Death Grips – Jenny Death

A cikkem tárgya számomra egyszer „na végre” és kétszeresen „sajnos”. Az arány nem véletlen. A Death Grips végre visszatért, ám a Jenny Death című lemezük sajnos az utolsó, ugyanakkor visszalépést jelent az ezt megelőző Niggas on the Moonhoz képest.

Ha valaki nem olvasta még az előző cikkem a zenekarról, az blogon megtalálja, érdemes, mert az egyik legkülönlegesebb, legradikálisabb, legöntörvényübb csoportosulás, amelyet valaha a hátán hordott a Föld. Sok zenekarról hallottuk már ezt a véleményt, de a Death Grips tényleg mindig azt csinálta, amit épp akart, anélkül, hogy kiadónak, turnétársnak, barátnak, családnak, bárkink is adtak volna a véleményére. Anno, a No Love Deep Web című lemezük ismeretlen forrásból felkerült az internetre megjelenése előtt pár héttel és akkor a kiadó pert indított ellenük, azzal vádolva a bandát, hogy ők maguk tették fel a lemezt, annál is inkább, hogy a zenekar ezt nem is tagadta (igaz, nem is erősítette meg). Azonban most ők maguk emelték a tétet, ugyanis arra hivatkozva, hogy megjelenés előtt két héttel – állítólag tőlük független forrásból – felkerült ez az anyag is az internetre, ők maguk tették fel mindegyik dalt teljes hosszában, ingyen meghallgatható formában a YouTube-ra. Ennek apropóján úgy döntöttem, hogy egyenként, dalról dalra elemzem a hanganyagot. Azonban minden egyéb előtt hozzá kell tennem, hogy annak ellenére, hogy számomra kissé csalódás ez a lemez, azért még mindig toronymagasan elsuhan az általában öntömjénző vagy alaptalanul keménykedő szövegekkel, illetve holtunalmas és közönséges dallamokkal operáló átlag hip-hop felett. A Death Grips hip-hopja nem a bérelt ékszerek és autók csillogásának fényében dagonyázik, nem is a gettók mocskából erényt faragni próbáló álmoralizálásában. A Death Grips hip-hopba önti a totális egzisztenciális nyomort, annak minden „testi-lelki” velejárójával együtt, ami mellé olyan noise, glitch, aggro-tech és industrial alapokból táplálkozó zenét hoz, ami erőlködés nélkül kenterbe ver – szinte – bárki mást ebben a műfajban.

1. I break mirrors with my face in the United States

A lemez nagyon erősen indul, az első pillanatoktól szélsebesen tombolnak a különféle zajok, effektek, samplek, dobgépek, amire Stefan Burnett, azaz MC Ride, a tőle megszokott agresszív stílusban köpködi sorait különös tekintettel az „I break mirrors with my face in the United States, I don’t care about real life” párosra. A lemez legrövidebb dalaként tökéletes keresztmetszetét adja annak, hogy mit is szeretünk annyira ebben a zenekarban.

2. Inanimate Sensation

Ez volt az első dal, ami hivatalos klippel együtt megjelent a lemezből és hossza ellenére – hat perccel a lemez második leghosszabb dala – az egyik legjobb is. Visszavesznek a tempóból, a dal középtempón tapossa a hallgatót az aszfaltba, amelyhez MC Ride erőltetett és betorzított hümmögése adja az alapot. Amennyi témát, hangzást, variációt ebben a dalban elővezetnek, a legtöbb hip-hop előadó egész lemezén nem mutat fel ennyit. Burnett szintén egyik legváltozatosabb produkcióját hozza a suttogástól, a vicsorításon keresztül egészen a tőle ismert ritmikus bömbölésig. Klasszikus.

3. Turned Off

Ez a dal több szempontból is meglepetést okozott számomra. Először is azzal, hogy meglepően nyugodt, visszafogott az indulás, másrészt pedig mert hangzása kifejezetten noise-rock hatású. Azonban mindössze a dal feléig kell eljutnunk, hogy az egész lemez egyik legkaotikusabb, legzajosabb, legtöményebb ultra-aggrotech-hip hop dalává nője ki magát. Ride echo effekttel megtámogatott vokál támadása már csak hab a tortán, avagy cseresznye a habon, attól függ ki mekkora rajongója a zenekarnak.

4. Why a bitch gotta lie

Több szempontból is a klasszikus hip-hophoz legközelebb álló dal. Nyilván a Death Grips esetében ezt némileg átvitt értelemben kell érteni. Legelőször is a szöveg miatt, ugyanis ahogy már megszoktuk a zenekartól, általában mindent, amihez hozzányúlnak, a feje tetejére fordítanak. A dal témája kb. az, hogy mi lenne, ha egy az átlag hip-hop a nőket enyhén szólva leértékelő szövegére egy dühös választ írna. A téma szépen váltakozik a verzék és a refrén között, a verzék lévén a nő szemszöge, és ezt egy torzított gép hang adja, lévén a hip-hoptól teljesen idegen a nő (ennek szimbolikus értéke van) a refrén pedig az átlag rapper/férfi egyetlen válasza, amit egy nőnek adni tud: „why a bitch gotta lie?” Nem mindennapi zene, szóltam előre.

5. Pss Pss

A lemez talán legfurcsább dala. A szám alapját egy eltorzított emberi hang adja, amely úgy hangzik, mintha magnószalagra lenne véve, azt pedig a lejátszó behúzva, ami által a hang megnyúlik. Amolyan torz, ember és gép között lévő nyögés, sóhajtás hatása van. Erre érkeznek különböző szintetizátor dallamok, zörejek, torzított hangzások, valamint Ride egész lemezen hallható egyik legöblösebb bömbölése, beszéde, suttogása, valamint a legrímelőbb refrénje, ez pedig ritkaság tőle, hiszen általában két-három soronként rímelteti a szövegeket.

6. The Powers that B

Bizonyos értelemben ez a lemez címadó dala. Ez az utolsó lemez két CD-ből áll: az első az előző lemezük, a Niggas on the Moon, a Jenny Death  pedig a második. Mivel az előzőn nem volt ilyen című dal, a zenekar úgy gondolta, hogy ez a dal kéne reprezentálja a két CD-t egyszerre. Ez lett a legkísérletezőbb dal is. Az alap egy agresszív dobritmus, amire zörejek és flanger effektek tolulnak, Ride szinte katonásan pattogó szövegmondásával. A dalt számos törés és témaváltás teszi szinte konstruktivistán darabossá, ami csak tovább fokozza az amúgy sem barátságos hangulatot, amelyben végleg lemondtak minden felelősségről bárkivel szemben is: „I can’t know what I’m ’bout to do, what the fuck happened…I got the powers that B!!!”

7. Beyond Alive

A Turned Off-hoz hasonlóan dallamosan indul, azzal a különbséggel, hogy ez a dallamosság végig megmarad. Ez lehetne mindenképp a lemez egyik nagy slágere. A verzék alatt hatalmas és mézédesen ragacsos torzított gitárdallam szól, az átvezetőkben ez csak fokozódik, ahhoz, hogy a refrénben az egész kirobbanjon Burnett monoton szövegmondásával kontrtasztban. A dal fele után kevéssel olyan dallamos törés van, amire nem volt túl sok példa a zenekar eddigi munkásságában, és egyre csak dallamosabb és dallamosabb témák jönnek egészen a végéig.

8. Centuries of Damn

Mindenféle idegen, fémes zajjal indul ez a tétel, csak lassacskán kúsznak be ismerős szinti és egyéb hangok, közben pedig berobban Burnett: „Fuck the sun, fuck its kind, daylight sucks, waste of mine, fuck my mind, narrow my mind…”. A kvintesszenciája lehetne a totális egzisztenciális válságról szóló témáiknak, nyilván nem csak ebben a négy sorban. Ez ismét egy dallamosabb tétel annak ellenére, hogy, önpusztító értelemben, az egyik legagresszívebb szövegük. Ennek ellenére a dallamokkal karöltve, az üzenete pozitív: „I’ll pull my face out of the dirt slow…”

9. On GP

Kétségkívül a lemez legerősebb tétele. Eddig ugyanis noise-glitch-aggro-tech-industrial-hip hop volt a téma, itt azonban a szó legszorosabb értelmében egy végletekig tökös, arcbamászó noise-rock dalt kapunk, amire MC Ride olyan elánnal tolja a szöveget, ami bármelyik nyelvtörő becsületére válna. Az orgonás, zajos, slide-gitáros törésektől, amelyekre Ride szinte dallamosan adja elő magát, szó szerint a padlóig hasadt az arcom. Ez valami hihetetlenül jól működő újdonság, kár, hogy csak az utolsó lemezükön próbálkoznak ezzel az iránnyal. (remélhetőleg annyira kaotikusak, mint amennyire eddig ismertük őket és kihoznak egy egész lemezt ilyesmikkel, nem ártana). Ennél elementárisabb erejű a Death Grips sosem volt – és sajnos talán már sosem lesz.

10. Death Grips 0

A hattyúdal, a lemez utolsó tétele. Egy instrumentális zárás, amiben Ride-nak semmi szerepe nincs, mindenféle effekt, zaj, sample, dobgép, zörej, flanger, szinti, ami elképzelhető, hogy hatlemezes karrierjük alatt megszólalt bármely hanganyagukon, itt ismét szerepet kap. Szép lezárás, tőlük elvárhatóan kaotikus is, de nagyrészt lényegtelen, főleg, hogy a zenéjük egyik legfontosabb elemét, Mc Ride hangját nélkülözi. Mindössze érdekességként merülhet fel.

Mindent összevetve távolról sem annyira konceptuális vagy kísérleti album, mint a Niggas on the Moon. Az a lemez annyira kísérleti volt, hogy felszámolt dalszerkezettel, albumszerkezettel, kontinuitással, mindennel, nincsenek verzék, refrének, tagolások, hanem egyetlen totális kollázs-zajmasszaként működött, amely úgy tombol végig a hallgatón, mint egy féket vesztett TGV-szerelvény, de pontosan ettől az egyik kedvencem. Arról nem is beszélve, hogy Björk hangját samplezik mindenik dalban, noha ez az egyetlen kontextus, ahol az ő hangját el tudom viselni (egyébként falra mászok tőle). Ez az új lemez nem ezt a vonalat követi, azonban nem kell aggódni, még mindig magasan veri a hip-hop mezőny 95 százalékát a legmélyebb underground bugyraitól a legközönségesebb mainstream előadókig. Manapság talán csak az új Dälek-lemez parancsolhat megálljt a Niggas on the Moon  és a Jenny Death párosából álló The Powers that B-nek, de arról majd a maga helyén, a maga idejében. Addig is hallgassatok sok-sok Death Grips-et, még akkor is, ha kissé visszaléptek most, de mindössze a kísérletezésben, minőségben nem: az most is toronymagas, nem csak témákban, de hangzásban, keverésben, vastagságban, ridegségben és úgy egyáltalán a rájuk jellemző monolitikus masszivitásban.

Up the irons? Nem, kicsi barátaim, up all the fucking hands in the burning house!

John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

DRKWAV – The Purge

A DRKWAV nevezetű szupergrúp első albumáról, a The Purge- ről van szó. A banda tagjai Skerik (szaxofon), John Medeski (billentyűk) és Adam Deitch (dobok). Az albumot Kickstarteren történt gyűjtéssel finanszírozták, majdnem kétszer annyi pénzt gyűjtöttek össze rá, mint amennyire szükségük volt igazából. Saját bevallásuk szerint a sötét igazságot akarták fényre hozni, amely (ha jól értelmeztem az alább beszúrt videót) egy közös hallucináció megtapasztalásakor tárult eléjük a csattanó maszlag (Datura stramonium) hatása alatt (innen is az egyik szám címe). Én kicsit, szót fogadva, engedtem, hogy beleirányítsanak zenéjükbe, megadják a „jó” irányt. Így született ez a cikk, a sötétben, éjszaka. Datura nélkül… Amint látjátok majd, minden bekezdés egy- egy szám bennem megfogalmazódott impressziója, ezért a teljes lemezt meg tudjátok hallgatni, ha akarjátok.

A Kickstarterre feltöltött videó

Darkwave

Ül az ördög az orgonánál. Vér zseléből vagy gumiból készült dobjaikat ütik a sátán dobosai. Folyik szépen lassan a Styx, eveznek a rabszolgák, Hádész a hajó orrában áll, a matt fekete vízből kihallatszik az elkárhozott lelkek nyavalygása, sóhajtozása. A végeláthatatlanul nagy pokolban visszhangzik a gyászmenet szemléje. Bálnaszerű ősszörnyek kísérik a csónakot. Csak az üresség szemlélteti ennek a sötét helynek a méretét, mégis annyira bezártnak érzem magam, hogy a méretei még inkább aggasztanak, azt sugallják, nekem is van még helyem itt, ne aggódjak, be fogok férni.

Soundtrack

Pink Floyd-szerű kalapácshadsereg menetel. A hangosbeszélőbe a romlott világ teljhatalmú ura kiabálja évértékelő beszédét. Gonosz vigyorral fejezi be opusát a nagyúr. A nép őrjöng, éljenez. Eltelt még egy év, teljesítették a normát, szolgáltatták a pokolnak az előírt mennyiségű lelket. Hádész boldog lehet és megkíméli azokat, akik engedelmeskednek neki és szolgálják célját.

Count Chokulous

A bűnös főváros legpuccosabb szórakozóhelyén az alvilág urai és földi szolgáik bibircsókos, kövér feleségeikkel ünnepelnek. Költik a bányákban éhező, gürcölő, halálra ítélt emberek pénzét. Ők mind eladták a lelküket az előreláthatóan véges és nyomorult életükért cserébe. A nagyfőnök pohárköszöntőt mond, az ital a síró gyerekek könnyeiből és szüleik véres izzadságából készül. Nagy morajlással nyílik meg a padló, felcsap belőle a pokol tüze és jéghideg szele. Körbetáncolják az egybegyűltek. Ha majd a zenészek fáradtságukban kimúlnak a színpadon, a pokol kapuja bezárul, hazamennek a mulatók.

Datura

Egy bányában járunk, veszett kutyaként ugató őrök hangjára törik a szenet a feketére festett bányászok. Szemükből patakzó könny mos végtelen árkot arcukra. Asszonyaik reménytelen elkeseredésükben a bejáratnál bőgnek, jajveszékelésük a bánya alagútjaiban visszhangzik. Csillék végtelen sora fut a sötétségbe, majd a fénybe, némelyikből kilóg egy- egy kar vagy véres láb. Az asszonyok sírnak, tudják, sosem derül ki, az ő férjük meghalt- e már. Csepegő könnyük tócsában áll lábuk előtt, minden csepp fodrokat indít a szélek felé. Játszanak a hullámok a könnytengerben.

Skerik, John Medeski, Adam Deitch

Scars

Felkelésre készül a meggyötört, de határozott fiatal lázadók csoportja egy sötét kis utcában. Felhevült beszélgetés folyik a stratégiáról. Hisznek, remélnek, nem csinálják ezt tovább. Ha belehalnak is megpróbálják megdönteni a rendszert. Megzavarják őket, szemrebbenés alatt szétszélednek és rohannak a sikátorokon keresztül szanaszét, mint szürke higanygolyócskák a parketten. Szép lassan mind eltűnnek egy- egy ajtó mögött vagy repedésben. Üldözőik lemaradnak, de a szirénák hangja (5:55) néha utoléri az eszeveszett iramban szaladó srácot. Lőnek is, és akit eltalálnak, azt ordítva küldik a túlvilágra.

Hell Bass

A gyárban sürgő emberek egyen munkaruhában irányítják a futószalagokat és gépeket. Ha valamelyiket elkapja a szíj vagy becsípi egy masina, érte jönnek, kiszedik ronccsá görbített testét a szerkezetből, villámgyorsan törölnek egyet a fogaskerekeken és megy is tovább a munka. Nincs megállás.

Gazzelloni

A Sátántangó tánciskolában az egykori príma balerina táncoltatja tanítványait. Szenvedő arcuk ellenére tökéletesen ugranak, mint kis gazellák. Vérfoltok díszítik a padlót, minden sasszéval még több kis vörös lábnyom. A grand finálét a tanárnő repüli és forogja. Taps.

Shmeeans Kuti

Egyik felhőkarcoló pincéjében illegális bulit tart az a társaság, amelynek tagjai, úgy döntöttek, rosszabb már úgy sem lehet, kínozni ennél jobban nem tudják már őket, meghalni meg csak jó lenne, szóval, ha le is buknak, ennél reménytelenebb és embertelenebb már nem lehet az élet, legalább élvezzék. Nem derül ki, elkapják-e ma este őket, beköpi- e őket a beépített kém vagy új napra ébredhetnek holnap.

Végkövetkeztetés: Az album, bár viszonylag sötét, lehetne sokkal inkább az is. A zene jó, a három zenész ügyesen használja a rendelkezésére álló óriási eszköztárat, afrokubántól elektronikus zenei elemekig minden megtalálható benne. Kíváncsian várom a következő anyagukat.

Addendum: Azért lett a cikk címe az, ami, mert a lemez nagyon sok mozzanata emlékeztet az 1927- es Metropolis című német filmre, szerintem akár soundtrackje is lehetne. Ha láttátok, biztos vagyok benne, hogy felismeritek, ha nem, akkor melegen ajánlom.

A Datura című szám ebben a műsorban kapott helyet:

Felicia Atkinson – Readymade Ceremony

Félicia Atkinson (1981) annyi mindennel foglalkozik egyszerre, hogy első látásra nehéz eligazodni munkásságán. Nem csak önmagában komplex személyiség, hanem egyszerre több olyan projektet is működtet, amelyek más kiváló zenészekkel hozzák kapcsolatba. Megpróbáltunk eligazodni: Atkinson többek között zenét és hangot, irodalmat, mozgásművészetet, performance- és akcióművészetet, képzőművészetet használ nem mindennapi gondolatai átadására. Elmondása szerint munkáiban, legyen szó zenei vagy vizuális munkákról, általában az improvizáció és kompozíció egyensúlya érdekli, valamint nagyon gyakran az utazásai és éjszakai gondolatai inspirálják őket. Jelenleg Párizs és Brüsszel között ingázva él és alkot.

Elsősorban a Je Suis Le Petit Chevalier nevű projektje kapcsán ismert, amelyet egészen 2014 végéig használt, amikor bejelentette, hogy többé nem használja ezt az alkotói álnevet. Úgy írta le a zenéjét, mint „absztrakt építészet”, amely által így szépen illeszkedik az úgynevezett hangszobrászat műfajába. Ezen projektjének alapja a minél hatalmasabb drone hangzások, amelyekre elektro-akusztikus improvizációk simulnak, mindenféle apró zörejek, zajok tarkítják, végül pedig Atkinson kifejezetten narratív szövegrészletei, amelyeket suttogva és olyan monotonan ad elő, amennyire csak tőle telik; ez adja meg végül a kegyelemdöfést az amúgy nem mindig teljesen negatív kisugárzású zenéjének. Egyenlő arányban találhatóak hangszerek és fieldrecording elemek a zenéjében, azonban a tételei általában lassú és lassan kibontakozó ambient és drone zenék.

Amikor először végighallgattam a már saját neve alatt megjelenő Readymade Ceremony című lemezét, felettébb meglepődtem és minél többet hallgattam, annál jobban tetszett,. Az ok egyszerű: korábbi munkái eléggé arctalannak tűnnek, miközben a nemrég megjelent lemez annyi új elemet hoz a már meglévők mellé, hogy jellegének módosítása nélkül teszi azt sokkal komplexebbé. A már ismert drone, ambient, soundscape és fieldrecording témák mellé számos glitch-, elektro-, ipari-, sőt, noise- és kollázszenei témák sorakoznak, amelyek nagyon szépen kibővítik az eddig kissé szürke világát. Üdvözlendő változás történt a szövegek terén is: esetükben az figyelhető meg, hogy sokkal direktebbek és sokkal inkább készek a konfrontációra, mint korábban, amikor a költői absztrakció kedvéért gyakran vérpadra került lényeges dolgok kimondása. Már az olyan dalcímek erről árulkodnak, mint az Against the Archive, a Carve the concept and the Artichoke, vagy a The book is the territory – ezek a címek már sokkal inkább irodalomelméleti, filozófiai, társadalomtudományi tartalmakról jeleznek, mintsem a végletekig absztrahált költői témákról, lásd például a L’Oeil című tétel olyan vezérmotívumait, mint az „I used to be played more often…”, vagy „This shouldn’t be a dialog…” és „Hanged by the showercurtain’s rope…”, amely sorokat Atkinson suttogva ismételget más kijelentésekkel együtt. Amolyan kommentárként is felfoghatóak a kiöregedő előadóművészek félelmeiről, ugyanakkor lehet valami teljesen banális értelmezése is, de pontosan ez a hétköznapi, életszagú, banális tragikum, avagy tragikus banalitás az, ami nagyon friss ezen a lemezen a korábbi néhol eléggé túlfűtött és világmegváltó absztrakt költészettel szemben.

Mindent összevetve, ez eddig Félicia Atkinson legjobb lemeze. Változatos, radikális, egyenes, nem bújik az említett műfaj(ok)ra általában annyira jellemző balladai homály mögé, hanem a sötét nyirkos titkokat kiteríti egymás mellé a napra szikkadni és elhalni. Nincs kegyelem. Ám a lemez a szép és az egymás mellé rendezés miatt nem egy felszínes vagdalkozás, hanem inkább egy nagyon érzékeny számvetés. Nagyon érdemes meghallgatni és időt szánni rá.

A lemez teljes hosszában meghallgatható Félicia Atkinson BandCamp oldalán, ITT.

Inventions – Maze of Woods

Az Inventions alig tíz hónappal az azonos névvel fémjelzett debüt lemezük után előrukkolt egy újabb, Maze of Woods című hanganyaggal. De nem értem minek ez a sietséget. Az első lemez egyértelműen nagyot szólt, mert két nagyágyúról beszélünk. A duó egyik tagja Matthew Cooper, aki évek óta az ambient műfajt hizlalja kisebb-nagyobb sikerrel, de mindig kellemesen. A másik ágyú Mark T. Smith az Explosions In The Sky gitárosa, az ő esetében már el lehet mondani, hogy a post-rock műfajt többek között neki köszönheti a világ.

Én sajnálom, hogy az Inventions megjelenésekor nem volt még blog, mert áradozhattam volna elvakulva és a zenét figyelmen kívül hagyva, arról, hogy milyen istenkirályság, hogy ez a két fószer egymásra talált. A debüt anyag amúgy tényleg hozott valami egyedit, ha nem is hangzásban, de hangulatban mindenképp.

A Maze of Woods-ot többször végig kellett hallgassam, hogy az agyam abbahagyja a hülye játékát, azaz hogy találgassa, melyik dal, melyik elemét a két zenész  éppen ki szerkesztette. Ez a játék különben izgalmas és tartalmas is azoknak, akik ismerik az Eluvium és az Explosions In The Sky muzsikáját. Akik nem ismerik, azoknak marad a zene, ami nem sok.

b: Mark T. Smith és Matthew Cooper

A lemez nyitó dala, az Escapers az egyetlen behatárolható emberi hanggal kezdődik, amit többszöri hallgatásra akár meg is lehet érteni, és valószínű, hogy ezzel a mondattal akarták kiásni az alapot a hátralévő középszerűségnek. Összejött. A dal amúgy majdnem meggyőző, mert mindkét szerző meg-meg villantja azt, amit tud, azaz Matthew hoz egy kis réti zongorát és sejtelmes ambient alapot, Mark meg gitározik kicsikét, ami inkább úgy hat, mint egy EITS koncert előtti gityómelegítés. Ezek az elemek sorra visszaköszönnek a lemezen, sőt, az „Eluvium lélek” kap egy egész nótát, címe Moanmusic, és elviselném az Eluvium külön lemezén, mint átvezető részt.

Az egyetlen jó dolog, amit többszöri hallgatás után megállapítottam, az az énekhangok csodaszép használata. Teljesen mindegy, hogy épp effektelt énekről vagy templomi kórusról van szó, majdnem elhitette velem, hogy a lemeznek van lelke. Ja, még odacsaphatjuk a pozitívumok mellé a perkúció jó helyen való használatát, amit alapból elvár a hallgató két ilyen zenésztől. Ez a két dolog, ami majdnem széppé teszi a Peregrine dalt, aztán jön a förtelmesen ócskán összedobott szempler és a csodának annyi.

Én nem tudom, minek kellett ennyire gyorsan kihozni a második lemezt. Talán azt akarják üzenni, hogy ez a találkozás kettejük között nem csak futókaland volt, hanem egy bevált projektről van szó és szeretnék folytatni. Amennyiben ez a házasság így folytatódik, én javaslom a gyors válópert, különben – amennyiben hagyományt csinálnak a tíz hónapból – karácsonykor diszkóban táncolhatunk az Inventions új lemezére és nevükhöz méltón „feltalálják” a fosdiszkót.

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

If These Trees Could Talk: Above The Earth, Below the Sky (2009)

A zenekarok részéről talán egyre tipikusabb a tiltakozás olyankor, amikor a szakma megpróbálja őket valamilyen szempontból kategorizálni, és ez a tendencia egyre erősödik, minél inkább közelítünk a zenei szféra pereméhez. Ez a post-rock műfajra is igaz, elég, ha Mike Moya szavaira gondolunk (bocs, Mr. Moya). Nos, az If These Trees Could Talk legénységére pont ez nem jellemző, a zenekar teljes mellszélességgel vállalja post-rock mivoltát.

Nem csak a nevük tiszta „poszt”, hanem annak keletkezése is: már egy ideje együtt zenélt az öt ohiói fiatal Zack (dobok) és Cody Kelly (gitár) pincéjében. Akkor még csak családtagokból és haverokból álló „rajongótáboruk” kiemelkedő alakja a Kelly-fivérek nagyapja volt, aki egész lényével támogatta unokáit. Az öreg sajnos már nem élte meg a zenekar későbbi sikereit, még az első EP-jük megjelenése előtt elhunyt, ezért a nagyapa egyik szavajárása alapján döntött úgy a zenekar, hogy a nevük If These Trees Could Talk („Ha ezek a fák beszélni tudnának”) legyen. Nem túl népszerű, ám remek zenekarnév, és egyben lerótták tiszteletüket az előtt, akinek rengeteget köszönhettek a kezdeti időkben.

If These Trees Could Talk

A bemutatkozó EP (If Theese Trees Could Talk 2006) és két – részben saját gondozásban – kiadott nagylemez után (Above the Earth, Below the Sky 2009, Red Forest 2012), a tavalyi év decembere igencsak meglepő változásokat hozott az If These Trees Could Talk életébe. A zenekarnak sikerült leszerződnie a Metal Blade-hez, amely az egyik legnagyobb presztízsű metal kiadó a világon, és olyan zenekaroknak ad otthont, mint a Cannibal Corpse, a Six Feet Under vagy a DragonForce. Igencsak tetszhetett ezeknek a metalarcoknak az If These Trees… zenéje, mert ritka jó indítást kínáltak fel: mindjárt az év elején, a hamarosan új albummal is jelentkező zenekarnak az eddigi megjelent stúdióalbumait újra kiadták, digitális, illetve CD-formában is. Egyébként ez a szerződés népszerűsítés szempontjából mindenképpen óriási lehetőség, de hosszú távon az kérdéses, hogy ez mennyire volt jó vagy rossz döntés a zenekar részéről. Mindenesetre, fura lenne, ha pont egy underground kiadó problémázna azzal, ha netán az eddigiekhez képest más irányba merészkednének el Zack Kellyék.

A jelen írás a 2009-es Above The Earth, Below The Sky-ról törli le a port.

Egy kicsit nehéz úgy írni valamiről, ami majd’ hat éves zenei anyag, és amelyet némileg meg is haladott a banda. Szerencsére az tény, hogy már az első EP-vel nagyot dobbantottak, és azóta is (eleinte lassabban, de) töretlenül ível felfelé a karrierjük a változatlanul magas színvonalú muzsikájuknak köszönhetően. Már az EP-ben nagyon erősen megfogalmazták instrumentális post-rock/progresszív metal metszésponton lévő hangzásukat, amit az évek során egyre finomabbá kultiváltak.

What’s in the Ground Belongs to You:

Az Above The Earth, Below The Sky ugyan kevésbé metalos az elődjénél, de mit sem veszített energikusságából. A Mogwai és Explosion in The Sky fúziójaként leírható post-rock nem várt és édes elegyet alkot a progresszív metallal. Főként a Tool hatása fedezhető fel a riffekben, ami talán a következő, 2012-es Red Forest című albumukon már kevésbé nyilvánvaló.

Rebuilding the Temple of Artemis:

A tíz instrumentális dalból álló gyűjteményben nem érezni azt a kohéziót, mint mondjuk a legújabb Monóban, de ez nem is baj, hiszen sokféleképpen tudnak kapcsolódni a dalok egymáshoz, nem kellenek ehhez visszatérő motívumok, sem pedig nagy koncepciók. Már csak a hangzás alapján is egyértelmű a kapocs, de hallatszik az is, hogy tudatosan akartak kialakítani a meglévő dalokból egy olyan sorrendet, hogy azok egy nagyobb ívet rajzoljanak meg a hallgatóban. A dalok döntő többsége önmagában is megállja a helyét, mégsem szeretnék igazán kiragadni csupán egyetlen dalt, és azt méltatni, hiszen mint írtam, ez az album is a folyamatról szól. A post-rock lényege: mindig vigyen valamerre. Mindegy hogy merre, csak a cél legyen messze. Ez az album pedig egy nagy utazás az Ég és Föld birodalmának határain.

Thirty-Six Silos:

Egyes számok például direkt úgy voltak kitalálva, hogy csak egy bizonyos sorrendben következhessenek egymás után. Ilyen a Terra Incognita/Above The Earth/Below The Sky, melyek egymásból bontakoznak ki.

Az Explosions in The Sky-féle felállásban kialakult – azaz 3 gitárosból, egy basszerből és egy dobosból – álló formáció nagyon ott van a szeren úgy komponálás mind pedig hangszerelés terén. Sokszor a Toolt és a már említett post-rock óriásokat megszégyenítő kompozícióik egytől-egyig időtálló, zseniális alkotások, rengeteg finom megoldással, amelyek csak a sokadik hallgatáskor lepleződnek le.

The Flames of Herostratus:

Ugyan az If These Trees Could Talk nem régóta létezik, máris mély nyomot hagyott a színtéren, és ezzel az új szerződéssel minden lehetőségük megvan rá, hogy örökre bevéssék magukat a post-rock történelmébe.

10/10

Az If These Trees Could Talk 2009-es Above The Earth, Below The Sky című albumáról a From Roots To Needles című szám ebben műsorban kapott helyet.

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Amikor legutóbb Eugene S. Robinsonhoz köthető projektről írtam – akkor épp a ZU-val közösen készített zseniális The Left Hand Path című lemezről volt szó – úgy fogalmaztam, hogy olyan, mintha zene-terroristák egy székhez kötnék a hallgatót és a legszebb zenére percenként gyomorszájon vágnák? Gondoltátok volna, hogy ezt lehet még tovább is fokozni? Mert én nem.

Nagyon ritkán szoktam ilyet mondani, de Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című közös lemeze maga a tökély, egyike azon lemezeknek, amelyek tökéletesen alátámasztják Nietzsche kijelentését miszerint zene nélkül tévedés volna az élet. Bizonyos értelemben ez az egész lemez olyan életekről szól, amelyek ilyen vagy olyan okból tévedések, de teljesen más értelemben, mint a nietzschei szentenciában.

A lemez kiadói promója:

Philippe Petit veterán DJ, aki, amikor épp nem lemezeket pörget, a drone, a dark ambient, a noise, az ambient, a field recording és az experimental soundscape műfajaiban alkot nagyokat. Igencsak illusztris nevekkel sikerült kollaborálnia az évek során: ASVA, Lydia Lunch, Edward Ka-Spel, Murcof, Justin Broadrick, Nils Frahm, Aidan Baker és végül a jelen cikk tárgya is: Eugene S. Robinson. A lemezen hallható zene megfelel az imént felsorolt műfajok keverékének, ám nem egyszerűen arról van szó, hogy hangokat dobált volna egymásra vagy egymás után, hanem felettébb konceptuális műről beszélünk. Először is a zene keretes szerkezetű ugyanis mindössze két felismerhető hangszer hallható benne: az egyik a legelején, egy trombita, amin nem más, mint a legendás Rhys Chatham játszik, valamint a legvégén egy száraz gitár, amelyet pedig Hervé Vincenti szólaltat meg. Mindezeken túl a zene folyamatosan háttérszerepet tölt be, de nem érdektelen egy pillanatig sem, csupán úgy marad kiváló, hogy tökéletesen engedi kibontakozni Robinsont. Alapvetően hosszan kitartott, felismerhetetlenségig torzított hangok, amelyek lassú és hömpölygő alakulása furamód zeneivé teszi őket, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. Annak ellenére, hogy az album fel van osztva hat részre, a zene összefüggő és megszakítatlan egészet alkot, amelyben első hallásra alig érzékelhető változások jelzik az egyik rész végét és a következő elejét. Mindazonáltal az összes zene közül, amely alapul szolgált eddig Robinson számára (Petit zenéjén kívül a Xiu Xiu, a Zu és Lydia Lunch többek közt), eddig talán ez talál a legtökéletesebben, ez engedi a legjobban kibontakozni úgy a hangját, mint egész előadásmódját.

Számomra Eugene S. Robinson egy legenda. Az egyik legváltozatosabb figura, aki a kísérleti zenék terén tevékenykedik. Egy személyben énekes, zenész, regényíró, újságíró, drámaíró, testépítő, valamikori kidobó és többszörösen díjazott mixed martial arts harcos, aki legalább ötféle küzdősporthoz ért: mixed martial arts, muay thai, kenpo, brazil jiu jitsu és birkózás. A The Crying of Lot 69 története az ő fejéből pattant ki és meg kell mondanom, nem akármilyen történet ez. Egy teljes novellával van dolgunk, amelynek a lemez valójában a megzenésítése, ez kerül elmondásra/felolvasásra az album majd 45 perces futamideje alatt. A történetről természetesen nem fogok részleteket elmondani, hallgassa csak meg mindenki magának, de néhány fontos dolgot azért érdemes észben tartani. Először is készüljünk fel, hogy iszonyat kényelmetlen helyzetbe fog hozni. Eugene eddigi dolgairól is tudtuk, akik ismerjük munkásságát, hogy nem szégyenlős és nem csak írásai, de az Oxbow-béli dalszövegei is a csontig hasítanak, ám ez a novella olyan szinten tapos a szereplői személyes szférájába és akár „emberi méltóságába”, hogy vadidegenként is izzasztó volt hallgatni fiktív, nem létező emberek testi, lelki megpróbáltatásait. Másodszor, szintén hasonlóan a többi szerzeményéhez, kíméletlenül egyenes, minimalista és száraz szöveg, nincsenek díszítések, nincsenek szóvirágok, sem ellazító fordulatok, csak ökölcsapásként ható kijelentések, történések, fordulatok, leírások. Eugene szövegvilágára jellemző, hogy a lehető legkevesebb szóval próbál elmondani minden lényegeset és csakis a lényegeset: semmi értelmetlen szószátyárság nincs abban, amit csinál, kizárólag a pattanásig feszített koncentráció a lényegre, valamint az abszolút fegyelmezettség ökölbe szorított kezei és összeszorított fogai. Maga a történet a legklasszikusabb és legszebb Lucio Fulci-féle ’giallo filmek’ hagyományait követi (amire már a borító és az egész design is utal) tele árulással, csalással és csalódással, lelki és testi szenvedéssel, túlfűtött erotikával (ez utóbbi hiányzik ebből a történetből, azonban központi jellegű a Last of the Dead Hot Lovers című második közös lemezükön).

A lemeznek már a kiállítása is a Lucio Fulci-féle giallo filmek plakátjait idézi

Eugene előadásmódjára legalább annyira jellemző ebben a műben az „ökölbe szorított kezek és összeszorított fogak” leírás, mint erre a novellájára. Ha az Oxbow lemezeken és főleg koncerteken nyújtott teljesítménye egy szó szerinti küzdelem, egy harc, egy mma-meccs átültetése énekbe, mozgásba, előadásba, akkor ez a lemez, a küzdelem, a harc, a meccs kezdete előtti végtelennek tűnő, valójában mindössze pár (tized-, század-, ezred-) másodpercet mutatja be, amikor a két küzdő felméri egymást, miközben pattanásig feszülnek az idegeik, éppen közel háromnegyed órásra nyújtja az élményt. Olyan szinten fokozódik a feszültség már az első pillanatoktól, hogy néha valóban nehéz hallgatni, annyira felzaklató és nyugtalanító. Ez nyilvánvalóan része az eredeti tervnek és számomra is azok a művek a leghatalmasabbak, amelyek ahelyett, hogy az ellustult, puha, kikapcsoló ostobaság párnái közé nyugtatnának, sokkal inkább felzaklatnak, és gondolatokat indítanak meg és amilyen gondolatokat ez az album indított meg bennem, arra roppant kevés zene képes. Még ha komolyabban is utánagondolok, nem tudok egy másik albumot sem felhozni, amely például többek közt a nők iránti erőszak abszolút és elviselhetetlen etikátlanságáról ültetett volna magvat a fejembe. Az ehhez hasonló roppant részletbemenő és sajátságos gondolatokat pedig Eugene végtelen feszültséggel, monoton módon, szinte végig egyhangúan, roppant kevés kilengéssel tolmácsolja. Ezt segíti roppant változatos hangja, amely a tiszta énektől a sikításon és rekesztésen keresztül az üvöltésig és suttogásig mindenre képes. Ezen a lemezen azonban más volt a koncepció: itt mindent a legeslegvégsőkig kicsontoztak, minden felesleges zsírt lemetszettek róluk, míg csupán a fehér csontként ragyogó lényeg maradt mindenféle lohasztó díszítés nélkül. Philippe is sztereotípiákat rombol, hiszen egy átlag DJ általában még csak hozzá sem szagol ezekhez a zenei mélységekhez, Eugene pedig azt a sztereotípiát aprítja fel, hogy a testépítő harcos csakis izomagyú ostoba verőgép lehet, hiszen ő maga többszörösen is meghaladta már ezt az ethost.

A lemez hátoldala

Nem találok egyetlen hibát sem ezen a lemezen és ez nagyon ritka eset, hiszen még az örök kedvenceimmel is „ultrakriticista mizantróp” vagyok. Ezért is örvendek, hogy ez a lemez egy trilógia első része, amelyből megjelent már a második is, a Last of the Dead Hot Lovers, amely legalább ennyire érdekes lemez, még ha nem is ennyire erős úgy koncepciójában, mint kivitelezésében. A trilógia harmadik része még várat magára. A cikk apropóját a közelgő új Oxbow lemez adta, amely zenekarnak Eugene az énekese, frontembere, de addig is itt van ez az abszolút ínyencség, egy olyan lemez, amely végképp nem mindennapi hallgatásra született. Ez a mű rideg, túlfeszített, a koncepciójához pedig kíméletlenül hű megvalósításában is. Egy monolit, egy roppant kőszikla, amelyen alig található kapaszkodó, de ha azt a keveset megleli az ember, egy olyan élménnyel lesz gazdagabb, amelyet holtbiztos, hogy egyetlen „lélekre” ható, „csodaszép” és negédesen „pozitív”, crescendo crescendo hátán lemeztől sem fog kapni soha. Soha. Soha. És ez máris sokkal pozitívabb annál, mintha elandalítana pár tucat-dallammal, amelytől fahéjillatú szivárványokat prüszköl fel a hallgató gügyögő „lelke” a hajnal első rózsaszín árnyalataira.

Eugene S. Robinson + Philippe Petit – In my curiosity:

Ahogy Doug Bradley színészlegenda Pinhead nevű karaktere mondja a Hellraiser című filmben: legyetek bátrak, lépjetek ki a komfortzónáitokból, legyetek kalandorok az élmények és tapasztalatok külső régióiban, feszegessétek határaitokat. Erre pedig elképzelni sem tudok semmi más tökéletesebb aláfestő zenét, mint Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című lemezét. Kár kihagyni. A lemezt ITT hallgathatjátok meg teljes hosszábban, Philippe Petit hivatalos BandCamp oldalán.

A legutóbbi MetroGnómban az lemez Modern Trends in Modernity című tétele hangzott el:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Pod Tune – Whale/Human Collaborative Music Project

Érdekes dolog ez a zenés környezetvédelem. Az ötlet R. Murray Schafertől származik, aki a hetvenes években kitalálta az acoustic ecology fogalmát, ami nagyjából azon az egyszerű felismerésen alapszik, hogy ha már adottak a megfelelő technikai eszközök, miért ne lehetne a természetről nem csak fény-, hanem hangképeket, illetve nem csak vizuális, hanem hangzó térképeket is készíteni? Az acoustic ecology eredetileg olyan környezet-specifikus hangfelvételek készítését jelentette, amelyek az emberektől származó zajok kiszűrése által olyan rejtett és „tiszta” természeti hangokat hoznak előtérbe, amelyekkel normális körülmények között nem találkoznánk, vagy nem fordítanánk rájuk megfelelő figyelmet.

Későbbi soundscape-pel foglalkozó művészek már városi hangkörnyezeteket is előszeretettel konzerváltak, viszont eredetileg a cél az embertől érintetlen, már-már mitikus „ős-természet” bemutatása volt. Ez a cél pedig hordoz magában némi ellentmondást. Először is felmerül a kérdés, hogy egy, az emberi zajoktól különböző filterekkel és utómunkálatok során megtisztított természet mennyiben valódi, mennyire igaz? Nem inkább arról van-e szó, hogy a művész egy saját elképzeléseinek megfelelő, fiktív és idealizált természetet hoz ilyen módon létre?

Ehhez kapcsolódik egy második ellentmondás is, nevezetesen az, hogy a high-tech felszereléssel, érzékeny mikrofonokkal rögzített hangok nem azok a hangok, amelyeket szabad füllel is hallanánk. A természet lágy ölén álldogálva másképp halljuk a környező hangokat, mint a szobánkban fülhallgatón keresztül. Itt is felmerül a kérdés, hogy a rögzített természet mennyire „tiszta”, vagy mennyire a közvetítő szerkezetek által „bemocskolt”?

Végül pedig az is kérdés, hogy a rejtett és szokatlan hangok kihangsúlyozását és kiemelését nem éppen a tágabb környezet szenvedi-e meg? Fennáll a veszélye annak, hogy a mikrofonok segítségével felnagyított természeti hangokat zenei érdekességekként hallgatjuk, így pedig nem váltják ki az elvárt környezettudatos hozzáállást.

Akárhogy is legyen, annyi biztos, hogy az ilyen felvételek valami különössel, valami nem megszokottal, idegennel hoznak kapcsolatba. Ez pedig mindenképpen előny, hiszen rávilágít arra, hogy a saját kis világunkon kívül vannak még más világok is, amelyekre szintén nem ártana kicsit odafigyelni.

hosszúszárnyú vagy púpos bálna

A Pod Tune projekt célkitűzései között is szerepel egy különös világ bemutatása. A bálnahangokkal ötvözött kísérleti zene a projekt egyik ötletgazdája (Jessica Gardiner) szerint arra hivatott, hogy a bálnákat az emberek életének részévé tegye. Ezáltal persze azt remélik, hogy az emberek tudatosabban fognak vigyázni az óceánok tisztaságára is. A környezetvédelmi indíték konkrétabb formát ölt abban, hogy az eladott lemezek utáni nettó bevételt bálnákkal és az óceáni élettérrel foglalkozó környezetvédő csoportok részére ajánlották fel.

A projekt tehát hátterében és enyhén utópikus célkitűzésében környezetvédelmi, amúgy meg egyértelműen a zenére teszi a hangsúlyt. „Valami szépet, merészet és szórakoztatót akartunk létrehozni” – mondja a már előbb is említett producer. Ennek érdekében (két másik producertársával együtt) azzal a felkéréssel fordult 14 kísérleti zenész (vagy zenészkollektíva) felé, hogy írjanak zenét különböző bálnahangok felhasználásával. A Whale/Human Collaborative Music Project elnevezés pedig arról tanúskodik, hogy a bálnák és az emberek által létrehozott hangokat egyenrangúan szerették volna kezelni. Hogy ez mennyire sikerült, arról picit később lesz szó, előbb viszont még idéznék egy furcsát a sajtóanyagból.

Harold Linde (egy másik producer) miután hüledezik egy sort arról, hogy milyen furcsa, hogy az űrről már szinte többet tudunk, mint az óceánokról, azt találja mondani, hogy az óceánok mélyén élnek olyan rettentően intelligens élőlények, amelyek csak arra várnak, hogy beszédbe elegyedjünk velük. Na mármost én nem vagyok bálnaszakértő, de azt azért simán el tudom képzelni, hogy egy púpos bálna értelmesebben is el tudja tölteni a mindennapjait annál, minthogy folyton azt lesse, hogy egy ember mikor fogja végre megszólítani. Főleg, hogy az „áhított” beszélgetőpartner már bő évtizedek óta baszogatja különböző bombákkal, tengeralattjárókkal, szeméthegyekkel meg hasonlókkal.

Ez a szerencsétlen megfogalmazás egy kicsit ellentmond a hangoztatott környezetvédői alázatnak, meg a kollaboratív jelleg hangsúlyozásának, ezért javaslom ne vegyük túl komolyan. De ha már megint ellentmondásoknál tartunk, azt azért még elmondom, hogy ez a projekt sem mentes a bevezetőben említett problémáktól. Mert a víz alatti mikrofonok (ún. hydrophone) egészen biztosan nem azt hallják, amit mi szabad füllel hallanánk, a bálnahangokat zeneként kezelve pedig elvesztődik azok valódi környezete (állítólag a hím bányák udvarláskor énekelnek, de táplálékszerzéshez is használnak különböző hangokat). De a zene hallgatása során egészen biztosan rá fogunk csodálkozni a bálnák elképesztően érdekes énekére, és ezáltal pedig egy, a miénktől radikálisan eltérő világ egyik szegmensébe nyerhetünk bepillantást.

És akkor most már végre a zenéről, ami ugye nem csak a különös bálnahangok bemutatásáról szól, hanem azoknak az emberi zenével való összefonódásáról is. (Épp ezért a Pod Tune nem tiszta soundscape, hanem ún. gateway, befogadóbarátabbá tett soundscape.) A kollaboráció tehát kulcsszó, és én is ezen keresztül próbáltam meg értékelni a kompozíciókat, azaz aszerint, hogy mennyire sikerül a bálnákat egyenrangú társszerzőkként kezelniük?

A lemezt az ambient nagyágyú Loscil egy szerzeménye nyitja. (Loscil munkásságáról itt írtunk bővebben.) A címének megfelelően (Altus) a darab egy mély, pulzáló drone-ra épít, majd bő két perc után e fölött lépnek be a magasan gilassandózó bálnák, plusz egy fokozatosan erősödő, leginkább vízcsobogásra emlékeztető recsegés. Az Altus egyből áthatóan sejtelmes hangulatot teremt, elég komolyan magasra teszi a lécet, bálnaszempontból viszont nekem ez nem volt elég. Úgy éreztem, hogy ha kivennék belőle a bálnákat, akkor is pont ugyanannyira jó és hatásos volna, kicsit durvábban mondva, a bálnahangokat díszítésként, és nem integráns alkotóelemként használja.

Ugyanez volt az érzésem a Roly Porter és Cynthia Millar duója által írt, szintén a drone ambient műfajába sorolható második számmal, az amerikai alt-country óriás, a Wilco billentyűse, Mikael Jorgensen által jegyzett számmal, sőt még a field recording egyik hatalmas totemének számító Jacob Kirkegaard kompozíciójával kapcsolatosan is. A mélység, sötétség, titokzatosság érzését kiválóan hozzák, a bálnákat viszont szerintem kellékként használják.

Uģis Prauliņš

Nem így a lett zeneszerző Uģis Prauliņš, aki egyenesen szólistaként kezelte a bálnákat, és egy hullámzó arpeggiókból álló egyszerű billentyűs kíséretet írt az énekük alá. A kíséret hűen követi a bálnák dallamvezetését, az eredmény pedig arra világít rá, hogy egy avatott fül milyen könnyen képes különböző zenei motívumokat belehallani a természet hangjaiba is.

Szintén ezt a megközelítést választotta a kínai születésű, ma már Amerikában élő Li Daiguo is, aki billentyűk helyett hagyományos kínai húros hangszereken kíséri a bálnákat. Ő viszont nem áll meg a kíséretnél, hanem szóló-párbeszédet is folytat a bálnákkal. Képzeljük el: színpadon, térdrogyasztva, egymásnak háttal, grimaszolva szólózik felváltva egy ember és egy bálna. Kétségtelenül vicces, de kétségtelenül tisztelettudó, ezért nekem nagyon tetszett.

Christina Vantzou

Érdekes Christina Vantzou (a Dead Texan duó egyik tagja, aki többek között része volt a Sparklehorse turnézenekarának is, és leginkább videóművészettel foglalkozik) megközelítése is. Az ő szerzeményében szinte egyáltalán nem hallunk bálnaéneket, ő a bálnákat a róluk szóló dokumentumfilmek felől szerette volna megidézni, hiszen elmondása szerint már kis korában lenyűgözte a bálnák dokumentumfilmekből látott, lassított felvétel-szerű magasztos mozgása. A zene ezt a slow motion effektet idézi meg sikeresen, a filmszerűséget pedig egy emberi kommentár emeli ki még jobban („We haven’t seen this animal yet.”)

Vantzou egyértelműen kiemeli a bálnákat természetes környezetükből, és egy fiktív körítésen keresztül közelíti meg őket. Ezt az utat választotta a field recording egyik nagy mestere, Eric Holm is. Ő azt képzelte el, milyen lehetett, mikor régen a nyílt vizeken a tengerészek szabad füllel hallották az akkor még semmihez sem köthető, sejtelmes hangokat. Effektezett, távolivá varázsolt bálnaének, farecsegést idéző hangok, és lassú hullámzást idéző drone idézi meg kiválóan ezt a fiktív helyzetet, a jelenet feszültségét pedig ideges kopogások fokozzák.

A kísérleti zene legendás alakja, William Basinski is más kontextusba próbálta helyezni a bálnák hangjait. A Voyager 1 űrszondával a Földön készült különböző képeket és hangfelvételeket is tartalmazó aranylemezeket is az űrbe küldtek. A hangfelvételek egyike állítólag bálnák énekét örökíti meg. Ez a történet inspirálta Basinksit arra, hogy ötvözze a bálnák énekét egy régebbi, különböző „légbőlkapott” (például rövidhullámú rádió segítségével befogott) hangok felhasználásával készült darabjának egy rövid részletével. Az eredmény őt lenyűgözte, engem annyira nem, de konceptuálisan ez a kísérlet is érdekes.

Mia Hsieh

Az egész lemez szerintem legjobb darabja a taiwani énekesnő, Mia Hsieh In the Deep Blue című felvétele. Hseih felhangéneklési technikája anélkül idézi meg a bálnák hangját, hogy föltétlenül utánozni próbálná azokat. A kizárólag Hsieh énekhangjából építkező szám pedig olyan teret ír körül, amibe a bálnaének teljesen organikusan beletalál. Én úgy éreztem, hogy a két világ itt került a legközelebb egymáshoz, ez már nem alázatos kíséret, nem is vicces szóló-párbeszéd, hanem szinte egybeolvadás.

A lemez egy órát meghaladó játékideje miatt a végére került darabok kétségtelenül nincsenek túl előnyös helyzetben. Én bevallom akárhányszor elértem idáig, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdemben koncentrálni tudjak. Viszont nem hiszem, hogy bármilyen friss is lettem volna, a lemezt záró négy szám meg tudott volna bárhogy is fogni. A Sugizo, a Gregg Ellis, a Gleasong és a John X. Volaitis & Earthstar Continuum által fémjelzett darabok az én ízlésemnek túlságosan közel állnak az okkulthoz, a misztikumhoz, a neohippi világképhez ahhoz, hogy komolyan tudjam őket venni. Műanyag elektronika, new age hangzás, sámánének, ilyesmi. A maguk műfajában biztosan jók, én viszont nem értek, és nem is akarok érteni ehhez a műfajhoz.

Összességében és zárásként megemlítendő, hogy a lemez szépen meg van szerkesztve: drone ambient az elején, különböző érdekességek középen, és new age zárásként. Bálnaszempontból is legalább a felét jónak tudtam ítélni, mezei zenei szempontból nézve pedig sokkal nagyobb százaléka érdemel dicséretet. Mindenképpen érdemes belehallgatni, kicsit ismerkedni a bálnák világával, és természetesen azután igyekezni jobban odafigyelni rájuk.

A Pod Tune-ból két részletet, Christina Vantzou és Jacob Kirkegaard kompozícióját ebben az adásban hallhattátok:

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

Wassily Kandinsky – Composition VIII

Kik ők? Eszembe jut róluk a Poirot-betétdal, a Porcupine Tree On the sunday of life című lemeze, a Hidden Orchestra (róluk itt olvashattok egy cikket), Yonderboi People always talk about the weatherje, a Muse és az Indulj el egy úton… kezdetű népdal. Wassily Kandinskytől, huszadik századi orosz festőtől és filozófustól kölcsönözték a nevüket.

Hát a The Kandinsky Effect. Egy párizsi- New York-i banda. A cikk legújabb lemezükről, a pár hete megjelent Somnambulistról szól. Nem tudom, követitek- e a Jazzmenet című műsorom az Erdély FM- en, minden esetre két hete ez az album indította el a legújabb tematikus adást a Jazzmeneten belül, az ExperiJazz Szerdát. Minden szerdán a Metrognóm után kísérleti jazzt hozok, így egészítve ki az idősávom előtt elhangzó más kísérleti zenéket. Nem mellesleg Polifoam ötlete volt a tematikus műsor, és úgy tűnik, bevált.

Colpalchi Distress Signal

A zene egy nyelv. Legalább is én ezt a következtetést vonnám le az első számbeli fura recsegések alapján. Olyan, mintha egy beszélt szöveg lenne, valamilyen kódolt nyelven. Morzéhez hasonlítható mondjuk és hangsúlyozza a ritmus fontosságát valamint a használt eszközök másodlagosságát. Repetitív, de a szaxofon egyre inkább kibontakozik, épül a szám, majd meglepően hirtelen lesz vége, de szinte észrevehetetlenül, hisz kezdődik is a második a szaxofon bekiabálásával. Progresszív basszus és földön túli szaxofon kombója ez, és egy kozmikus álomképet fest futurisztikus hangeffektejivel. Túlműködő fúziós reaktorok és félig mechanikus elektromosan táplált angolnák hangját idéző nagyon furcsa zene.

A téma gyönyörű és mégis olyan, még a legmagasabb kulminációknál is, mintha vissza lenne fogva – talán az álom fekete- fehérsége által korlátozva vagy a félig alvó agy képességeinek határai közé szorítva.

The Kandinsky Effect – Warren Walker, Gael Petrina, Caleb Dolister

A következő számokban találkozunk igencsak klasszikus építésű jazzalapokra adagolt hiphoppal (Loop) és szaxofoncserével szám közben (Flips).

Annabelle Chases a bug

Az Annabelle Chases a bug című dalban éreztem először, de aztán később is sokszor, hogy valami nagyon francia van a zenében. A Poirot- sorozat betétdalát jutatta eszembe ez a misztikus, végtelenül nagy és üres termet idéző hangzás. Hátborzongató néha.

A szaxofonista nagyon profin játszik a visszhanggal a Trits című számban, a lefogott hangok nem veszítik el szerepüket rögtön a megszólalás után, hanem rájuk épül mindig a következő ütem. Itt jutott eszembe a Porcupine Tree, amit biztos ismertek. A nyílt és egyszerű de mély hangzás valószínűleg az, ami miatt ezt húzta elő a zenés fiókomból.

Felépíteni egy számot, azt mindenképp tudnak – türelmes és visszafogott, mintha remélné közben, ha mondjuk egy improvizációról lenne szó, hogy a benntartott érzelem, mondanivaló felerősödve tör elő a semmiből- száműzetéséből. Könyörgő, bűnbánó és megint nagyon francia.

The Kandinsky Effect

Nekem valahogy sikerült egyre inkább a basszusra figyelni az album hallgatása közben, nagyon sok helyen egészen áttevődik a hangsúly, és mekkora klasszikus fílinggel, (és itt egy rövid kitérő, Al Di Meola játszik augusztus 15-én, a színháztéren a Harmonia Cordis Nemzetközi Klasszikus Gitárfesztiválon. Írjátok be a naplótokba!)  valami spanyol vagy portugál dallammal indít a basszus. Harmóniák :D:D:D:D. A kedvenceim.

A Taghzout című szám 50. másodpercénél a lemez eddigi legnagyobb napsütéses, felhőátszakítós, reményteli örömkiáltását hallhatjuk, majd újra 3 perc környékén. Határozott, céltudatos – funkos. Erőt sugároz, kitart, harcol a szaxofon. Itt volt nagyon Hidden Orchestrás nekem, ha gondoljátok olvassatok bele a cikkbe, amit róluk írtam vagy hallgassatok bele, ha nem is találtok hasonlóságot, akkor is mindenképp érdemes.

Persze sokat utalgatok, de annyira jól ragadták meg dolgokat és dolgozták ki őket, hogy mindenből belekerült a legjobb. És itt nem azt akarom mondani, hogy lopott az anyag vagy az ötlet. Csak teljesen kidolgozott, kész.

The Kandinsky Effect – Somnambulist (2015)

Nagyon tetszik a basszus, vagy ezt már mondtam? Tökéletesen kiegészíti a szaxofont, és bőven elég ez a két hangszer. Egy nagyon összeszokott trio érzését keltik az összhang miatt, tanítani lehetne ezt a zenét.

Muji

Szép keretbe zárja az egészet az utolsó szám, megint morzészerű telefonhívást hallunk, talán most érkezett el a címzetthez/fogadóhoz az üzenet, amit küldött a feladó az első számban. Amit pedig ezidáig hallottunk az az információ útja. Át a megmagyarázhatatlan és váratlan helyzeteken, át mindenen, amit az ember félig alvó agya össze tud dobni az elalvástól az ébredésig. Muse- os kicsit nekem.

Kár, hogy vége az albumnak, én nagyon hallgattam volna még.

Bár az álomképszerűség nekem nincs jelen végig, a lemez címéből az ‘ambulist’ rész vagyis az, ami a mozgást/ járást jelenti az alvajárásból mindenképp jellemző. Nagyon kemény haladás van. Folyton sodor magával. Vezetős-autós zene. És bárcsak lenne tovább…

Csak az érdekesség kedvéért itt egy videó, amiben Wassily Kandinsky festménye animálva lüktet a zenekar egyik korábbi albumán szereplő számra.

Az albumot meghallgathatjátok teljes terjedelmében úgy, ahogy Jazzmenetben volt, az én rövid kis kommentárommal az http://erdelyfm.ro/podcasts/ oldalon. Jazzmenet fül alatt keressétek a február 18-i adást.