John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Kreng – The Summoner

Mindenkinek megvan a saját harca a halál gondolatával. A Nyugat embere leginkább tabusítja és eltér tőle, hogyha tud. Mit jelent manapság a gyász és min megy végig a gyászoló ember? Ezt fogalmazta zenébe Európa egyik legkiválóbb színházi zeneszerzője, Kreng.

Régóta viaskodok azzal a néhány sorral, amellyel a The Summoner-t, a belga zeneszerző Pepijn Caudron sorban harmadik albumát kell illessem. Időközben elkezdett engem írni a szöveg és közel álltam, hogy kritika helyett gyászjelentőt közöljek a blogon.

Pepijn Caudron a.k.a. Kreng

A The Summoner-re négy évet kellett várnunk, hogyha a legutóbbi albumot, a Grimoir-t nézzük, vagy hármat, amennyiben a retrospektív válogatást, amelynek címe Works for Abattoir Férme 2007-2011. Ezalatt az idő alatt sok minden történt, és ez a lemez minden rezdülésében érződik. A tételeket hallgatva megismertem egy teljesen új Krenget, akinek eddig semmilyen nyomát nem találtam az előző albumokon. Ez a legszemélyesebb hanganyag, amit a nagyra tartott színházi zeneszerző eddig kiadott.

Tagadás (Denial), Harag (Anger), Alku (Bargaining), Depresszió (Depression), Elfogadás (Acceptance), a gyász öt fázisa krengi megfogalmazásban. Mindenik egy közlemúltban elhunyt barátot idéz. Ez alapvetően egy zenében nagyon nehezen megfogalmazható tematika, de van mellette egy hatodik is, a Megidézés (The Summoning) című tétel, ami egyértelműen segíti a végkifejletet.

Kreng – Bargaining

Ez az első Kreng album, amit nem samplerek sokaságával alkotott meg. Az album felében 12 vonós Ligetit idéző légkörben vezet végig őrült, zajos crescendókkal a megvetés, a depresszió és az alkudozás lelki maradékain, és ez annyira szétzúzza az ember összes érzékszervét, hogy a lemez második felére, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Ez kétségkívül a katarzis, és ezt kevés zene képes felhozni az emberből egy szobában ücsörögve.

Az album második fele egy 15 perces doom metál tétel, ami a zabolátlan düh kopár falai közé zár minden féle racionalitást és klisét. Elátkozott orgonák, falként tornyosuló földet rengető riffek és ködös végtelenség, halálsikoly. A belga doom metál banda, az Amenra tökig torzított gitárjai széttörnek mindent, ami az első 25 percben lezajlott. Egész hihetetlen az a mód vagy koncepció, ahogy a gyász fázisain vezeti a hallgatót. Ebben a részben tipikusan a mély, folyton felszínre törő fájdalom utáni őrült vágy kel életre, ami a halottat vissza akarja rángatni az élők közé. Egy reszketeg, mély csüggedésben hal meg a dal, ami elvezet a beletörődéshez vagy az elfogadáshoz.

Egy üres végtelenben szóló, meztelen zongora hangja zárja az utazást, és ennél szebb befejezéssel nagyon ritkán találkoztam. Ezt tudom leginkább kortárs zeneszerzésnek nevezni, ezt a fajta burkolatlanságot, bátorságot és őszinteséget, ami nem engedi, hogy a The Summoner simán egy egyszerű ambient szerzeménnyé zsugorodjon, és hogyha valaha megkérdezik tőlem, hogy számomra mit jelent a színház, akkor ez a lemez lesz a válaszom.

Kreng zenéje nemcsak színházi, és lényegtelen is egy adott ponton az, hogy színházban gyakran használt zenéről beszélünk, mert ez a zene önmagában színház és rituálé. Pontosan az a teljesen egyedi, páratlan ritualisztikusság teszi jelen idejűvé, ami alig felfedezhető bármilyen zenében, amit eddig hallottam. Életem egyik legszemélyesebb zenei élményét hozta el nekem ez a lemez, és a legnagyobb örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek. Már nem lesz meglepetés az év végi top tíz első helyezettje.

Shut up! by Metrognóm on Mixcloud

Jóhann Jóhannson – The Theory of Everything

Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy Jóhann Jóhannson legújabb filmzenéjét milyen perspektívából is értékeljem. Magát a filmet személy szerint már nagyon régóta vártam, nem csak azért, mert Jóhannson zenéjét mindannyian szeretjük mi, Gnómerek, hanem mert Stephen Hawkingot személyes hősömként tisztelem évek óta. Gondolná az ember fia, hogy egy ilyen párosításból csakis jó végeredmény születhet. Nos, a végeredmény inkább felemás lett…

…legalábbis zenei téren, de főleg Metrognóm-szemszögből nézve. FIGYELEM! Félig-meddig filmkritika következik!

A helyzet az, hogy – mint a hollywoodi (és más) filmzenék döntő nagy többsége – önmagában ez a zene nem igazán nyújt maradandó élményt olyasvalakinek, aki progresszív zenei gondolatokat keres, és pláne olyasvalakinek nem, aki Jóhannson zenéjét nem a filmekből, hanem a koncerttermekből ismeri. Bár azt meg kell hagyni, hogy a filmzenék eme „fogyatéka” csekély ár azért az élményért, amit nyújtani tudnak, ha pontosan vannak elhelyezve az adott filmben. Ha nem Jóhannsonról lenne szó, biztos vagyok benne, hogy ez a soundtrack nem került volna be a műsorba és ez a cikk sem íródott volna meg annak ellenére, hogy viszonylag ízlésesre sikerült a végeredmény.

Egy jó filmzene fontos, hogy koncepcionálisan kiegészítse az adott jelenetet, ne pedig gátolja annak megértését. Ebből kifolyólag gyakran előállhat az a jelenség, amikor egy jelenethez kimondottan olyan zenét kell komponálni, amely csak úgy tud megfelelni magasabb esztétikai elvárásoknak, ha a hallgató együtt értelmezi a hallottakat a mozgóképpel. Ily’ módon a film és zene tökéletes összhangot alkot, de külön értelmezni őket – kis túlzással – legalább akkora marhaság, mint kiszedni egy nagyzenekari darabból az üstdob szólamát s arról alkotni véleményt.

A The Theory of Everything egy nagyon is életszagú film a maga hollywoodi módján. Még csak „túl sincs zenélve, mint a mai mainstream filmek nagy többsége és ez nagyban köszönhető a rendezőnek (több jelenet is van benne, amelyet más hollywoodi rendező szénnézenéltetne a zeneszerzőjével.) Mindazonáltal nagyon tipikus a zene: először nem is hittem el, hogy ez tényleg mindannyiunk kedvenc izlandi zeneszerzőjének kezemunkája. Ahogyan a motívumokat használja, valamint a rengeteg melodramatikus megoldás mind-mind olyan stikáknak számítanak, amelyeket számtalanszor hallottunk és megszokhattunk egy ilyen filmtől. A legnagyobb hátast akkor dobtam, amikor Charlie Cox (aki a filmben Jane Hawking későbbi élettársát, Jonathant alakítja) zongorázni kezdi a film egyik főtémáját. Hát igen, ez angol slanggel élve, egy kicsit „cheesy”.

Jóhann Jóhannson, kezében a film zenéjéért kapott Golden Globe-díjjal

Ennek ellenére van egy-két helyen tipikusan jóhannsonos zenei fordulat, de sajnos csak nyomokban. A hangzás és a hangszerelés természetesen nagyon igényes, sok vonóst, hárfát és persze zongorát használ, amely tökéletes recept egy lágyabb zene megírásához.

Összességében, ez a zene nem üti meg a metrognómi mércét. Ó, nem azért, mert rossz (mert bizonyos szempontból nem az, sőt, a filmmel együtt eléggé elviselhető), hanem mert teljesen párhuzamos mindazzal, amit szerintem a műsor és a benne elhangzott eddigi Jóhannson-darabok képviselnek. De hát kivételek mindig is léteztek, és Jóhannsonról ugye illik írni, mint ahogyan hasonló indokok nyomán a Pink Floydról is írtunk.
A filmet pedig ajánlani tudom mindazoknak, akik hozzám hasonlóan felnéznek Hawking professzorra, ugyanakkor nem riadnak el egy kis romantikus túlsúlytól.

-/10

p.s.: Hogy miért “illik” nekünk, gnómereknek írni Jóhannson munkájáról? Ezért:

Janek Schaefer

Feltaláló, építész, dj, producer, hangmérnök, hangszobrász stb. Hogyha létezik élő legenda az avantgárd kísérleti underground világában, akkor Janek Schaeferel kezdődik a sor. Többnyire egyedi és különleges zenészeket mutatunk be a műsorban és a blogon is egyaránt, akikről majdnem minden esetben elmondható, hogy saját stílusukban valami maradandót és rendkívülit alkottak, természetesen mindezt szuperlatívuszokban, ami a blog szerzőinek zene iránti elkötelezettségéből fakad. Ezért bocsi az egész banda nevében. Most is egy hasonszőrű óda következik.

Schaefer a valóságból táplálkozva alkotja meg a saját absztrakt zenei világát: kortárs, fura, utópikus vagy épp hagyományos. Ennek a zenének műfajba sorolása majdnem lehetetlen és teljes mértékben fölösleges, mivel minden lemez mögött egy teljesen más koncepció, élethelyzet vagy érzés rejtőzik, ami azért különbözteti meg Janek kiadott munkáit, mert mindet különböző módon állítja elő.
Már fiatal korában megszállottja volt a zajoknak és a mögöttük, bennük rejlő zeneiségnek. Aztán építészeti egyetemen kötött ki, egyetemista évei alatt alkotta meg a legmaradandóbb és formabontóbb projektjét: egy Self Storage című csoportos kiállításra, amelynek Brian Eno és Laurie Anderson volt többek között a kurátora, elküldött postán egy kazettás hangfelvevőt, ami az utazás alatt vételezte az érzékelhetőbb és hangosabb hangforrásokat (pl. a postai alkalmazottak kora reggeli káromkodásait), így a 15 órás utazásból lett 72 percnyi hanganyag. A „csomag” érkeztekor vált kész alkotássá, rögtön a kiállítás részévé vált, majd limitált változatban kiadták Recorded Delivery címmel. Brian Eno elmondása szerint a valaha megalkotott egyik legszellemesebb és legérdekesebb kísérlet a sound-art területén.

Ez a munka alapozta meg valójában Schaefer zenei karrierjét, amely fáradhatatlanul a mikro- és makrohangok tanulmányozásából, természetüknek megismeréséből áll. Idővel a legelismertebb kortárs Musique concrete-alkotóvá nőtte ki magát, létrehozva saját stúdióját és kiadóját az audiOh!Recordingsot.
Hangkísérletei során építette meg a tri-fonikus lemezlejátszót, aminek három fejével egy időben tudja a felvett hangokat három féle módon manipulálni.Ez a kísérlete bekerült a Guinness-rekordok könyvébe is, mint a világ legsokoldalúbb zenelejátszója.

Schaefer és a tri-fonikus lejátszó

Mindehhez az apadhatatlan kíváncsisághoz és kreativitáshoz még hozzáadódnak a különleges field recording technikák. Ezzel az eszköztárral elméletileg minden létrehozható, amit kortárs hangkísérlet alatt értünk. Nem mellékes, ahogyan az elején is említettem, a koncepcionális gondolkodása Schaefernek, ami minden munkájának alapját képezi. Egyik legjellegzetesebb munkáját, az Extended Play című hanginstallációt első gyermekének születése inspirálta, azaz a történet ennél természetesen érdekesebb. Párhuzamot vont a modern londoni kényelemben és biztonságban szülő anya és saját édesanyja között, aki közvetlen veszélyeknek kitéve a varsói bizonytalan, harsány világban szülte meg fiát. Alapul egy második világháborús lengyel katonadal szolgált, amelyből írt egy 10 perces kamarazenei művet csellóra, zongorára és hegedűre. Ezt bakelit lemezekre felvette és a térben elhelyezett háromszor három számú lejátszón lejátszotta. A lejátszókra mozgásérzékelőt szerelt, amelyek leállították és elindították a felvételt, valahányszor egy látogató elsétált mellettük. Az eredmény ép ésszel felfoghatatlan, mert valójában a mű ötször született újra, míg véget ért: átírás, vételezés, lejátszás, a lejátszás megszakításaival létrejövő, időeltolódásokból születő végeredmény, majd mindennek az albumra szerkesztése, ami megint egy külön história, ugyanis szerette volna, hogyha a felvétel minél hitelesebben tükrözte volna az installáció és élő performansz jellegét.

Az Extended Play performansz

Janek Schaefer – Vinyl Cello Duo

Az album öt dalt tartalmaz: a hangszereket egyenként, amint a lejátszott anyag folyton meg-meg szakad, az egész performansz hanganyagát egészben Acoustic Ensemble címmel, amely a legjellegzetesebb tétel az albumon, abból kifolyólag, hogy gyakorlatilag a látogatók szabták meg az elemek egyenkénti hosszát és eltolódását, létrehozva egy teljesen új végterméket (így lett a mű 24 perc hosszú). A végére felvett és összevágott néhány rádiós zajforrást és kódolt üzenetet, ami egyenes utalás a Conet Projectre, ezzel húzva alá a koncepció üzenetét.

Janek Schaefer – Acoustic Ensemble

Lassan regényt lehetne írni a teljes munkásságáról, de hadd említsek még meg kettőt, egészen röviden:
Philip Jack avantgárd lemezlovassal közösen felvett hanganyaguk, a Songs for Europe két hatalmas történelmi erőt állít egymással szembe és egymás mellé. Athén és Isztambul múltját és jelenét különböző, a helyszínen felvett hangokból, archív zenei részletekből tették össze, természetesen lemezlejátszókon. Schaefer drónos világa és Phil őrült dj-technikája domborítja ki a több évszázados vérfolyót, két birodalom tündöklését, bukását, múltját és jelenét. Kihagyhatatlan.

Charlemagne Palestine-t már ismerhetitek a műsorból és a blogról is. Kettejük zenei filozófiájának találkozása önmagáért beszél úgy gondolom.

Egy kísérleti zenei génpörkölt – így tudnám leginkább jellemezni Schaefer munkáját.
Félkegyelmű zeneprosti. Így éreztem magam, amikor lemaradtam az október 4-i pesti fellépéséről.
Ja, és egy érdekes felfedezés: Janek Schaefer a Transindex portugáliai képriportjában.

Az aktuális műsor zenéiből készült mix:

A Theory of Loneliness by Metrognóm on Mixcloud

Richard Skelton

Richard Skelton folytatja azt az irányt, amit 2009-ben a Landings lemezzel elkezdett: az észak-angliai vad tájak továbbra is sóhajtoznak Skelton legújabb albumán, a Form Themselves Into Streamsen.

Ismét egy olyan zenészről van szó, aki messze túllépte a klasszikus műfaji határokat és egy olyan csúcsra vergődött fel, ahol teljesen egyedül áll. Számomra legalább mindenképp egyedülálló az, amit ő eddig művelt, úgy a zene, mint egyéb művészeti ágak terén is. Merthogy amellett hogy zenét szerkeszt, Skelton nemegyszer villogtatta tehetségét íróként is, nem beszélve a képzőművészeti alkotásairól, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz a zenei élményhez, amelyet a hallgatói számára szánt. Ezek a sokféle művészi megnyilvánulások ugyanis nem elválasztandók, hanem legtöbb esetben azért születnek, hogy kiegészítsék egymást. Ez látható a Landings esetében is: a lemezhez egy könyv is párosult, amelynek címe megegyezik a lemezével és Skelton személyes blogján található leírás szerint e könyvben egymásba fonódik a művész narrációja a tájéval, annak topográfiájával, történelmével és helységneveivel.

Landings

Azért is érdemes előbb a Landings lemezről beszélni, mert igazából ennél talált rá saját hangjára és ahogy már említettem, minden, amit azóta alkotott, ennek a folytatásaként fogható fel. Itt fellelhető elsődleges formájában az a fájdalmasan őszinte pátosz, amely jellemzi egész eddigi munkásságát. Skelton 2005-ben, a felesége elhunytát követően kezdett el zenét komponálni. Mondhatni, hogy a zenében lelt menedékre a felmérhetetlen tragédia elől. Létrehozta a Sustain-Release kiadót, a legelső lemezeit saját maga adta ki olyan nevek alatt, mint Heidika, A Broken Consort, Carousell, Riftmusic vagy Clouwbeck. Az itt megjelent lemezeket pedig posztumusz együttműködéseknek nevezett, mivel ezek esetében a felesége műalkotásait használta fel lemezborítóként.

Elsődleges szándéka az volt, hogy a bizonyos helyekhez fűződő emlékeit próbálja zenében felidézni és megörökíteni. Az a keserédes nosztalgikus hangulat pedig, amely az emlékekhez kötődő elkötelezettségéből fakad, mindmáig érzékelhető a szerzeményein. A hely és emlékezet közti viszony kérdése több szinten is megmutatkozott nála, sőt, Skelton odáig fokozta, hogy a felidézendő tájékról különböző természeti leleteket gyűjtött: fadarabkákat, tobozokat vagy faleveleket és beillesztette őket a lemez csomagolásába. Az őt körülvevő észak-angliai vad természet kifogyhatatlan forrás számára, amelyből örökösen ihletet merít. Egy folytonosan visszatérő motívum nála a folyam, az a szerény természeti erő, mely néhol képes életre kelteni Nyugat-Pennine kietlen tájait.

Dobozos összeállítás

Alapvetően akusztikus hangszereléssel éri el azt az összetéveszthetetlen hangzást, ami minden egyes projektjéből kisugárzik. Preferált hangszere a hegedű, de multiinstrumentalista révén hasznát veszi az akusztikus gitárnak is, mely egy rusztikus szférába emeli hangzásvilágát. A háttérben néhol a zongora hangja is fellelhető, de az csupán kiegészítésként szolgál és soha nem veszi át a vezérhangszer szerepét. A vonóshangszerek finom rezgései azt az érzést keltik, hogy bármelyik pillanatban a csendbe veszhet el az egész, bár végül mindig kitartanak a dal végéig.
Azt is meg kell említeni, hogy zenéjét gyakran ötvözi a közvetlen környezetéből felvett hangokkal (field recording) és ezáltal tökéletesen megeleveníti a nyirkos láprétek elővilágát.
Noha alapjában véve egyszerűség jellemzi a zenéjét, a végtelen drone-szerű hangrétegek képtelenné teszik a kibogozását. Ilyen szempontból az ambient és a drone műfajaihoz áll legközelebb, bár sokan a kortárs komolyzenéhez sorolják be, amivel én személy szerint nem értek egyet.

Ami a legfrissebb lemezét illeti, a Form Themselves Into Streams (Folyamokká változtatják önmagukat) nem hozott nagy meglepetéseket számunkra, viszont nem is veszített egy cseppet sem minőségéből, tartja ugyanazt a szintet, amit a Verse of Birds (2012), vagy akár a Landings (2009) elért. Ez így teljesen rendjén van és nincs különösebb okom panaszra, még nem mondhatom azt, hogy elegem van ebből a már megszokott hangzásból, ami tőle várható. Eddig mindegyik lemez között voltak árnyalati eltérések, bár azért kíváncsi vagyok, hogy meddig fogja bírni követni ezt az ösvényt. Egy idő után csak le fog kelleni térjen. Elmondása szerint az albumon található dalok már 2007 és 2008 között megíródtak és eredetileg egy hosszú zeneszámot képeztek, de 2013-ban újra elővette és átdolgozta őket, végül pedig egy öt részre felosztott formában jelentek meg. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért ennyire szokatlanul rövid a lemez, csupán 33 perces. Emiatt könnyen többször is újrahallgatható és bár már számtalanszor megtettem, még nem vettem észre, hogy veszített volna valamit is hatásából. Tehát ha ez elnyeri tetszésed, akkor nagy az esélye annak, hogy Skelton többi szerzeményei is fognak tetszeni.

Mellesleg ebben a listában kapott helyet Richard Skelton legfrissebb lemeze.

Arvo Pärt

Talán ez az írás nem igazán illik az Első Hallásra-rovatban szereplő eddigi lemezek közé, de akár oda is sorolható, mivel friss kiadványról van szó. A komolyzene világában amúgy is ritka az, hogy egy régivágású zeneszerző (azaz nem egy Nils Frahm vagy William Ryan Fritch, akik a „pop” irányából közelítenek a komolyzene felé, így nyerve el a megtisztelő zeneszerzői státuszt) úgy adjon ki két-három évente hanglemezt, hogy csak és kizárólag addig soha elő nem adott művek szerepeljenek rajta. Arvo Pärt számára, a brit Hyperion kiadó gondozásában immár másodszor adatott meg, hogy a Polyphony kamarakórus (alapító/karnagy: Stephen Layton) közreműködésével hanglemez formájában lássanak napvilágot a művei.

A mintegy öt évtizedet átölelő kórusrepertoárból bőven volt mit tallózni, hiszen több mint félszáz, kórus- (a cappella)-művet írt a szerző. A korábban már máshol is megjelent darabok mellett (Peace Upon you, Jerusalem 2002; Morning Star 2007; The Woman with the alabaster box 1997; The deer’s cry 2007; Solfeggio 1963; Zwei Beter 1998; Tribute to Caesar 1997; Summa 1977; Memento 1994; Da pacem, Domine 2004/2006 ) két ezidáig még hangfelvételen meg nem jelent opus is helyet kapott: Virgencita (2012), amelyet Guadalupei Szent Szűz legendája ihletett, valamint az Alleluia-Tropus (2008), amely alapjául egy ortodox-keresztény írás szolgál, és amelyet eredetileg kórusra valamint nyolc (vagy annál több) csellóra írt. A jelen kiadvány kedvéért ezt a művet csak a cappella vagyunk kénytelenek hallani, ami azért is szomorú, mert hivatalos hanganyagban – egyelőre legalábbis – biztosan nem lelhető fel sehol.

Alleluia-Tropus (2008)

Aki nem ismeri Arvo Pärt munkásságát, annak is egyértelmű a címeket olvasva, hogy bizony ezek szinte mind egyházi művek. Egyedüli kakukktojás az 1963-ban írt Solfeggio (a Tribute to Caesarnak a címe megtévesztő), amely kronológiailag az észt zeneszerző korai, „vad” szerialista időszakához sorolható, de ugyanakkor – diatonikus mivolta miatt – előre vetíti a későbbi letisztult nyelvezetét (szövege a szolmizációs skála hét hangja: do, re, mi, fa, sol, la, si).

Solfeggio (1963)

Egyébként nagyon érdemes beszerezni akár a kiadó honlapjáról, akár az eredeti CD tartozékaként a bookletet, mert csak akkor tudunk igazán szembesülni azzal a hihetetlenül szoros koherenciával, melyet a szövegek és a zene képeznek. Szerintem ez Pärt stílusának egyik legfontosabb sajátossága, hogy minimalista mivoltából kifolyólag, minden egyes hang és harmónia kifejez valami fontosat a szövegből.

(b-j): Stephen Layton, Arvo Pärt

A Stephen Layton által vezényelt Polyphony az ilyesféle kiadványtól elvárt kristálytiszta hanggal, ugyanakkor mély alázattal adja elő a műveket. Érződik, hogy a több mint egy évtizedes ismeretség alatt nem csak szakmai hanem személyes, baráti viszony is kialakult a zeneszerző illetve Stephen Layton és kórusa között.

Polyphony – Arvo Pärt

Arvo Pärt zenéjét egyébként szakmai körökben – azt vettem észre – sokan szeretik, de nem számottevő ám annál hangosabb tábor is van, amelyik nagyon irtózik tőle, mert szerintük túl meditatív, túl egyszerű és egydimenziós zene, amely nem képes átlépni a vallásos áhitat érzésein. Aki viszont érti, hogy miről is szól a jó minimalista zene, az tudja, hogy itt minden hang és minden változás hatalmas fontossággal bír. A változásokat meg finoman kell adagolni, és erre aligha van Arvo Pärtnél szakavatottabb kortárs zeneszerző. Egyházi zenében legalábbis semmiképpen nincs manapság hozzá fogható. (egyébként, ha a minimalizmus gyökereit keressük, egyházi téren egyik első előfutára maga Liszt Ferenc volt, aki kései éveiben szerzetesként, visszavonultan élt.)

Da pacem, Domine (2004/2006)

Tehát, aki pont erre vágyik most, hogy közelednek az ünnepek (tökéletes ajándék lehet karácsonyra), vagy éppen arra, hogy minden előbbitől függetlenül nyugalmat sugárzó, meditatív zenét hallgasson vagy esetleg olyan zenét keres, amire jól lehet aludni, mindenképpen ajánlatos. Azonban sokkal magasabbszintű zene ez annál, hogy csak azt érdemelje, hogy jókat szundítson rá az ember  – sokkal több van benne, mint ahogyan elsőre gondolnák a kritikusai.

n/a

Scott Morgan a.k.a. Loscil

Szeretem a telet. De talán még jobban szeretem a sivatagokat. A hófehér tájak mindig a sivatagok dűnéire emlékeztetnek és valószínűleg innen is táplálkozik a Loscil iránti szimpátiám, bármennyire is paradoxnak tűnjék akár ez, akár a leírt alaphelyzet.

Scott Morgan azon ambient/drone zenészek közé tartozik, akinek a nevét a téllel és a hideggel kötöm össze. Noha a skandináv előadók lemezeire jellemző a stíluson belül, Morgan kivétel, ugyanis ő kanadai, pontosabban Vancouverből származik. Alaphangszere a dob, sokáig püfölte is a bőröket a Destroyer nevű indie-rock bandában. Később inkább az ambient és a drone zenék kezdték érdekelni, majd ki is lépett a Destroyerből, hogy minden idejét a saját zenéinek szentelhesse.

A Loscil alteregót 1998-ban hozta létre, amelyet a CSound hangszerkesztő program egyik funkciójának a nevéről keresztelt el, így lett a „looping oscillator”-ből (ismétlődő oszcillátor) Loscil. Mint a hasonló stílusokban mozgó előadók legtöbbje, ő is első lemezét saját kiadásban jelentette meg. Ez volt az A New Demonstration of Thermodynamic Tendencies lemez, amely azonban felkeltette az underground és kísérleti kiadványokat megjelentető Kranky kiadó figyelmét. A következő Triple Point című lemezt már ők jelentették meg, amely hat dalt tartalmazott az első lemezéről, valamint négy új tételt írt hozzájuk. Ez a lemez még egy nagyon minimalista, alig észlelhetően változó ambient/drone hangzású, amely nem tapétazene, hanem aktív hallgatást igényel ahhoz, hogy minden szépségét felfedje. Az alább hallható dal tökéletesen kifejezi, hogy óa Loscil korai korszaka a diszkrét entrópiáról, avagy az alig észrevehető leépülésről, széthullásról szól.

A második lemez is folytatja ezt a sort és amint a Submers cím jelzi, ezúttal a hőségből a fagyos mélybe ereszkedik. Az album mindegyik dala egy-egy tengeralattjáróról van elnevezve. Az egész hanganyagon végigvonul ez a koncepció, egészen a legutolsó dal az orosz Kurszk K-141 nevű tengeralattjáró legénységének ajánlott tisztelgés, mivel az elsüllyedt a Barents-tengeren 2000 augusztus 12-én és mindenki odaveszett. Az albumnak egyfajta történelmi íve is van, ugyanis az Argonaut I dallal indul, ami egyértelműen a görög mítoszokban szereplő argonautákra utal, majd végül a Kurszk 2000-es katasztrófájával zárul, felölelve a Nyugati civilizáció egészének történelmét.

A 2004-es First Narrows lemezével kezdődően, amelynek címe Vancouver egyik ismert hídjára utal, különböző vendégzenészek improvizatív játékával ötvözte saját minimalista stílusát. Példaképpen olyanokkal dolgozott együtt, mint Nyla Raney csellista, Tim Loewen gitáros vagy Jason Zumpano Fender Rhodeson játszó billentyűs. Ennek következtében stílusa némiképp organikusabbá és életteltelibbé, finomabbá, emberközelibbé vált. Mondhatjuk úgy is, hogy felemelkedett a napfényre azokból a fagyos mélységekből, ahová a Kurszk legénysége előtt való tisztelgéssel az előző lemezen alámerült. Emellett nyolc dala is szerepelt a legendás dokumentumfilmes Velcrow Ripper SacredSacred című filmjében. Ez a dokumentumfilm olyan helyszíneket és ott élő embereket, valamint helyzeteket mutat be, amelyek a múltban szélsőséges szenvedésnek voltak kitéve, így például Bhopal, Hiroshima, Izrael és Palesztine, többek közt. Scott zenéje méginkább kihangsúlyozta ezen térségek sivárságát, amit csak és kizárólag az emberi önpusztításnak köszönhetnek.

A Plume albummal lezárta azt a konceptuális ívet, amelyet az első albumától kezdve alakítgatott. A szubatomikus részecskéktől („New Demonstration…”/”Triple Point”), a mélytengeri nyomáson („Submers”) és a szárazföldi felszínen („First Narrows”) keresztül eljutott egészen a felhők magasságába. Latin szólással mondhatnánk: „per aspera ad astra”, vagyis: nehézségeken keresztül a csillagokig. Ez a mondat nem csak egész munkásságát, hanem általában a zenéje minőségének emelkedését is szemléletesen leírja. Utolsó hanganyagán további hangszerekkel bővítette a kollaborátorainak sorát egészen olyan egzotikus, az ambient és drone műfajokban ritkán használt hangszerekkel, mint a xylofon és a vibrafon (Josh August Lindstrom), valamint az Ebow gitár (Krista Michelle Marshall és Stephen Michael Wood). Talán már nevezhetjük életszerű zenének is különösen az ambient és a drone műfaján belül is.

Hosszú út vezetett idáig, hiszen nem csak Vancouver underground rock színtere volt Scott számára meghatározó, hanem akadémiai képzettsége is, ugyanis a Simon Fraser Egyetemen végzett elekronikus-, film- és újzeneszerzés szakon a nagy hatást kiváltó elektroakusztikus zeneszerző, Barry Truax szárnyai alatt. Olyan hatásokat nevez meg, amelyek a krautrock legenda Clustertől egészen a kísérleti és kortárs komolyzene előfutár Gavin Bryarsig terjednek. Különleges zene ez és noha nem vált a kedvencemmé az ambient műfajon belül, (amit mellesleg „tél-ambientnek” szoktam hívni és Thomas Körnert sorolom ide), mégis megkerülhetetlennek tartom. Ne is kerüljük meg, nagy élménytől fosztanánk meg magunkat, hiszen kevesen tudnak így hangokat kreálni jéghideg sivatagokról, mint ő.

A műsor zenéi, ahol helyet kapott a split:

Rays of Dawn by Metrognóm on Mixcloud

Egyik nagy zenész a másikról elismerően: Lawrence English SWANS pólóban.

Megtehettem volna, hogy Lawrence English-ről írva, akár a címben, akár a cikk első soraiban tegyek valami akár komoly, akár poénos utalást „angolos kifinomultságra”, de úgy gondoltam, hogy kár kliséket puffogtatni egy legkévésbé sem klisés szerzőről.

Lawrence English ausztrál zenész, zeneszerző, kurátor és teoretikus. Folyamatosan megpróbálja megújítani magát, mindamellett, hogy létezik egy kialakult hangzása, amely elsősorban a drone és az ambient műfajokból táplálkozik, de nem ritkán egészen a noise-ig is elnyúlnak a karjai a keverőpulton. Ez egyéni ízt kölcsönöz számára a nem egyszer olyan negédesbe forduló ambient műfajon belül, amitől egy kőszobornak is kifordul a gyomra. A zaj használatát nem csak az elektronikus zajokra kell érteni, hiszen hangzását rengeteg field recordinggal is gazdagítja, amelyekben azokra a hangkörnyezetekre próbál koncentrálni, amelyeket általában mellőznek még az ebben a műfajon belül alkotó szerzők is: például a Studies for Stradbroke című lemezén a Stradbroke-szigeteken ultraérzékeny mikrofon segítségével a mozgásban lévő homokszemcsék hangját rögzítette és illesztette kompozícióiba.

Az egyik legkiválóbb, mikrohangra alapuló művek is az ő nevéhez kötődnek. Az egyik példaképének, John Cage-nek ajánlott For/Not For John Cage lemez is ilyen. Az mű mindegyik mozzanatának egy-egy gomba latin neve szolgáltatja a címet, ugyanis Cage hatalmas gombagyűjtő és szakértő volt. Azonban van egy mélyebb formája is a tiszteletadásnak, ugyanis szintén ultraérzékeny eszközökkel rögzítette a különböző gombákban a bioelektrikai lüktetéseket, amelyeket a témáiba komponált, absztrakt és lassú ritmusként. Végül a cím maga is Cage-re és az általa is használt kínai Ji Ging-könyv lehetőségeket kiszámító mechanizmusára utal. Ahogy ő maga fogalmaz: a lemez olyan elemekből épül fel, amelyek „[Cage] egész életén átívelő érdeklődései [is voltak] és alátámasztották azokat a módokat vagy formákat, amelyekben a zene, a tér, a humor és a filozófia kapcsolódik, vagy épp darabkáira tör szét.”

Nem feledkezhetünk meg munkásságának zajosabb oldaláról sem, amelynek a Wilderness of Mirrors a legjobb példája. Ez ugyanis a drone- és noise-elemek mellé igencsak sok dinamikus elemet is felsorakoztat. A borítón is ez áll: „tektonikus hallásélmény”. Ezzel a hanganyaggal megpróbálta stúdióban újraalkotni azt a dinamikus és zsigeri állapotot, amely élőben jellemzi a zenéjét, és amely némileg eltér a lemezein hallható visszafogottságtól. Kezdettől fogva nagyon érdekelte a minél tömény hangzás. Egy interjúban, gyerekkoráról beszélve elmeséli, hogy apjával madárnézés közben azon gondolkodott, hogy „ha az ágak között leskelődtél, semmit sem láttál. Ha elkezdtél közben hallgatózni is, megérted a hang térbeliségét és rájöhetsz, hogy merre keresd tovább. Valószínűleg ez volt az első élmény, aminek következtében elkezdtem a tér és a hang kapcsolatáról gondolkodni, ami voltaképp az alapja mindannak, amit azóta létrehoztam.”

Lawrence English tehát zseniális zeneszerző, műveiben minden egyes hangnak megvan a precíz helye, szerepe, feladata, hossza, frekvenciája és abszolút bármije – a kompozíció egésze és az azon belüli mozzanatok tekintetében is. Zenéjében semmi, de tényleg semmi nincs a véletlenre bízva, nincs teletömve sem az „improvizáció”, sem a „csak a lelkemből zenélek” ideológiájával. Egyik legjobb példája annak, hogy mit jelent a szó legszorosabb értelmében zenét „szerezni”, avagy minden egyes momentumért, hangért, váltásért, ritmusért, dallamért tudatosan, racionálisan, meggondoltan felelősséget vállalni és nem megúszni azzal, hogy hát „épp úgy éreztem, hogy azt kell csinálnom”. Ahogy ő fogalmaz, munkássága a felfogás, az érzékelés politikájával foglalkozik („the politics of perception”) és ennek ezer százalékban eleget tesz. Azon iszonyatosan kevesek közé tartozik, akik esetében valóban egy politikai tartalomról beszélhetünk, amennyiben megértjük, hogy a politika szó nem csak szűken a pártpolitikát jelenti, hanem bármit, aminek társadalmi jelentősége lehet: az alkotás etikájáról van itt szó – ugyanis a művészet mindig társadalmi kérdés. Ez nem kis dolog a mai „mindent szabad” korban, amelynek éthoszát ha becsomagoljuk az „improvizáció” álcájába, akkor bármit meg lehet úszni.

Lawrence English nem csak az egyik legfontosabb, legkiemelkedőbb kortárs elektronikus zeneszerző, hanem kiemelkedően olvasott is. Interjúiban Agamben-, Foucault-, Žižek- magyarázatok szállingóznak, arról hogy miként függ össze a művészet, a zene, a térbeliség és a politika stb. Ez nem csak hozzáállásán, hanem a teljes munkásságán is érződik, ugyanis olyan tökéletesen alkot ambient-drone-noise műveket, hogy azok egy pillanatig sem tűnnek erőltetettnek vagy hiteltelennek. Ez valóban ínyencség, méghozzá a legkiválóbb fajtából.

A legutóbbi MetroGnómban a Wilderness of Windows albumról a Graceless Hunter című dal kapott helyet. Az alábbi linken a műsor dalaiból készült mixet hallgathatjátok meg:

Robert Rich: Somnium

Vannak előadók, zeneszerzők, zenészek, akik nem elégszenek meg a zenehallgatás bejáratott módszereivel. Ők azok, akik mindig új utakat keresnek, nem csak azért, hogy újabb kihívásra találjanak, hanem azért is, hogy a hallgatónak valami olyan különleges élményt nyújtsanak, amelyet senki mástól nem kaphatna. Robert Rich is ezek a zeneszerzők közé tartozik, akár saját művel áll elő, akár valakivel együtt alkot.

Robert Rich kortárs zeneszerző, aki leginkább az ambient és drone műfajokon belül tevékenykedik, de ez nem merül ki a kellemesen „úszkáló” hangok „lebegtetésében”, mint ahogy ez sokszor történik. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még ebben az első látásra könnyen maxolhatónak tűnő műfajból is valami teljesen egyedit tud kihozni és nem ragad meg az ambient alapadottságainál. A zenéhez vezető útja sem mindennapi: saját elmondása szerint fiatal korában egyáltalán nem szerette a zenét, sőt, kifejezetten kerülte. Aztán 11-12 éves korában elkezdett különböző szobanövényeket és virágokat nevelni, amelyeknek – az akkori trendek szerint – komolyzenét játszott magnószalagról, ami következtében elkezdett érdeklődni előbb a zene, majd később a minimalista, a mindig pontos céllal és koncepcióval rendelkező zene és zeneszerzés iránt. Tizenhárom éves korában elkezdte összeállítani az első szintetizátorait és olyan hatásokat mond magáénak, mint Charlemagne Palestine, John Cage, Terry Riley, a Cluster vagy Klaus Schulze.

A következő nagy lépés számára az volt, amihez a mai napig is kötik a nevét: a Sleep Concert sorozat a nyolcvanas években. Az élő előadások során – a koncert kifejezés erős lenne erre – alvászavaros, félálomban lévő vagy egyenesen alvó embereknek szerkesztett egész éjszakás „zenei környezetet”, ahogy ő nevezte ezeket. Ezekben a művekben vagy élőben kifejlődő darabokban olyan frekvenciákat használt, amelyek befolyásolják az REM és a REM-közeli állapotban az agyhullámokat és így elősegítik az alvás kialakulását. Ebben az időszakban négy fő művet alkotott ezzel a metódussal, majd másfele fordult az érdeklődése. Ezek a művek a Sunyata (1982), Trances (1983), Drones (1983) és Live (1984).

Sajnos ezekből a művekből csak részletek maradtak fenn: annyi, amennyit akkoriban egy magnószalagra rögzíteni lehetett (ezért is térek rá a hasonló metóduson alapuló művére). Ezen a fő és a nevével egyértelműen összeforrt csapásirányon kívül, egyéb kísérletei is voltak, amelyekben az adott tér akusztikájához igazította a hangokat, az organikus és mechanikus hangok, zajok keverésével foglalkozott, különböző tiszta hangolásokkal működő field recordingokat (természetben felvett hangokat) készít, sőt, saját hangszereműveiben is  felhasznál. Mindenképp elmondható, hogy az egyik legalkalmazkodóbb szerző, aki nem hagyja magát beskatulyázni.

Rich egészen 2001-ig várt, hogy visszatérjen ahhoz, amiben a legjobb, és amitől elválaszthatatlan a neve. Erre elsősorban technikai okai voltak, ugyanis az volt a terve, hogy ismét ír egy művet alvászavarral küzdő embereknek, valamint tart egy sleep concertet is. Ennek eredménye lett a Somnium című, hétórás mestermű, amelyet hossza miatt nem is audio, hanem egyenesen DVD-lemezen adtak ki, mivel annak nincsenek akkora kompressziós korlátozásai. Akárcsak a nyolcvanas években, ennek a műnek is az a lényege, hogy hatást gyakoroljon az agyhullámokra az ébrenlétből az alvásba való átmenetkor, amit különböző alig és egyáltalán nem hallható, de az agy által érzékelhető frekvenciák segítségével ért el. Ennek érdekében hallgatás közben ajánlatos a hangerőt épp az észlelhetőség határán tartani és a hangfalakat a hallgató ágya körül elhelyezni, mert egy egyszerű kis laptop hangfalán keresztül semmilyen hatást nem fog tenni, mivel ezek képtelenek kiadni azokat a frekvenciákat, amelyeket Rich belekomponált a műbe. A lemez szerkezete is követi a kiszabott célt: az eleje, az első tíz perc, egy aktívabb rész, ami arra szolgál, hogy a hallgató beállíthassa a hangerőt és elkezdhessen elmélyülni az egyre halványuló hangtextúrákban. A következő részek egyre halkulnak és nagyrészt elektronikus és természetes drone-ok (természetes drone a szél, vagy a vízhullám pl.), amelyekhez minimális akusztikus hangok és field recording-ok csatlakoznak, amik közé beszövi Rich azokat a frekvenciákat, amelyek elősegítik a REM fázisú alvást. A hanganyag vége pedig egyre élettelibb míg végül a madarak hangjával és egyéb reggeli hangokkal segíti elő a felébredést.

Robert Rich a stúdióban.

Nagyon különleges hanganyag – arról nem is beszélve, hogy a Flaming Lips 7 Skies H3 anyagáig a leghosszabb piacra dobott lemez titulussal is büszkélkedhetett, noha a Flaming Lips kiadványa nem hivatalos megjelenés, így talán még mindig a Somnium vezeti ezt a listát. De ne feledjük: olyan zenével állunk szemben, amelynek az alvászavar gyógyítási kísérletében még szociális és orvostudományi implikációi is vannak, messze túlhaladva mindenféle New Age szinti-prüntyögést és szélcsengő-rázást. Májusban fedeztem fel a lemezt és azóta a szó legszorosabb értelmében minden egyes éjszaka erre alszom, és még mindig nem unom (és nem csak azért, mert nagy részét átalszom, hanem azért is, mert tényleg elősegíti az alvást, ha megfelelő módon van hallgatva – 5+1/mélynyomó, jó minőségű fülhallgató stb.).

Az egyik legkedvesebb lemezem: nem csak zseniális koncepciójú lemez, hanem csodaszép is. Érdemes nappal is hallgatni, mondjuk olvasás közben, ki van próbálva így is, tökéletesen háttérben marad, és nem válik zavaróvá. Robert Rich olyan zenét tett le az asztalra, amivel örökre beírta magát az ambient, valamint az általános zenetörténetbe.

Itt pedig álljon mindenki rendelkezésére ez a hétórás mestermű, jó alámerülést:

Az alábbi lejátszóban meghallgathatjátok a műsor dalaiból készült összeállítást, amelyben helyet kapott a “Somnium “ is.