánkban fülhallgatón keresztül. Itt is felmerül a kérdés, hogy a rögzített természet mennyire „tiszta”, vagy mennyire a közvetítő szerkezetek által „bemocskolt”?

Végül pedig az is kérdés, hogy a rejtett és szokatlan hangok kihangsúlyozását és kiemelését nem éppen a tágabb környezet szenvedi-e meg? Fennáll a veszélye annak, hogy a mikrofonok segítségével felnagyított természeti hangokat zenei érdekességekként hallgatjuk, így pedig nem váltják ki az elvárt környezettudatos hozzáállást.

Akárhogy is legyen, annyi biztos, hogy az ilyen felvételek valami különössel, valami nem megszokottal, idegennel hoznak kapcsolatba. Ez pedig mindenképpen előny, hiszen rávilágít arra, hogy a saját kis világunkon kívül vannak még más világok is, amelyekre szintén nem ártana kicsit odafigyelni.

hosszúszárnyú vagy púpos bálna

A Pod Tune projekt célkitűzései között is szerepel egy különös világ bemutatása. A bálnahangokkal ötvözött kísérleti zene a projekt egyik ötletgazdája (Jessica Gardiner) szerint arra hivatott, hogy a bálnákat az emberek életének részévé tegye. Ezáltal persze azt remélik, hogy az emberek tudatosabban fognak vigyázni az óceánok tisztaságára is. A környezetvédelmi indíték konkrétabb formát ölt abban, hogy az eladott lemezek utáni nettó bevételt bálnákkal és az óceáni élettérrel foglalkozó környezetvédő csoportok részére ajánlották fel.

A projekt tehát hátterében és enyhén utópikus célkitűzésében környezetvédelmi, amúgy meg egyértelműen a zenére teszi a hangsúlyt. „Valami szépet, merészet és szórakoztatót akartunk létrehozni” – mondja a már előbb is említett producer. Ennek érdekében (két másik producertársával együtt) azzal a felkéréssel fordult 14 kísérleti zenész (vagy zenészkollektíva) felé, hogy írjanak zenét különböző bálnahangok felhasználásával. A Whale/Human Collaborative Music Project elnevezés pedig arról tanúskodik, hogy a bálnák és az emberek által létrehozott hangokat egyenrangúan szerették volna kezelni. Hogy ez mennyire sikerült, arról picit később lesz szó, előbb viszont még idéznék egy furcsát a sajtóanyagból.

Harold Linde (egy másik producer) miután hüledezik egy sort arról, hogy milyen furcsa, hogy az űrről már szinte többet tudunk, mint az óceánokról, azt találja mondani, hogy az óceánok mélyén élnek olyan rettentően intelligens élőlények, amelyek csak arra várnak, hogy beszédbe elegyedjünk velük. Na mármost én nem vagyok bálnaszakértő, de azt azért simán el tudom képzelni, hogy egy púpos bálna értelmesebben is el tudja tölteni a mindennapjait annál, minthogy folyton azt lesse, hogy egy ember mikor fogja végre megszólítani. Főleg, hogy az „áhított” beszélgetőpartner már bő évtizedek óta baszogatja különböző bombákkal, tengeralattjárókkal, szeméthegyekkel meg hasonlókkal.

Ez a szerencsétlen megfogalmazás egy kicsit ellentmond a hangoztatott környezetvédői alázatnak, meg a kollaboratív jelleg hangsúlyozásának, ezért javaslom ne vegyük túl komolyan. De ha már megint ellentmondásoknál tartunk, azt azért még elmondom, hogy ez a projekt sem mentes a bevezetőben említett problémáktól. Mert a víz alatti mikrofonok (ún. hydrophone) egészen biztosan nem azt hallják, amit mi szabad füllel hallanánk, a bálnahangokat zeneként kezelve pedig elvesztődik azok valódi környezete (állítólag a hím bányák udvarláskor énekelnek, de táplálékszerzéshez is használnak különböző hangokat). De a zene hallgatása során egészen biztosan rá fogunk csodálkozni a bálnák elképesztően érdekes énekére, és ezáltal pedig egy, a miénktől radikálisan eltérő világ egyik szegmensébe nyerhetünk bepillantást.

És akkor most már végre a zenéről, ami ugye nem csak a különös bálnahangok bemutatásáról szól, hanem azoknak az emberi zenével való összefonódásáról is. (Épp ezért a Pod Tune nem tiszta soundscape, hanem ún. gateway, befogadóbarátabbá tett soundscape.) A kollaboráció tehát kulcsszó, és én is ezen keresztül próbáltam meg értékelni a kompozíciókat, azaz aszerint, hogy mennyire sikerül a bálnákat egyenrangú társszerzőkként kezelniük?

A lemezt az ambient nagyágyú Loscil egy szerzeménye nyitja. (Loscil munkásságáról itt írtunk bővebben.) A címének megfelelően (Altus) a darab egy mély, pulzáló drone-ra épít, majd bő két perc után e fölött lépnek be a magasan gilassandózó bálnák, plusz egy fokozatosan erősödő, leginkább vízcsobogásra emlékeztető recsegés. Az Altus egyből áthatóan sejtelmes hangulatot teremt, elég komolyan magasra teszi a lécet, bálnaszempontból viszont nekem ez nem volt elég. Úgy éreztem, hogy ha kivennék belőle a bálnákat, akkor is pont ugyanannyira jó és hatásos volna, kicsit durvábban mondva, a bálnahangokat díszítésként, és nem integráns alkotóelemként használja.

Ugyanez volt az érzésem a Roly Porter és Cynthia Millar duója által írt, szintén a drone ambient műfajába sorolható második számmal, az amerikai alt-country óriás, a Wilco billentyűse, Mikael Jorgensen által jegyzett számmal, sőt még a field recording egyik hatalmas totemének számító Jacob Kirkegaard kompozíciójával kapcsolatosan is. A mélység, sötétség, titokzatosság érzését kiválóan hozzák, a bálnákat viszont szerintem kellékként használják.

Uģis Prauliņš

Nem így a lett zeneszerző Uģis Prauliņš, aki egyenesen szólistaként kezelte a bálnákat, és egy hullámzó arpeggiókból álló egyszerű billentyűs kíséretet írt az énekük alá. A kíséret hűen követi a bálnák dallamvezetését, az eredmény pedig arra világít rá, hogy egy avatott fül milyen könnyen képes különböző zenei motívumokat belehallani a természet hangjaiba is.

Szintén ezt a megközelítést választotta a kínai születésű, ma már Amerikában élő Li Daiguo is, aki billentyűk helyett hagyományos kínai húros hangszereken kíséri a bálnákat. Ő viszont nem áll meg a kíséretnél, hanem szóló-párbeszédet is folytat a bálnákkal. Képzeljük el: színpadon, térdrogyasztva, egymásnak háttal, grimaszolva szólózik felváltva egy ember és egy bálna. Kétségtelenül vicces, de kétségtelenül tisztelettudó, ezért nekem nagyon tetszett.

Christina Vantzou

Érdekes Christina Vantzou (a Dead Texan duó egyik tagja, aki többek között része volt a Sparklehorse turnézenekarának is, és leginkább videóművészettel foglalkozik) megközelítése is. Az ő szerzeményében szinte egyáltalán nem hallunk bálnaéneket, ő a bálnákat a róluk szóló dokumentumfilmek felől szerette volna megidézni, hiszen elmondása szerint már kis korában lenyűgözte a bálnák dokumentumfilmekből látott, lassított felvétel-szerű magasztos mozgása. A zene ezt a slow motion effektet idézi meg sikeresen, a filmszerűséget pedig egy emberi kommentár emeli ki még jobban („We haven’t seen this animal yet.”)

Vantzou egyértelműen kiemeli a bálnákat természetes környezetükből, és egy fiktív körítésen keresztül közelíti meg őket. Ezt az utat választotta a field recording egyik nagy mestere, Eric Holm is. Ő azt képzelte el, milyen lehetett, mikor régen a nyílt vizeken a tengerészek szabad füllel hallották az akkor még semmihez sem köthető, sejtelmes hangokat. Effektezett, távolivá varázsolt bálnaének, farecsegést idéző hangok, és lassú hullámzást idéző drone idézi meg kiválóan ezt a fiktív helyzetet, a jelenet feszültségét pedig ideges kopogások fokozzák.

A kísérleti zene legendás alakja, William Basinski is más kontextusba próbálta helyezni a bálnák hangjait. A Voyager 1 űrszondával a Földön készült különböző képeket és hangfelvételeket is tartalmazó aranylemezeket is az űrbe küldtek. A hangfelvételek egyike állítólag bálnák énekét örökíti meg. Ez a történet inspirálta Basinksit arra, hogy ötvözze a bálnák énekét egy régebbi, különböző „légbőlkapott” (például rövidhullámú rádió segítségével befogott) hangok felhasználásával készült darabjának egy rövid részletével. Az eredmény őt lenyűgözte, engem annyira nem, de konceptuálisan ez a kísérlet is érdekes.

Mia Hsieh

Az egész lemez szerintem legjobb darabja a taiwani énekesnő, Mia Hsieh In the Deep Blue című felvétele. Hseih felhangéneklési technikája anélkül idézi meg a bálnák hangját, hogy föltétlenül utánozni próbálná azokat. A kizárólag Hsieh énekhangjából építkező szám pedig olyan teret ír körül, amibe a bálnaének teljesen organikusan beletalál. Én úgy éreztem, hogy a két világ itt került a legközelebb egymáshoz, ez már nem alázatos kíséret, nem is vicces szóló-párbeszéd, hanem szinte egybeolvadás.

A lemez egy órát meghaladó játékideje miatt a végére került darabok kétségtelenül nincsenek túl előnyös helyzetben. Én bevallom akárhányszor elértem idáig, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdemben koncentrálni tudjak. Viszont nem hiszem, hogy bármilyen friss is lettem volna, a lemezt záró négy szám meg tudott volna bárhogy is fogni. A Sugizo, a Gregg Ellis, a Gleasong és a John X. Volaitis & Earthstar Continuum által fémjelzett darabok az én ízlésemnek túlságosan közel állnak az okkulthoz, a misztikumhoz, a neohippi világképhez ahhoz, hogy komolyan tudjam őket venni. Műanyag elektronika, new age hangzás, sámánének, ilyesmi. A maguk műfajában biztosan jók, én viszont nem értek, és nem is akarok érteni ehhez a műfajhoz.

Összességében és zárásként megemlítendő, hogy a lemez szépen meg van szerkesztve: drone ambient az elején, különböző érdekességek középen, és new age zárásként. Bálnaszempontból is legalább a felét jónak tudtam ítélni, mezei zenei szempontból nézve pedig sokkal nagyobb százaléka érdemel dicséretet. Mindenképpen érdemes belehallgatni, kicsit ismerkedni a bálnák világával, és természetesen azután igyekezni jobban odafigyelni rájuk.

A Pod Tune-ból két részletet, Christina Vantzou és Jacob Kirkegaard kompozícióját ebben az adásban hallhattátok:

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

Keith Rowe előadás közben.

A kísérleti zenék területén az EAI, avagy az (e)elektro-(a)kusztikus (i)mprovizáció, első hallásra olyan, mint a sivatag. Ám egy kis türelmes és koncentrált odafigyeléssel, idővel felfedheti azokat a mélységeket és az életnek azon színeit, amelyet a sivatagban is csak a jártas és tapasztalt utazó vehet észre. Az ebben a cikkben szereplő hanganyagok esetében minden korábbinál fontosabb egy jó fülhallgató, vagy mélynyomó, mivel ezek esetében nem csak minőségi romlásról, hanem a zenék jellegének sérüléséről van szó.

Manapság igencsak divatos, már-már ideologikus azt állítani, hogy az embernek nincsenek kedvencei, legyen szó zenéről, filmekről, stb. Ez a már szinte nietzschei méretű tagadás voltaképp azt hivatott szavatolni, hogy az illető milyen lélegzetelállítóan változatos ízléssel rendelkezik, mintha ugyan egy vagy több jelleg a többitől való elkülönítése megszüntetné a változatosságot. Valaminek a precíz ismerete – ez esetben egy kedvencé a sok közül, valamint a kedvenc státusának okai – nem szab határt az ízlés szárnyalásának [sic!], mindössze annyit jelent, hogy valamivel komolyabban, átgondoltabban, racionálisabban közelítem meg az életem minden vetületét, többek közt, ez esetben, a zenei ízlésem. Nos, minden kísérleti zene közül ez áll a legközelebb hozzám, ez a kedvencem, amely a legtöbbek szerint mindössze üres zörej, mint például Sachiko M., Toshimaru Nakamura és Otomo Yoshihide Good Afternoon című tétele:

Maga a műfaj egészen John Cage 1939-es keltezésű Imaginary Landscape No. 1 című művéhez vezethető vissza, így nem meglepő, hogy már kezdettől fogva egy nagyon erős (zene)filozófiai oldala is volt. Ez a Cage-mű két változtatható sebességű bakelitlejátszóra, frekvenciamodulátorokra, cimbalomra és tompított zongorára íródott. Hangszernek számít a bakelitjátszó és a frekvenciamodulátor is, mivel hangot kelt, még ha nem-zenei hangot is ad ki; ez volt Cage és közvetetten az EAI legnagyobb zenefilozófiai újítása: többé nem voltak megvetettként száműzve a zenéből bizonyos hangok, amelyek alapvetően ugyanazokkal a jellemzőkkel és tulajdonságokkal rendelkeztek, mint elfogadott társaik, csak bizonyos kultúrtörténelmi eseményeknek köszönhetően „nem-zenei hangnak” voltak bélyegezve. Cage munkássága általában megkérdőjelezte már alapból egyáltalán a „zene” szó jelentését, akit mélyebben érdekel, utána lehet olvasni sok helyen (kezdetnek ez lesz a legjobb). Ez az oldala az EAI-nak, amelyet néha viccből a „nagy zeneszociológiai fordulatnak” lehetne nevezni, az egyik ok, amiért ez a műfaj az abszolút kedvencem.

Az EAI bármelyik ágát is vesszük, azok rendelkeznek egy olyan fajta tematikus és konceptuális kifinomultsággal, amelyet kevés műfaj képviselője mondhat a magáénak. Ez a műfaj az abszolút csúcsa annak, amikor minden hangnak, mindent mozzanatnak, sok esetben még a szerző a felvételekbe beszűrődő lélegzetvételének is súlya, oka és tartalma van. A legtöbb esetben a végletekig lecsupaszított mikrohangokról van szó, különösen a legposztmodernebb EAI művekben: azonnal felismerhető a hiteles háttérmunkával rendelkező vagy a csak megúszásként összetákolt darabok közötti különbség  (már ha lenne ilyen, ugyanis ez egy annyira underground, annyira ismeretlen műfaj, hogy nem igazán éri meg megúszásként használni, annyit nem lehet vele keresni). Ez a nagyfokú kifinomultság mellé, társul egy erős törékenység is, amely a szétforgácsolódásból származó változatosság lehetőségének örömét jelenti ebben az esetben. Ennek az elképzelésnek a csúcsa valósult meg a Keith Rowe és Sachiko M. által készített négy tételes Contact című műben, alább a lemez Oval című tétele hallható:

De miként lehet kedvencet választani egy olyan műfajból, amelyben nem léteznek beazonosítható dallamok, hangok. Mivel maga az EAI radikálisan másképp közelíti meg a zenét, így a hallgatónak is másképp kell megközelítenie azt, amit hall. Mivel az egyik legabsztraktabb zenei formával van dolgunk, amelynek, képzőművészeti megfelelője talán az Art & Language csoport vagy Joseph Kosuth-féle végletekig absztrakt konceptuális művészete lehetne, teljesen más kritériumok szerint kell megítélni. Ugyanúgy, ahogy a konceptuális művészetben sem érvényesek azok a hagyományos képzőművészeti és műelemzési kategóriák, mint a színvilág, az anyagszerűség, az ecsetkezelés stb., úgy az EAI-ban sem a dallam, a ritmus vagy az akkord szépsége a mérce. Érdekes módon azonban a képzőművészetből átkerült az EAI-ba az anyagszerűség, mint kritérium, amely arra vonatkozik, hogy a hallottakból mennyire ismerhető fel a hangok forrása. Ez igazán akkor válik lényegessé, amikor például Francisco Lopez úgy ad elő élőben, hogy a közönség közepén ül vagy áll az asztala körül, amelyen a hangkeltéshez szükséges eszközeit tartja, valamint annyira sötétben játszik, hogy csak ő látja amit csinál, a hallgatók mind koromsötétben ülve vagy fekve átadják teljesen magukat a hallottaknak.

A jó EAI mű egyik legfontosabb kritériuma az időmérték. Ez jelentheti azt, hogy ezeknek a műveknek van ritmusa, csak épp oly szinten van kinyújtva egy-egy szünet két hang között, amit az emberi agy már nem egy összetartozónak fog fel. Ennek a legjobb példája a fenti Keith Rowe/Sachiko M. munka mellett Richard Chartier Incidence című műve, de ugyancsak ajánlottak az ő vezetésével születő Pinkcourtesyphone anyagok is. A lemez címéhez hűen (esemény, előfordulás, történés) egész tartalma alatt a hangok mintha valóban mindössze előfordulnának, megtörténnének, anélkül, hogy a hallgatóra egyáltalán szükség volna, mint befogadói tényezőre. Ezek az EAI lemezek tökéletesen megvalósítják a természet analógiájaként a gibsoni értelemben vett kibertér aláfestő hangjait, amely mára már kitörölhetetlenül életünk része, a maga jóval több előnyével, mint hátrányával.

A műfaj másik központi jellemzője a mindenféle virtuozitás elvetése, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Egy EAI műben nem fog soha feltűnni virgás szóló, mivel ezek a szerzők megpróbálnak eltávolodni mindenféle hagyományos megközelítéstől, így még ha használnak is hangszereket, ezeket módosítva, sajátságos eljárásokkal alkalmazzák, mint például Keith Rowe, aki a sok rácsatolt kábeltől kiborgnak tűnő preparált elektromos gitár koronázatlan királya a műfajon belül. Pontosan ebből kifolyólag sok esetben nem is lehet megmondani, hogy a végeredmény zenei hangszeren, valamiféle más hangkeltő tárgyon, frekvenciamodulátoron, esetleg mindezek ötvözésén keresztül jött létre. Így van egyfajta a zenétől elidegenítő, azonban a hallás élményét kiélesítő hatása. Más szerzők field recordingot adnak az EAI-hoz, mivel maga a műfaj az abszolút csendhez és térbeliséghez közelít, többen alkalmaztak üres terekben felvett hangokat vagy épp barlangban cseppkőformálódás hangját rögzítették, ami a természet és a kibertér fentebb vázolt viszonyát helyezi párhuzamba. Különösen igaz ez, amikor egy zárt előadóteremben hallunk cseppkőformálódást. Collin Olan Rec01 című alkotása például olyan hangokat is alkalmaz, amelyeket két mikrohangok rögzítésére alkalmas mikrofon segítségével vett fel. Egy 10 x 10 cm-es jégtömbbe fagyasztotta a mikrofonokat, majd az egészet leeresztette a Bajkál-tóba, végül pedig rögzítette az olvadás során hallható összes hangot, recsegést és az egyre gyakoribbá váló vízcsörgedezést, ahogy az közeledett a mikrofonokhoz.

Nagyon nehéz beszélni erről a műfajról, mert amint több kritikus is megjegyezte, nincs még egy szakmai terminológia, amely le tudná írni azokat a finom különbségeket, amelyek feltűnnek ezeken a hanganyagokon. Hogy tesz az ember szóbeli különbséget többféle kontrollált feedback frekvencia között? Egyelőre nem sikerült még senkinek. Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni és leírni ezt a csodás műfajt, azt mondanám, amit Jeff Siegel: „Ez egyfajta inverz zajzene. Ha úgy képzeljük el a zajzenét, mint egy téglafalat, akkor az EAI a téglák közötti cement gipszöntőformája, egy benyomás, történés, esemény, egy fotónegatív, inkább csend, mint hang, az első lépés az abszolút csendtől a hang fele, a zaj lecsupaszítása egyetlen ezüstszalaggá, amelyet valószínűleg a végtelenségig nyújtanak ki.” Ez az oka, hogy számomra létezik kedvenc és zenében épp az EAI a kedvenc.

Keith Rowe, Sachiko M., Toshimaru Nakamura és Otomo Yoshihide

A MetroGnóm legutóbbi műsorában Lucia H. Chung és Yuki Aida Color of Quantum című lemezéről volt hallható a W című tétel, a műsor itt hallgatható meg:

Odd Journey by Metrognóm on Mixcloud

Ismét egy rendkívül pozitív hangvételű kritika következik, mert valahogy így dobta a gép, hogy egyre nagyszerűbb projekteket kell bemutassak. Az alábbiakban az említett kiadó legutóbbi koncepcionális kiadványáról írok néhány sort, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a cikk leghasznosabb célja, hogy szolgáltatja az eddig egyedülálló online felületet, ahol néhány hanganyag végighallgatható, ugyanis első kézből, a kiadótól kaptam hanganyagot.

A Wist Rec. ír-kanadai kiadó bármilyen mércével mérve is a legegyedibb, legkülönlegesebb és legkevésbé népszerű kiadók közé tartozik. Minderről nem a végtermékek gondoskodnak, hanem a kiadó filozófiája, azaz az egyszerűség, a természetesség, az eredetiség és alázat az analóg zenei eszközökkel szemben. Éppen ezért nem igazán van náluk leszerződött művész, többnyire egy-egy munkát gondoznak előadónként. Olyan neves zenészeket sorakoztat a kiadó archívuma, mint a Tape Loop Orchestra, The Frozen Vaults, Loscil, Danny Norbury, stb. Amúgy nagyon nehéz információt találni róluk, sőt a saját honlapjuk is egy egyszerű blog, egyszerű bejegyzésekkel, ami felületével és nyers hangulatával már mindent elárul a kiadó által képviselt értékekről. Azaz majdnem mindent, hiszen a kiadványok egyenként mind külön koncepciót képviselnek az esetek legnagyobb többségében, ugyanakkor egy dolog közös bennük: az egyszerű hangzás, a zene textúrájára fektetett nagyobb hangsúly és a koncepció kiemelt fontossága. Több projektet is meghirdettek már, amelyekbe több előadó is beszállt. Ilyen például a The Book Report Series, amely esetében a zenészek egy általuk választott klasszikus regénynek vagy novellának alkották meg a zenéjét, nem az érzelmek, hanem a textúrák mentén. A textúrákra fektetett rendkívüli hangsúly amúgy csak egy kiadvány esetében maradt el, a Wist Ed. névre keresztelt pályázatban az a kikötés, hogy minden résztvevő előadó vagy banda egyetlen nagyon fontos és meghatározó élethelyzetet vagy munkafolyamatot kell hangokba szerkesszen. Az első szerzeményért a Fan felelt a Songs for Marie Bashkirtseff című anyaggal melynek háttere, koncepciója és hangzása külön cikket érdemelne, ezzel azonban várunk a következő lemezig, amelyről az Aidan Baker alapította doom-drone duó, a Nadja felel.

Egész hosszan tudnék áradozni a nagyszerű kiadványokról, amelyek a Wist Rec.-hez köthetők, de most az egyik legutóbbival szeretném folytatni, amely az írás alapját is képezi, és amely valójában mindent elmond a kiadó filozófiájáról, amit eddig kihagytam. A The Unofficial Countryside egy hétlemezes koncepcionális válogatás, amelyhez az alapakkordot Richard Mabey újságíró, rádiós, szerkesztő ’73-ban megjelent azonos című útinaplója adta. Mabey a vidéki élet megszállottja volt, élő kapocs kultúra és természet között; olyan orgánumoknak dolgozott, mint a BBC, a The Times, The Guardian, stb. A The Unofficial Countryside a városi terjeszkedés nyomvonalait követve, a nyomorban és gazban kereste az életet, burjánzó síneken, aknamezőkön és elhagyatott épületekben kutatott a szépség után.

Richard Mabey

Mabey munkáját alapul véve a kiadó megszerkesztett egy hét részből álló zenei útinaplót, amely hangba foglalja az urbanizáció nyomait, de nem a nyomort és az elmúlást emeli ki, hanem a túlélést, a láthatatlan szépséget, az apró mozzanatokat. A projektben részt vevő hét előadó bejárta a saját útját, általuk választott kihalt városok menti területeken vagy épp a városok elhagyott negyedeiben, majd ehhez készítettek hangulatképeket 20-20 percben. A Ruhe barangolása a Heritage címet kapta: a városnegyedek észrevétlen lakóit, a madarakat emeli ki környezetükből, hangsúlyozza fenségességüket és magányukat egyaránt. Mint ahogy a legtöbb Wist Rec. kiadványban, itt sem maradhat el a field recording, ami a hanganyag alapját képezi, mindezt pedig színezi Bryan Ruhe ambient eszköztára: különböző „tape” technikák és élő hangszerek digitális processzálása. Már az első 20 percen érződik az a rendkívüli finomság, ahogy a különböző szerzők hozzányúlnak hangokhoz, érzelmekhez, hangulatokhoz.

Ruhe – Heritage

Ian Hawgood a London és Tokyo között ingázó folktronika zseni ezúttal is az oldschool eszközeihez nyúl. Tokyo zúgait zenésítette meg négy részben szintén filed recording technikákat és 4-track tape technikát alkalmazva, ami az ’50-es években szolgált szimultán hangfelvételek készítésére. Ez is nagyon mély és gondosan szerkesztett ambient világ nagyon finom hangfelvételekkel, mint a tücsökhangba komponált metrófék hangja.

Ian Hawgood – Four Parts One,One Parts Four

A dél koreai Sima Kim magnószalag technikákat alkalmazva alkotta meg a szett legnyugisabb mozzanatát. Az idő múlását és leállását szerkesztette egy rendkívül kellemes, hömpölygő ambientbe. Ilyenszerű nyugodt, precíz ambient minimalizmust rég nem hallottam. Érdemes megjegyezini, hogy a fiatal koreai srác célja mindig is az éberség hangjai csendjei közti részek megalkotása volt. A kis keleti John Cage.

Sima Kim – Music For Stints

Ezt a hanganyagot bocsátotta rendelkezésemre a kiadó, de ezzel a hárommal sem tudok betelni. A további négy hanganyagból egy-egy részletet meghallgathattok az alábbi lejátszóban. Nacht Planck, Sub Loam, Sxa Ormbjüment és Gentlemen részei is híven követik a fent említett és hallott zenei finomságot, az érzékeny textúrák vonalait és a természetes, egyszerű hangalkotás technikáinak használatát.

Az sem mellékes, hogy a kiadványt kézzel készített fa dobozban, hét, egyenként szintén kézzel készített és égetéses módszerrel díszített fa CD-tokban terjesztik, természetesen csökkentett példányszámban (melyből egy remélhetőleg úton van a polcom fele). Amúgy az összes kiadványuk egyedi és kézzel készített. Figyelemre méltó a kiadó, hiszen elsősorban nem zenéivel, hanem hozzáállásával vált igazán különlegessé: kézzel fogható, egyszerű, földszagú és mindenek előtt alázatos.

A legnagyobb örömmel támogatok mindennemű zenei mozgalmat, amely zászlajára tűzte a kortárs komolyzene rugalmas, hiteles és sokszínű ismertetését. Történetem főhőse nem sorolható ezek közé, azonban az a négy ember, akikkel kollaborál legújabb lemezén, a világ 21 legígéretesebb, fiatal kortárs zenei kvartettjeinek egyikét alkotják. Jacaszek (ejtsd: Jácásekk) és a Kwartludium közös munkája az új csodaszer, ezt pedig hétköznapjaim nyugtázásához használom az utóbbi időben.

Főhőst említettem, szántszándékosan. Nem csak ennek a történetnek a főhőse Michał Jacaszek, hanem a lengyel kortárs zene is méltán említheti titánjai sorában. Csak azért finomkodok, mert nem szeretek „legezni”, és a továbbiakban túl gyakran kellene.

Azt figyeltem meg, hogy a lengyel kortárs zenészek talán nyitottabbak a kollaborációra, mint európai társaik – ez kivétel nélkül m ajdnem mindenkinél megfigyelhető. Jacaszekkel sem az a zenész, aki kerülné a kollabokat, sőt, így ismerkedtem meg a zenéjével. A MetroGnóm első műsorainak egyikében, 2009 elején ő volt az egyik bemutatott különlegesség, Miłka Malzahnal közösen felvett, 2005-ös Sequel albumával. Ez különben a sung poetry műfajának egyik alaptételévé nőtte ki magát az évek során.

Azóta stabilan halad előre, egy általa meghatározott úton, ez a stabilitás pedig első sorban az eszközök nagyon tudatos és célszerű használatában, illetve zenéjének pontos szerkesztettségében áll, nem is beszélve a műfajok közti bátor átjárásról. Michał munkája az elektroakusztika lengyel tankönyve, én pedig rengeteget tanultam ebből a könyvből, amit ha olvasni kezd az ember, iszonyú nehéz letenni. Nem látom azt, hogy fontos lenne számára, hogy hova sorolják. Ez abból is tisztán látszik, hogy nem igazán ragaszkodik egyetlen kiadóhoz: bár legtöbb munkája a Gustaff Records lengyel kiadónál jelent meg (ennek legfőbb oka, hogy független és közel van), megjárta magát a már – ezen a blogon is – sokat emlegetett Miasmah kiadónál is, most meg az új hanganyaggal a Touchnál kötött ki.

Jacaszek és a Kwartludium felvétel közben

Legértettebb munkájának a Treny lemezt tartják – ez a Miasmah termék – az okosabbak, amiben van igazság, hogyha Jacaszeket az ambient előadók körébe soroljuk. De inkább nem soroljuk sehová. Ha már az eredetiségnél valamint érettségnél tartunk, én inkább az egy évvel későbbi, 2009-es Pentralt emelném ki, ami a field recording egyik legkülönlegesebb tétele, amit az elmúlt esztendőkben hallottam. A különböző hanghatásokat három lengyelországi katedrálisban vételezte, a metódus lényegét viszont nem a hangok keletkezése képezte, hanem azok visszaverődése különböző felületekről. Az alábbi videóban ő maga meséli el a sztorit.

Eddig egyetlen albumán sem éreztem azt, hogy megpihenne vagy hagyná élni az előző sikereket (nemzetközi sikernek nevezhető visszhangja amúgy talán leginkább a Glimmer albumának volt, ami egyben a „legemészthetőbbnek” is mondható, ami a hangázásból fakad). Folyamatosan túl tud lépni önmagán, ezpedig nem csak a vájt fülűek számára érzékelhető, hanem mindenki számára, aki rá meri bízni magát a hangok alkímiájára. Egyébként mindez, amit írok a tavaly megjelent Pieśni album hallgatása közben tisztult le számomra, ahol három nagyszerű zenész közreműködésével, az elektronika hangszerként való bevonásával vezényeltetett le Dominik Dublinowski karmesterrel egy elektroakusztikus misét, melynek minden darabja hagyományos vallási énekekből inspirálódik.

Na igen! Ez a másik nagyon fontos pont: a koncepció és az alapgondolat, ami minden albumán teljesen elkülönül az előzőtől. Pontos elképzeléssel lát hozzá minden műve elkészítéséhez. Ezt a tulajdonságot maxolta legutóbbi munkájában, a Catalogue des Arbres-ben is. Olyan ez a hanganyag, mint valami ars poetica: mindig is vonzódott a vallási témákhoz, a természethez, és ahogyan említettem is már, az elektronika helyének megtalálása az akusztikus zene világában  az egyik alaptétele Jacaszek munkásságának. Na, ebben a hanganyagban ez így mind benne van. Alapul Olivier Messiaen francia zeneszerző Catalogue d’oiseaux munkája szolgált, akinek teljes munkásságát be szeretném mutatni a közeljövőben, mert egy ritkán említett, de kihagyhatatlan unikum Európa zenei jelenében. Messiaen, aki 61 (!) évig a párizsi Sainte-Trinité templom orgonistája volt, egyértelműen áhítattal közelített a zenéhez, és mindehhez adjuk hozzá a szerializmust és a színhallást is.

Most vissza az első bekezdéshez. A Kwartludium négy, nagyszerű zenészével közösen született az új hanganyag. Messiaen madarainak „festettek” fákat, a fent említett összes technika és tapasztalat felhasználásával. Akusztikus lencsékkel befogni a fákból áramló emlékezést eléggé absztrakt gondolat, ahhoz, hogy a zene is azzá váljon. Ehhez kevertek egy kis film noir-ízt és kisütötték színes atmoszférákkal. A kész étel súlyos függőséget okoz, leginkább az által, ahogyan sikerült zenébe festeni ezeket az érzéseket és képeket.

Valójában fölösleges dalonként szétszedni az albumot, mert egy teljes egészről beszélünk, ami nem törekszik monumentalitásra, nincsenek benne egyéni hangszeres kitörések, stb. Valójában a munkát egyetlen művészi mozzanatként jellemezném: egy kísérlet, ami megpróbálja hangba foglalni a fák szépségét, formáit, atmoszféráját és történeteit, mindezt úgy, hogy teljesen hazavágja az érzékeinket és megalkot magának egy új világot, amit én semmihez nem tudtam hasonlítani, de minek is? Különben mindig tetszett a hangszobrászat, mint kifejezés, de ritkán sikerült tapasztalni is a jelentését. Most erről egy egész hangzó kézikönyvet kaptam. Ha csak egy albumot hallgattok meg ezen a héten, akkor mindenképp ez legyen az. Egy nagyszerű kísérlet, ami a beton rengetegben is képes CO₂-t termelni.

A Catalogue des Arbres albumról a Garden (Les Sureaux) című dal kapott helyet a legutóbbi MetroGnómban. Az alábbi lejátszóban meghallgathatjátok az adásban játszott zenékből készült összeállítást.

Dead Fingers Talk by Metrognóm on Mixcloud