DRKWAV – The Purge

A DRKWAV nevezetű szupergrúp első albumáról, a The Purge- ről van szó. A banda tagjai Skerik (szaxofon), John Medeski (billentyűk) és Adam Deitch (dobok). Az albumot Kickstarteren történt gyűjtéssel finanszírozták, majdnem kétszer annyi pénzt gyűjtöttek össze rá, mint amennyire szükségük volt igazából. Saját bevallásuk szerint a sötét igazságot akarták fényre hozni, amely (ha jól értelmeztem az alább beszúrt videót) egy közös hallucináció megtapasztalásakor tárult eléjük a csattanó maszlag (Datura stramonium) hatása alatt (innen is az egyik szám címe). Én kicsit, szót fogadva, engedtem, hogy beleirányítsanak zenéjükbe, megadják a „jó” irányt. Így született ez a cikk, a sötétben, éjszaka. Datura nélkül… Amint látjátok majd, minden bekezdés egy- egy szám bennem megfogalmazódott impressziója, ezért a teljes lemezt meg tudjátok hallgatni, ha akarjátok.

A Kickstarterre feltöltött videó

Darkwave

Ül az ördög az orgonánál. Vér zseléből vagy gumiból készült dobjaikat ütik a sátán dobosai. Folyik szépen lassan a Styx, eveznek a rabszolgák, Hádész a hajó orrában áll, a matt fekete vízből kihallatszik az elkárhozott lelkek nyavalygása, sóhajtozása. A végeláthatatlanul nagy pokolban visszhangzik a gyászmenet szemléje. Bálnaszerű ősszörnyek kísérik a csónakot. Csak az üresség szemlélteti ennek a sötét helynek a méretét, mégis annyira bezártnak érzem magam, hogy a méretei még inkább aggasztanak, azt sugallják, nekem is van még helyem itt, ne aggódjak, be fogok férni.

Soundtrack

Pink Floyd-szerű kalapácshadsereg menetel. A hangosbeszélőbe a romlott világ teljhatalmú ura kiabálja évértékelő beszédét. Gonosz vigyorral fejezi be opusát a nagyúr. A nép őrjöng, éljenez. Eltelt még egy év, teljesítették a normát, szolgáltatták a pokolnak az előírt mennyiségű lelket. Hádész boldog lehet és megkíméli azokat, akik engedelmeskednek neki és szolgálják célját.

Count Chokulous

A bűnös főváros legpuccosabb szórakozóhelyén az alvilág urai és földi szolgáik bibircsókos, kövér feleségeikkel ünnepelnek. Költik a bányákban éhező, gürcölő, halálra ítélt emberek pénzét. Ők mind eladták a lelküket az előreláthatóan véges és nyomorult életükért cserébe. A nagyfőnök pohárköszöntőt mond, az ital a síró gyerekek könnyeiből és szüleik véres izzadságából készül. Nagy morajlással nyílik meg a padló, felcsap belőle a pokol tüze és jéghideg szele. Körbetáncolják az egybegyűltek. Ha majd a zenészek fáradtságukban kimúlnak a színpadon, a pokol kapuja bezárul, hazamennek a mulatók.

Datura

Egy bányában járunk, veszett kutyaként ugató őrök hangjára törik a szenet a feketére festett bányászok. Szemükből patakzó könny mos végtelen árkot arcukra. Asszonyaik reménytelen elkeseredésükben a bejáratnál bőgnek, jajveszékelésük a bánya alagútjaiban visszhangzik. Csillék végtelen sora fut a sötétségbe, majd a fénybe, némelyikből kilóg egy- egy kar vagy véres láb. Az asszonyok sírnak, tudják, sosem derül ki, az ő férjük meghalt- e már. Csepegő könnyük tócsában áll lábuk előtt, minden csepp fodrokat indít a szélek felé. Játszanak a hullámok a könnytengerben.

Skerik, John Medeski, Adam Deitch

Scars

Felkelésre készül a meggyötört, de határozott fiatal lázadók csoportja egy sötét kis utcában. Felhevült beszélgetés folyik a stratégiáról. Hisznek, remélnek, nem csinálják ezt tovább. Ha belehalnak is megpróbálják megdönteni a rendszert. Megzavarják őket, szemrebbenés alatt szétszélednek és rohannak a sikátorokon keresztül szanaszét, mint szürke higanygolyócskák a parketten. Szép lassan mind eltűnnek egy- egy ajtó mögött vagy repedésben. Üldözőik lemaradnak, de a szirénák hangja (5:55) néha utoléri az eszeveszett iramban szaladó srácot. Lőnek is, és akit eltalálnak, azt ordítva küldik a túlvilágra.

Hell Bass

A gyárban sürgő emberek egyen munkaruhában irányítják a futószalagokat és gépeket. Ha valamelyiket elkapja a szíj vagy becsípi egy masina, érte jönnek, kiszedik ronccsá görbített testét a szerkezetből, villámgyorsan törölnek egyet a fogaskerekeken és megy is tovább a munka. Nincs megállás.

Gazzelloni

A Sátántangó tánciskolában az egykori príma balerina táncoltatja tanítványait. Szenvedő arcuk ellenére tökéletesen ugranak, mint kis gazellák. Vérfoltok díszítik a padlót, minden sasszéval még több kis vörös lábnyom. A grand finálét a tanárnő repüli és forogja. Taps.

Shmeeans Kuti

Egyik felhőkarcoló pincéjében illegális bulit tart az a társaság, amelynek tagjai, úgy döntöttek, rosszabb már úgy sem lehet, kínozni ennél jobban nem tudják már őket, meghalni meg csak jó lenne, szóval, ha le is buknak, ennél reménytelenebb és embertelenebb már nem lehet az élet, legalább élvezzék. Nem derül ki, elkapják-e ma este őket, beköpi- e őket a beépített kém vagy új napra ébredhetnek holnap.

Végkövetkeztetés: Az album, bár viszonylag sötét, lehetne sokkal inkább az is. A zene jó, a három zenész ügyesen használja a rendelkezésére álló óriási eszköztárat, afrokubántól elektronikus zenei elemekig minden megtalálható benne. Kíváncsian várom a következő anyagukat.

Addendum: Azért lett a cikk címe az, ami, mert a lemez nagyon sok mozzanata emlékeztet az 1927- es Metropolis című német filmre, szerintem akár soundtrackje is lehetne. Ha láttátok, biztos vagyok benne, hogy felismeritek, ha nem, akkor melegen ajánlom.

A Datura című szám ebben a műsorban kapott helyet:

Wassily Kandinsky – Composition VIII

Kik ők? Eszembe jut róluk a Poirot-betétdal, a Porcupine Tree On the sunday of life című lemeze, a Hidden Orchestra (róluk itt olvashattok egy cikket), Yonderboi People always talk about the weatherje, a Muse és az Indulj el egy úton… kezdetű népdal. Wassily Kandinskytől, huszadik századi orosz festőtől és filozófustól kölcsönözték a nevüket.

Hát a The Kandinsky Effect. Egy párizsi- New York-i banda. A cikk legújabb lemezükről, a pár hete megjelent Somnambulistról szól. Nem tudom, követitek- e a Jazzmenet című műsorom az Erdély FM- en, minden esetre két hete ez az album indította el a legújabb tematikus adást a Jazzmeneten belül, az ExperiJazz Szerdát. Minden szerdán a Metrognóm után kísérleti jazzt hozok, így egészítve ki az idősávom előtt elhangzó más kísérleti zenéket. Nem mellesleg Polifoam ötlete volt a tematikus műsor, és úgy tűnik, bevált.

Colpalchi Distress Signal

A zene egy nyelv. Legalább is én ezt a következtetést vonnám le az első számbeli fura recsegések alapján. Olyan, mintha egy beszélt szöveg lenne, valamilyen kódolt nyelven. Morzéhez hasonlítható mondjuk és hangsúlyozza a ritmus fontosságát valamint a használt eszközök másodlagosságát. Repetitív, de a szaxofon egyre inkább kibontakozik, épül a szám, majd meglepően hirtelen lesz vége, de szinte észrevehetetlenül, hisz kezdődik is a második a szaxofon bekiabálásával. Progresszív basszus és földön túli szaxofon kombója ez, és egy kozmikus álomképet fest futurisztikus hangeffektejivel. Túlműködő fúziós reaktorok és félig mechanikus elektromosan táplált angolnák hangját idéző nagyon furcsa zene.

A téma gyönyörű és mégis olyan, még a legmagasabb kulminációknál is, mintha vissza lenne fogva – talán az álom fekete- fehérsége által korlátozva vagy a félig alvó agy képességeinek határai közé szorítva.

The Kandinsky Effect – Warren Walker, Gael Petrina, Caleb Dolister

A következő számokban találkozunk igencsak klasszikus építésű jazzalapokra adagolt hiphoppal (Loop) és szaxofoncserével szám közben (Flips).

Annabelle Chases a bug

Az Annabelle Chases a bug című dalban éreztem először, de aztán később is sokszor, hogy valami nagyon francia van a zenében. A Poirot- sorozat betétdalát jutatta eszembe ez a misztikus, végtelenül nagy és üres termet idéző hangzás. Hátborzongató néha.

A szaxofonista nagyon profin játszik a visszhanggal a Trits című számban, a lefogott hangok nem veszítik el szerepüket rögtön a megszólalás után, hanem rájuk épül mindig a következő ütem. Itt jutott eszembe a Porcupine Tree, amit biztos ismertek. A nyílt és egyszerű de mély hangzás valószínűleg az, ami miatt ezt húzta elő a zenés fiókomból.

Felépíteni egy számot, azt mindenképp tudnak – türelmes és visszafogott, mintha remélné közben, ha mondjuk egy improvizációról lenne szó, hogy a benntartott érzelem, mondanivaló felerősödve tör elő a semmiből- száműzetéséből. Könyörgő, bűnbánó és megint nagyon francia.

The Kandinsky Effect

Nekem valahogy sikerült egyre inkább a basszusra figyelni az album hallgatása közben, nagyon sok helyen egészen áttevődik a hangsúly, és mekkora klasszikus fílinggel, (és itt egy rövid kitérő, Al Di Meola játszik augusztus 15-én, a színháztéren a Harmonia Cordis Nemzetközi Klasszikus Gitárfesztiválon. Írjátok be a naplótokba!)  valami spanyol vagy portugál dallammal indít a basszus. Harmóniák :D:D:D:D. A kedvenceim.

A Taghzout című szám 50. másodpercénél a lemez eddigi legnagyobb napsütéses, felhőátszakítós, reményteli örömkiáltását hallhatjuk, majd újra 3 perc környékén. Határozott, céltudatos – funkos. Erőt sugároz, kitart, harcol a szaxofon. Itt volt nagyon Hidden Orchestrás nekem, ha gondoljátok olvassatok bele a cikkbe, amit róluk írtam vagy hallgassatok bele, ha nem is találtok hasonlóságot, akkor is mindenképp érdemes.

Persze sokat utalgatok, de annyira jól ragadták meg dolgokat és dolgozták ki őket, hogy mindenből belekerült a legjobb. És itt nem azt akarom mondani, hogy lopott az anyag vagy az ötlet. Csak teljesen kidolgozott, kész.

The Kandinsky Effect – Somnambulist (2015)

Nagyon tetszik a basszus, vagy ezt már mondtam? Tökéletesen kiegészíti a szaxofont, és bőven elég ez a két hangszer. Egy nagyon összeszokott trio érzését keltik az összhang miatt, tanítani lehetne ezt a zenét.

Muji

Szép keretbe zárja az egészet az utolsó szám, megint morzészerű telefonhívást hallunk, talán most érkezett el a címzetthez/fogadóhoz az üzenet, amit küldött a feladó az első számban. Amit pedig ezidáig hallottunk az az információ útja. Át a megmagyarázhatatlan és váratlan helyzeteken, át mindenen, amit az ember félig alvó agya össze tud dobni az elalvástól az ébredésig. Muse- os kicsit nekem.

Kár, hogy vége az albumnak, én nagyon hallgattam volna még.

Bár az álomképszerűség nekem nincs jelen végig, a lemez címéből az ‘ambulist’ rész vagyis az, ami a mozgást/ járást jelenti az alvajárásból mindenképp jellemző. Nagyon kemény haladás van. Folyton sodor magával. Vezetős-autós zene. És bárcsak lenne tovább…

Csak az érdekesség kedvéért itt egy videó, amiben Wassily Kandinsky festménye animálva lüktet a zenekar egyik korábbi albumán szereplő számra.

Az albumot meghallgathatjátok teljes terjedelmében úgy, ahogy Jazzmenetben volt, az én rövid kis kommentárommal az http://erdelyfm.ro/podcasts/ oldalon. Jazzmenet fül alatt keressétek a február 18-i adást.

Kammerflimmer Kollektief – Déssarroi (2015)

Vannak, akik írnak zenét, de nem adják ki CD-n vagy lemezen vagy kazettán, és nem csinálnak letölthető megvehető verziót sem belőle. Esetleg 50 példányt. Ami ugye semmi. Mert ez a filozófiájuk. Vannak, akik ingyen tolják mindenki képébe az anyagot, anélkül, hogy megkérdeznék, kell- e. Vannak, akik nyomnak CD-t és mp3-at, és mégsem hallgatja vagy veszi meg őket senki. Mi a közös bennük? Mind próbálnak olyan számokat pakolni egy-egy kiadványukra (vagy ki-nem-adványukra), amelyek összefüggő egységet alkotnak. A Kammerflimmer Kollektief viszont nem ilyen.

Zsolt dobta az asztalomra ezt az izét, amit én nem is neveznék lemeznek (a következőkben kiderül, miért is), és azt hiszem ő is meglepődik majd a véleményemen.A német banda legújabb, tizedik lemeze sehol sem érhető el teljes egészében, Soundcloudon található egyetlen szám, amit a műsorban is hallhattunk. A lényeg, hogy írtam nekik és a kiadónak, és voltak olyan kedvesek, hogy elküldték a lemezt. Szinte biztos vagyok benne, hogy közben röhögtek a markukba és ha tudnának magyarul kíváncsian várnák ezt a cikket, mert már most az elején őszinte leszek: nem volt könnyű írni róluk.

Mayhem

1996-ban alakultak és keményen dolgoznak azóta is a már-már védjegyükké vált stíluson, hangzáson, amit ők maguk úgy jellemeznek, mint valami, ami arra hivatott, hogy a hallgatót összezavarja, tévútra vezesse, meglepje. A Déssarroi című lemezük az idén jelent meg és már a címében viseli a banda hozzáállását, célját. A ‘déssarroi’ az ő értelmezésükben elveszettséget, eltévedést, összezavartságot (dezorientáció) jelent.
A látszólagos irány, amit a zene diktál, pusztán ezt a célt szolgálja. Nem kíván nagy felfedezésekre bírni, nem akar mutatni semmit, mondani semmit, csak összezavar és kidob mindig máshol a világban. Egyedül.

kutya, Heike Aumüller, Thomas Weber, Johannes Frisch – Kammerflimmer Kollektief

Az első számban a valahol nekem egy falusi környezetet idéz, mindenféle faszerkezetek ropognak, szúnyogháló nyikorog, padló ropog. Nagyon tetszik ez a hangulatkeltés, amelyben nincs sok szerepe a hangszereknek, és ha mégis hangszerekkel keltik ezeket a hangokat, akkor biztos vagyok benne, hogy nem rendeltetésszerűen használják őket. Mindenesetre ez a fapadosság a szó szoros és átvitt értelmében az egyedülléttel ötvözve igencsak összezavart engem, és mivel ösztönösen a miértjét kerestem, elég sokszor kellett meghallgatni ahhoz, hogy tegnap éjfélkor feladjam végül és belássam (a zenekar által küldött írásos hitvallás elolvasása előtt is már), hogy ezek csak kijátszák a hallgatót és csúfot űznek belőle.

Grundstürzend

Ha azt hinné az ember, hogy sikerült valamilyen képet kihámozni a zenéből, mint például a második számban, ami az én értelmezésemben valakinek egy napját mutatja be az ágyból való feltápászkodástól egészen a lefekvésig, amint egy égő kályhás szobában van. Szóval az téved. A kép nagyon homályos és zavart, bolhás-csíkos és sípoló, mint a közszolgálati televíziók adása késő éjszaka. Ha elég sokáig nézi az ember, belehallucinálhat bármit, de mint mindannyian tudjuk, nincs benne semmi. Csak a mondanivaló teljes hiánya, az információ teljes hiánya.

Itt szembesültem először a csendek fontosságával. Az első szám is egy 12 másodperces csenddel kezdődik, de mivel az az első szám, nem tulajdonítottam neki túl sok értelmet. Aztán a második vége ( utolsó kb. 20 másodperc) is csend, és folytathatnám, mert a lemez majdnem minden számában van csend. Képzelhetitek, hogy örvendtem, amikor ezt észrevettem, hisz amikor már ekkora ürességek vannak egy albumon, az tuti nem véletlen. És nem véletlen itt sem, csakhogy folyton szem előtt kell tartani, hogy ezek az alattomosan zseniális emberkék, akik összerakták a Déssaroit mindent megtettek annak érdekében, hogy elgondolkodtassanak anélkül, hogy bármilyen mondanivalót akartak volna közölni. Betettek egy sötét, üres szobába tapogatózni és elhitették velem, hogy nincs is sötét, és a szoba sem üres, csak azért, hogy reméljek és keressek. Pedig nincs is itt semmi.

Kammerflimmer Kollektief

Nagyon szaggatottak a számok, kicsit olyan érzést keltettek bennem, mint egy ceruzával rajzolt animációs film, melynek a framerate-jét folyton változtatják. Mintha egy füzetecskébe lett volna rajzolva az egész és a lejátszó (az ember, aki csúsztatja ujját a lapok szélén, hogy azok szépen sorban és egyenletesen pattanjanak ki a görbített tömbből) keze reszketne.

Minden számnak van egy háttere, amely különféle hangokból van összerakva, annak adván vásznat, amiről azt hittem, hogy a lényeg, de később rájöttem, hogy itt nincs ilyesmi. Nincs lényeg. Azok a rétegek is ugyanannyira fontosak, amelyek mondjuk egy Pink Floyd-lemez háttérzaját is képezhetnék, vagy mint amelyekben a kevésbé torzított illetve széteffektezett hangszerek játsszák dallamaikat. Együttes erővel érik el, sokadik hallgatásra (nálam legalább is), azt, amit a címben vállaltak.

Az ötödik számig még jegyzeteltem a benyomásaimat, az érzéseket, de mivel ez első hallásra történt, így nem is tartom fontosnak már, hogy miért gondoltam azt, hogy szerelmi bánata van vagy miért alkoholista az az egy szereplő, akit követ a lemez, mert nem is biztos, hogy létezik. Semmi sem az, aminek tűnik és nagy hiba bízni a zenében, mert ez nem akar nekünk semmi jót. Sötétben hallgattam tegnap este, és esküszöm, hogy megijesztett jó párszor. Kiszámíthatatlan és összezavaró.

Zurück zum Beton

A lemezt egy S.Y.P.H. – Zurück zum beton-feldolgozás zárja, mely valószínűleg a megnyugtatást szolgálna, ha bízna még az utolsó számra bárki is a Kammerflimmerben. Szép a női hang, de mélyen belül ez is ugyanúgy, mint a lemez többi darabja, csak azt szeretné, ha sosem érné el a talpa a hallgatónak a biztonságot nyújtó betont, a rendezett, utcás-tömbös várost, hanem mindig elveszve bolyongna az ijesztő, recsegő, üres erdőben.

Csúnyák és gonoszak, de nagyon tudnak zenét csinálni. Lázadók, mert nem közölnek, csak irányítanak egyenesen bele a rendesen megkevert semmibe. Furcsák, meglepőek, és engem is összezavartak. Tetszettek.

A Déssaroi című lemez első dala (a Mayhem) ebben a műsorban kapott helyet.

Bizonyos elméletek szerint elképzelhető, hogy az univerzum és minden ami benne van a sűrűsödő csillagpor felhőktől az emberig csak egy szimuláció. Egy óriási számítógép által generált virtuális világ, melyben sosem halunk meg, hisz soha nem is létezünk igazán.

Tilang

Nem tudom, hány bitet kellene hozzárendelni egy emberhez ahhoz, hogy a kép realisztikus legyen, de elfogadva a premisszát miszerint az, amit látunk nem is igazi, a realizmus szó is kicsit átértékelődik. Elveszti esetleges a valóságra utaló értelmét, egyszerűen csak a megfigyelt jelentést kapja. Mióta elkezdtünk megfigyelni és azon gondolkodni, hogy miért és hogyan is lettünk, talán egészen az elejétől fogva tudtuk-hittük, hogy a dolgok működésébe sohasem láthatunk bele egészen mélyen. Nincs az a mikroszkóp vagy távcső, ami megmutathatná, hogy az idők kezdetén hogyan történtek a dolgok, és ha lenne se láthatnánk azt, aki-ami mindent, ezt az életet és sorsot adó néhány millió millió bitet irányítja.

Bitchin Bajas – Rob Frye, Dan Quinlivan, Cooper Crain

A Bitchin Bajasról kellene szóljon ez a cikk, de én semmit nem tudok róluk. Kerestem, de nincs mit megtalálni. Két albumuk jelent meg eddig, drone zenét játszanak. Hárman vannak és nagyrészt elektronikus hangokból építik azt, ami saját bevallásuk szerint relaxációt hivatott szolgálni. Ezt a zenét viszont nem ők írták. Személy szerint hiszem, hogy a zene önálló entitás és valahol az éterben lebegve várja minden hang, harmónia és érzés, hogy valaki rátaláljon és kézzel fogható formába öntse nekünk, süketeknek. Valamiféle zenei távcső kellhet hozzá, amivel megfigyeli a zenész, majd legjobb képességei szerint reprodukála itt a Földön.

Ez történhetett a Bajas 2014-es Bitchin Bajas című lemeze esetében is: betekintést nyerünk egy pillanatra abba a felfoghatatlan messzeségbe, ahol egy (vagy több) láthatatlan és talán fizikai formát már nem is igénylő erő rakosgatja a biteket, egyesek és nullások sorát írva végtelenül, melyből megszületik minden, amit mi itt látunk és tapasztalunk.

Field Study

Az album egy tizennyolc perces ragával kezdődik, melynek címe Tilang. A tilang egy vallásos ének, melyet főleg korahajnalban énekelnek, szövegeiben a fő téma a rosszhoz, gonoszhoz való ragaszkodás értelmetlensége annak fényében, hogy az első szikh guru, Guru Nanak megmutatta az utat az igazi boldogsághoz és beteljesüléshez. A szikhizmust modern filozófusok a neoplatonizmus következményeként szokták emlegetni, erről pedig csak annyit, hogy a The One azaz az Isten áll a középpontjában, Ő a megismerhetetlen és láthatatlan gép hasonlatomban, hozzá kerülünk egészen közel az album egyes számaiban.

Brush

A mostanában elég nagy népszerűségnek örvendő field recording itt is jelen van. A természet hangjait hallva olyan, mintha letenném a zenészektől kapott távcsövet és megnézném, mi is lett az űrben morajló, kattogó szerkezet ( amolyan reality engine) terméke. Rend és béke uralkodik mindenhol, a hangszerek összhangban festik a képet, amelyet a végeláthatatlanul hosszú sor egyes és nullás diktál nekik. A teremtés nem fejeződik be tehát soha, folyamatos gyártás eredménye a világ, minden szín, hang, mozgás, érzés egy-egy adag egyes és nullás következménye.
Gyönyörű színes fraktálok lüktetnek és forognak az elénk festett képeken, hihetetlen, mit lehet pusztán a tiszta információval vagy annak hiányával ábrázolni, ha biztosítjuk a folyamatos tér-időt vászon gyanánt egy teremtőnek.

Pieces of Tape

Őszintén bevallom, ennyire drónba még sosem másztam bele, de ez kifejezetten tetszik. Egyszerű, de különbözik mindentől, amit eddig hallgattam. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hangzásra, ritkán emelkedik ki hang, szólókról pedig szó sem lehet.
Nagyon undergroundnak számít még a Bitchin Bajas, alig van pár videójuk az interneten, de azt hiszem jó irányba haladnak, és remélem folytatják ezt így tovább, mert nem sokan tudják megmutatni nekünk, rövidhallóknak, hogy mi is történik a végtelenség olyannyira messzi és eldugott bugyraiban, hogy maga a létezés is megkérdőjeleződik.

Bitchin Bajas – Bitchtronics (2013)

A Bajas első albumáról, a Bitchtronics-ról az Inclusion című szám ebben a műsorban kapott helyet: https://www.mixcloud.com/metrognom/became-a-leaf/

Erik Truffaz & Murcof – Being Human Being

Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban kavargó csillagporfelhőben elkezdett valami összeállni. A végtelen csendjét, a folyamatos, nem szűnő vibrálást, megtörte az ősleves rotyogása, minden idők első hangjait keltve. Erik Truffaz és Murcof (Fernando Corona) egy hangrögzítő készülékkel ott álltak az idő kezdetén és az anyag, amit felvettek rákerült az idén megjelent Being Human Being című albumra.

Origin of the World

A maximális élmény érdekében ajánlom a fülessel vagy surround hangrendszerből való hallgatást.

Erik Truffaz ismert francia trombitás. Kísérleti zenét játszik, elektronikát, hip-hopot, egyházi dallamokat és még sok sok más stílus elemeit ötvözi jazzel is. December 21-én budapesten koncertezik a Bin- Jippel (Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint) az együttes legújabb lemezének premierén. Murcof felelős a Being Human Being effektjeiért, elektronikus-, ambient- és glitch jegyeiért. Az élő performanszokat Enki Bilal képeivel tették még hangulatosabbá, ő tervezte a borítót is. Ilyen messze azt hiszem még nem kalandoztam a jazztől, de azért nem tévedtem rossz helyre.

Erik Truffaz

Az Origin of The Worldben kívülről, távolról láthatjuk az alakuló világot. Az ürességet kitölti a hang, egyszer csak létezni kezd valami. A nézőpont folyton változik a számokkal, hol szemlélőként, hol résztvevőként lehetünk jelen a kezdetektől a bukáson keresztül az újrakezdésig.

Warhole

A lét elkerülhetetlen következménye a fejlődés és szerveződés utáni vágy. Annak ellenére, hogy minden mindig a lehető legkisebb energiaállapotba (és legnagyobb rendezetlenségig) „szeretne” jutni, sikerült építeni valamit, óriási energiabefektetéssel. Kattognak a fogaskerekek, ritmusos csákányütéseket hallok, a csille kereke nyikorog, dolgozni kell, bányára emlékeztető kép tárul elém a Warhole-ban. A kéreg alá nézve nyerek betekintést a dolgok működésébe. Apró gyenge lények tartják keservesen nehéz munkával a hátukon az új világot. A mélyből végül kihoz a lift, változik a nézőpont, újra látható az egész világ és a helye az univerzumban.

Hybridation

Szerintem sokáig hitte az ember, hogy egyedül van. Először azt, hogy egyedül van a falujában, majd ahogy nőtt a bejárt tér, a medence, a sziget és a kontinens. Mindig megdőltek ezek az elméletek, mindig találtunk embert, bárhova is mentünk (jó na… mindenhol, ahol lehet élni). A Földön kívüli életet viszont még nem találtuk meg. A Hybridationben azt hiszem bebizonyosodik, hogy valami van még rajtunk kívül az univerzumban. A kép olyan kicsit nekem, mint egy- egy Star Warsbeli jelenet, melyben két hajó találkozik. Mint oly sok filmben, itt sem a békés együttélés következik. Könyoröghetünk jelentéktelen életünkért, de nincs kegyelem.
A Chaos és And Nina című számokat nyugtalanság jellemzi. Ami épült most rombolódik, haldoklik a világ egy műtőasztalon. Lélegeztetőgép és szívmonitor. A pulzus stabil, de a rendből káosz lett, győz a mindent szétszedő, sorvasztó, gyilkos entrópia.

Philippe Garcia, Truffaz, Murcof

Elhagyva ezt az immár tönkretett világot felemel a The Eye egy olyan fényes, nyugodt helyre, ahonnan végignézte a teremtő a saját művének pusztulását. A zenei képen egy magasztos, csalódott, de reménykedő isteni jelenlét észlelhető. A felkelő nap beragyogja a teret és lezárja ezt a darabot.

Az ember úgy, ahogy magunk elé képzeljük általában, csak a Human being című számban jelenik meg. Szalad, övé a világ, talán ő egyedül kezdheti újra, ő új esélyt kap: újjáépítheti azt, ami lerombolódott.

Infinite abstract

Nem tudom, sikerül- e neki, az utolsó szám megint kietlen tájat mutat, talán a káros, rossz dolgok végtelen sorát ábrázolja, azokat a hibákat, amik minden lépten követnek azt várva, hogy építsünk, hogy lerombolhassák, hogy merjünk, és megfélemlítsenek, hogy akarjunk és ne engedjenek. Olyan, mintha félreállna a szemlélő, mert elvesztettük az újdonságunk miatt valamikor birtokolt érdekességünk. Itthagy száguldani a nap körül, azzal a galaxisunk közepén levő fekete lyuk körül, és galaxisunkkal a mindig táguló világegyetem ki tudja milyen új és felfedezetlen tájai felé, miközben ismétlődhet minden előlről.

A teljes műsort, melyben helyet kapott a Warhole, itt találjátok.

Wesseltoft, Berglund, Schwarz – Trialogue

Kölyökkoromban volt egy rózsaszín, kb. egy méter hosszú gégecsövünk, amit a fejünk fölött forgattunk és hangot adott ki. Búgó- sípoló nagyon érdekes hangot. Bugge Wesseltoft, Henrik Schwarz és Dan Berglund legújabb közös produkciója, a Trialogue című lemez szerencsére semmi másban nem emlékeztet a gyerekkoromra.

Bugge norvég zenész. Elég nehéz lenne hangszert írni a neve mellé, mert úgy, ahogy a műfaji határok nem jelentenek neki problémát ( saját kiadójánál jelentette meg 2000-ben a Jazzland Remixed című albumot, melyen számtalan előadó eredetileg jazzes szerzeményeit találjuk klubbarát verzióban), pl. a zongora sem volt elég neki, multiinsztrumentalista. Dan Berglund az Esbjörn Svensson Trio bőgőse volt 2008- ig, Henrik Schwarz pedig elektronikus zenei producer és Dj. Ők így hárman elég furcsa felállás, azt meg kell hagyni, de működik! És mennyire!

Interlude

Wesseltoft, Schwarz, Berglund

A Trialogue című lemez 2014 novemberében került a boltokba és három művész zenei párbeszédének nevezhetnénk. Mindíg szkeptikusan álltam az efféle próbálkozásokhoz, merthogy oly sok van belőlük, ami selejt. Ez a szkepticizmus jelen album esetén körülbelül egy percig tartott.

A kép, ami elém tárul az első számban (Interlude) olyan, mintha egy valószínűtlenül jó akusztikájú mocskos büdös kanáliscső végén kitekintve, száműzött, haszontalan véglényként nézném a várost, ami csendben, rejtve, de tettének teljes tudatában megszabadult tőlem és ezzel egyidőben megszűnt létezni számomra. Kietlen a táj, mérgező, bosszús gondolatok keringenek fejemben. Egyből a közepébe csöppenek valaminek és tehetetlenül, mozdulatlanul állva hagyom, hogy a vállamra csöpögjön a szennyvíz, miközben a hozzám hasonlóan mozdulatlan várost szemlélem. A hideg futkos a hátamon. Nagyon távolságtartó és statikus a kezdés, zörög és sípol valami végig a háttérben és ettől még ijesztőbb az egész. A magány uralkodik itt, a nyílt és kitartott hangok tompítás hiányában a végtelenbe tartva halkulnak majd visszhangzanak, az üresség és bezártság érzését keltve.

Valiant

Szabad akarat nyomát először a második számban tapasztalom, a Valiant- ben, ezért határozottan, bátran indulok neki a semminek. Befogad a zene, mintha a három társalgó entitás rámtalálna, a negyedikre, aki az imént még csak kívülről szemlélte az eddigi élete helyét felváltó morajló űrt. Látom ujjaik mozgását, hallom ahogy csúsznak a húrokon, hallom szuszogásuk. Bensőséges, szinte meghitt a pillanat. Párbeszédük, összhangjuk a hirtelen összeomlott világba rendet és reményt hoz, de valami zavarja a kommunikációt, mintha szakadozna a vonal és hirtelen véget is ér.

A Headbanger Polka az első szám, amelynek esetében nem kell nagyot túloznom ahhoz, hogy mozgalmasnak nevezzem. A baljós hangok végigkísérnek az egész lemezen, de itt kifejezetten erős a libabőrhatás. Mintha érkezésem megbolygatta volna a három partner közötti egyetértést, egyensúlyt. Már nem hallom az ujjaikat, amikor azok a húrokon csúsznak, nem hallom szuszogásukat. Konfliktushelyzet alakul ki és nem is oldódik fel a Movement Elevenig. Itt lép be először a hegedű, és úgy érzem, itt kapok először hangot. Könyörgő, elkeseredett ez a hang, de nem bizonytalan, hatására a szám végére visszatér minden a megszokott kerékvágásba, újra hallom a levegővételeket, ezúttal a sajátjaim, én, a hegedűs pengetek, talán itt válok egyenrangú résztvevőjévé a beszélgetésnek.

Take A Quick Break

Újra mozgunk, haladunk. Fák, eldőlt oszlopokról lógó leszakadt villanydrótok mellett száguldunk, a külvilágtól kicsit elzárva. Nyugodtnak még mindíg nem mondható a hangulat, viszont az egy helyben álláshoz képest mindenképp nagyobb biztonságban érzem magam egészen a szám végéig, amikor valami történik a horizonton. Szikrázik és dörög az ég, talán tűzijáték? Nem. Hiba reménykedni, semmi nincs itt már, csak pusztulás. Amikor az utolsó őrtorony mellett haladunk el, tüzet nyit ránk arzenálja minden darabjával egy őrült. A géppuska ropogása integet nekünk, ahogy tovább haladunk valamerre.

Az idő fogalma eddig vagy nem érdekelt vagy nem létezett. Talán lejár, ezért tűnik fel a Movement Seventeenben. Búcsúzó, szomorú, moll és az örökkévalóság előrejelzője, hisz amikor megáll az idő, lezárul egy periódus, itt a trialógus, nincs többé veszekedés, nincs se összhang, se háború, csak egyedüllét.

A This Is My Day álomból ébredés. Frissítően energikus, napsütéses. Négy férfi „ez az én napom!” felkiáltása visszhangzik benne, négy nyelven. Itt már külön, saját útjukat járva barangolnak. Ahogy említettem, a főszerepben újra a visszhang, mint az elején. A különbség viszont az, hogy mind a négyen tudják, hogy nincsenek egyedül. Az a fal, amiről visszaverődik hangjuk, nem zárja be őket annyira, amennyire gondolták. Reményteli a kép.

Round Midnight

A Round Midnightban hamiskásan tántorognak a hangok. Céljukat vesztett, itthagyott vándormadárként keresik helyüket a semmiben. Botorkálnak, esnek és nincsen támaszuk. Szétszóródva, egyedül, utolsó leheletükkel is a sötétbe kiáltanak, egész létükkel nekiugranak annak, amiről eddig hangjukat hallották visszaverődni. Koppannak, és úgy, ahogy a túl élesen vett, veszélyes, kanyarban elhagyott fém dísztárcsa, rövid gurulás után peregve elhallgatnak, örökre elfelejtődnek.

Szomorú, de magas röptű ez a beszélgetés. A három (négy) hang egyéniségének összeolvadása, együttes lüktetése kísér minden mozzanatban. Akadály nincs, sajnos örök visszhang sem, de bízzunk benne, hogy tulajdonosa megkeresi a karcolt, görbe, oljafoltos dísztárcsát és visszateszi méltó helyére, vagy legalábbis nem felejti el soha. Én nem fogom!

Az teljes műsort, melyben helyet kapott a Valiant itt találjátok.

Hidden Orchestra

Egy műanyag tálba mérj ki pontosan egy csipet patakcsobogást, egy leheletnyi madárcsiripelést, négy és fél tapsot és egy fél óra esőkopogást. Keverd össze! Egyenkét tégy hozzá finom porrá őrölt hegedűt, két teljes dobfelszerelést és egy szintetizátort. Végy egy hangálló tálat és öntsd bele a masszát úgy, hogy hangzás alapján minden lehetséges variáció megtalálható legyen benne, a közepére helyezz egy mogyorót, majd hagyd szobahőmérsékleten kikristályosodni. Lehetetlen? Nem! Ez a Hidden Orchestra.

Antiphon

Így kell ezt elkezdeni, kérem szépen: egy BBC – Album of the Month-díjjal. Bár Joe Acheson Quartet néven már léteznek 2005 óta, igazán csak a névváltás és a lemez után lettek híresebbek. Joe Acheson, a banda frontembere, klasszikus zenei oktatásban részesült, viszont az évek során producerként, DJ- ként és szólistaként is megállta a helyét; őt hallhatjuk bőgőn és mindenféle elektronikus hangszeren, Poppy Ackroydot billentyűkön és hegedűn, Tim Lane- t és Jamie Grahamet pedig a doboknál.

A névválasztás véleményem szerint igencsak jól sikerült: zenéjük nagyon sok hangszer és ún. field recording (nem stúdióban felvett, környezet által kiadott hangok, „alapzaj”) összhangjából áll össze, rétegződve, és bár ők csak négyen vannak a színpadon, a végeredmény egy teljes hangzás, akár egy szimfonikus zenekaré. Klasszikus zenei tartás és eszközök kiegészítve egy jó erős ritmusszekciógerinccel és sok-sok effekttel.

Tehát, 2010-ben megjelent a Night Walks című lemezük (az előző két és a következő két szám is erről van), melyből a sikernek köszönhetően vinyl (tévesen bakelit) lemez is készült. Tíz számot tartalmaz és ezeken legalább kétszer ennyihez elegendő anyag hallható. Legszívesebben kiürítenék hozzá egy felhőkarcolós várost, csak a neonokat, jelzőlámpákat hagynám égni, és sétálnék a ritmusára az üres utcákon. Találunk itt nu- jazz, trip-hop, funk, klasszikus elemeket és még egy csomó mindent, amit nehéz lenne meghatározni.

A Footsteps számomra nagyon ismerős, és ez nem véletlenül. Számtalanszor gyalogoltam már haza éjszaka, zenével fülemben. Lassan indulok, amíg bekapcsolom a zenelejátszó eszközt és bedugom a fülembe a fülhallgatót, felveszem a ritmust. Elindulok vele, mert szinte fogja a kezem, ez esetben vezet a női hang, kísér engem és egyidőben a bőgőt és a dobokat is. Vezet a zene, előre, miközben a hold és az utcalámpacsillagok ragyognak a cipőkopogásban. Vagy a cipőkopogás az utcalámpák fényében. Ahogy tetszik. Amolyan zene a zenében.

Footsteps

A Stammer egy nemrég látott videóra emlékeztet, amelyben egy férfi kacsázik egy befagyott tavon. A természet hangjai a hegedű tremolójával kiegészülve lassított felvételben követik a szomorú sorsú kavics útját, ahogy az pattog a tükörsima jégen, míg halkan csobbanva fodorrá nem alakul és el nem tűnik mélységben.

Stammer

2012- ben jelent meg második albumuk, melynek címe Archipelago. Életképszerű a lemez, napról napra követ egy életet, együtt sír, harcol, szeret és nevet vele. Egyszerűbb kicsit az előzőnél; míg a Night Walks inkább egy városi, mozgalmasabb hangvételű kiadvány, ez letisztultabb, nincs benne az a zsúfoltság. Természethez közelibb, nyíltabb hangzás jellemzi, viszont a mozgalmasságából nem veszít. Egyértelműen közelebb áll az ambienthez az alapok, háttérzene és kíséret egyszerűsödése miatt, viszont megtartja sokrétűségét és változatosságát.

A sötét és az elvont eddig ritkán volt csak észlelhető munkáikban, viszont a Reminderben jelen van. Igazi szimfonikus hangzás, drámai fordulatokkal, akár egy James Bond-film betétdala. Gigantikus a hang és általa a kép is. A tenger, a sirályok, a nyugtalanság, menekülés hatását keltik. Az út viszont kifut az üldözött lába alól, a tengerpartra kerül, talán megmenekül és egy kő mögül nézi, ahogy az éjszaka nappallá változik és a gonosz a sötétséggel együtt visszavonul.

Reminder

A hajnal hangjai ébresztenek a Seven Huntersben. Egy új kaland, egy reményteli új nap veszi kezdetét, szabadon indulhat útjára hősünk, a szél marcangolja haját ahogy a kis szigetek között kanyargó úton a következő megmérettetés felé halad. A melegség, a kötetlenség és a bármekkora teret (így akár egy egész látóhatáron belül esőt is) kitöltő életérzés uralja a számot.

Seven Hunters

Az Archipelagón nagyobb szerepet kaptak a fúvós hangszerek, a hirtelen mozdulatok energikusabbakká váltak általuk, a hang még teljesebb. A Disquiet pontosan azt hozza, amire a címe utal. Általános nyugtalanság jellemzi, suttogós, rejtőzködő, lopakodó, de általa még semmiképp sem tekinthető lezártnak, befejezettnek a lemez. Szerencsére, nem is ez, hanem a Vainamoinen az utolsó szám. Megtalálható benne a feszültség, az út, a megnyugvás, a megérkezés, mindez a fáradtság ködében.

Vainamoinen

A Hidden Orchestra eddigi munkássága, ez a csupán húsz szám, olyannyira gazdag zenei ötletekben, hogy nem csodálnám, ha egy éven belül sikerülne még egy lemezt kiadniuk. A megvalósításnak, a hangszerelésnek köszönhetően a legizgalmasabbtól a legnyugodtabbig hitelesen közöl. Bár messze túl bonyolult ahhoz, hogy valaki első hallásra mindent kihámozzon belőle, valahogy mégis megértem, miért kedvelik őket annyira az élőzenés bulikon: mert bár a burok, amiben tálalják sok rétegű és tele van meglepetésekkel, olyan finom, hogy percek alatt eljutunk rajta keresztül a mogyoróig. Jó étvágyat hozzá!

Három amerikai zeneszerző a klasszikus felállásban, első nagylemezük első dala egy Abba-feldolgozás. Így kezdte a The Bad Plus. Talán nem világpremier amit csináltak, de az, hogy nem lettek plusz egy a dzsessz sztenderdeket végtelenségig (vagy felismerhetetlenségig) értelmezők világában, mindenképp figyelemre méltó.

Kétezerben alapult a banda: Ethan Iverson zongorán, Reid Anderson nagybőgőn, Dave King a doboknál. Azt várná az ember zenekedvelő fia, hogy zavaros és félkész, nem túl eredeti valakinek az első nekifutása bármihez, ez esetben viszont tévedne. A 2001-ben megjelent, a trió nevét viselő albummal egyértelműen kijelentik: ők nem egy hangulatzenekar, nem asztalnál ülős romantikus vacsorás aláfestés, melynek célja, hogy kitöltse a friss párocskák beszélgetéseiben a csendet, vagy jobban csússzon tőle a száraz steak. Zajos, energikus és megfelelően komplex, a dob nem csak kísér, rengeteg dúr- moll váltással, nagyon dinamikus az egész.

1972 Bronze Medalist

Az ezt követő kilenc évben, bár próbálkoztak vokalistával is (2008 – For All I Care , Wendy Lewisszal), minden maradt úgy, ahogy volt: saját számok váltották egymást a coverekkel. Többek között felvették a Nirvana – Smells Like Teen Spirit, Black Sabbath – Iron Man, Queen – We Are The Champions, David Bowie – Life On Mars?, Pink Floyd – Comfortably Numb dzsesszbe ágyazott változatai; az ötletdonorok végig nyíltan, néha pofátlanul egyszerűen jelennek meg számaikban, amolyan tisztelgésként a zsenialitásért.

A nagy váltás, ha nevezhetjük így, 2010-ben jött, a Never Stop című album csak a három zenész szerzeményeit tartalmazza. Stílusban maradt a tőlük megszokott mozgalmasság, változatosság. Két év elteltével a Made Possible is újítást hozott, bár találunk rajta egy feldolgozást is, a 2011-ben elhunyt Paul Motian emlékére, ez az első lemez melyen elektronikus hangszereket is hallhatunk, igaz, ezek nagyon finoman egészítik ki a hangzást.

For My Eyes Only

2014-ben kiadták a The Rite of Springet, mely Igor Stravinsky művének feldolgozása; ugyancsak az idén került a boltokba az Inevitable Western, a Never Stop után a második, melyen csak saját számok szerepelnek. Ez utóbbi talán az első, melyen post- rock beütésekkel találkozunk, a Gold Prisms Incorporated című darab például igencsak kortárs, modern, szinte elektronikus zenei elemekre épül; meg merem kockáztatni, hogy ez keltette bennem a legmélyebb benyomást. Drámai fordulatokban gazdag, tempója folyton hullámzó, zavaros, majd letisztul és visszatér a témához.

Gold Prisms Incorporated

A Do It Again- ben újra előkerül a Gold Prisms Incorporated témája.

Do It Again

A címadó dal mitha nem akarná igazán zárni a lemezt, harcol sorsa ellen, majd ahogyan az álom is győz az elernyedő izmai miatt fejét fel- fel kapó ülve elalvó emberen, hullámozva csendesül, majd beletörődve, talán megnyugodva ér véget.

Inevitable Western

A The Bad Plus napjaink kiemelkedő együttese. A bő zenei szókinccsel rendelkező tehetséges zenészek az érzelmi skála minden frekvenciáján képesek megrezegtetni a hallgatót. 14 évesen felvilágosultak, aktuálisak tudnak maradni, miközben kreatív  integritásuk megőrzik, folyton megújulva ragaszkodnak gyökereikhez. És ez így jó!

Ebben a csomagban kapott helyet az új album:

Dead Fingers Talk by Metrognóm on Mixcloud