Faust: Just Us

Mivel fogalmam sincs, hogy kikből állhat a Metrognóm közönsége, azt sem tudhatom, egy átlagos ‘gnóm zenei műveltsége milyen irányú és meddig terjed. Ez okozott némi fejtörést, mire dönteni tudtam, mivel lenne érdemes indítani egy ilyen nagy múltú, több mint negyven éves, zenetörténeti szempontból borzasztó fontos de alulértékelt és a széles tömegek számára kevésbé ismert együttes új albumáról szóló cikket. Végül azt ítéltem a leghasznosabbnak, ha nem csak a Just Us-szal kapcsolatos véleményemet foglalom szavakba, hanem a lemez megjelenésének apropóján bővebben írok a zenekar munkásságáról meg arról, hogy mi is ez a „krautrock”. Biztos, ami biztos, azért tömören fogalmaztam.

Az 1969-es megalakulásuk idején a rossz nyelvek nem átallották a Faustot egy mesterségesen kreált együttesnek tartani; ennek a tényalapja annyi, hogy a tagságot Uwe Nettelbeck, akkoriban elismert filmkritikus és szélsőbalos újságíró (az ő lapjában publikált többek között a RAF egyik alapítója, Ulrike Meinhof) toborozta két már működő zenekar felállásából a Polydor kiadó azon igényére, hogy legyen már egy (nyugat)német zenekar, amelyik ugyan nem másolja a brit és amerikai rockbandákat, de mégis felveheti a versenyt a globális színteret uraló angolszászokkal szemben. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik és a lényeg is inkább az, hogy bármi is volt a kiadó eredeti szándéka, a Faust az első pillanattól kezdve egy saját vízióval rendelkező és önjáró, felfogásában anarchista kollektívaként működő zenekar volt, így felülről jövő kézi vezérlésnek vagy bármilyen, kívülről érkező tömegigényt kielégítő elvárásnak és kiadói nyomásnak esélye sem volt.

Eredeti felállás Uwe Nettelbeck-kel

Nevetséges, de a Faust zenéjét még ma, az együttes létrejötte után több, mint negyven évvel is krautrocknak nevezik, ez a ’60-as és ’70-es évek fordulóján az NSzK-ban kibontakozó irányzat azonban ma műfajmegjelölésként teljesen nonszensz. Negyven évvel ezelőtt még meg lehetett jelölni olyan stiláris elemeket, fel lehetett fedezni bizonyos dalszerkesztési elveket, attitűdbeli hasonlóságokat,  – a progresszív rockzene ötvözését az akkori elektronikus zenével, free jazz-zel és Stockhausenre meg más kortárs zeneszerzőkre emlékeztető, bizarr musique concrète kísérletekkel vagy az improvizatív hangszeres játékkal történő pszichedelikus élményre való törekvéseket és dadaista illogikát  – amelyek megfosztották ezt a típusú rockzenét a hagyományos beat és rock&roll feelingtől összekötve az akkori nyugat-német „színtér” egymásról amúgy mit sem tudó képviselőit; de ez a maroknyi, mára ikonikussá vált előadó – köztük a Can, a Neu, az Amon Düül vagy a Kluster – egymáshoz képest annyira különböző zenét játszott, hogy már akkoriban is, (túl azon, hogy a kraut szó pejoratív jelzőként használatos, magyarul kb. a “fricc” a megfelelője) problémás volt ennek a címkének a használata. Ráadásul a zenekarok többsége a ’70-es évek közepére fel is oszlott, így érthetetlen számomra, komoly ember miért krautrockozik 2014-ben.

Természetesen egy erősebb globális pozíciókat ambicionáló multi számára, mint amilyen a Polydor volt, a Faust nem volt elég populáris, a szaklapok hiába dicsérték az egekig a zenekar első két lemezét, a kiadó elégedetlen volt a százezres nagyságrendű eladásokkal, a zenekar pedig megunva az állandó kiadói szekálást inkább lelépett az akkoriban formálódó Virginhez (ahhoz a Virginhez, amit később az EMI, pár éve pedig a Universal kebelezett be). Az érdekellentétek itt is hamar felszínre törtek, így az együttes brahiból egy nyers stúdiófelvételekből kollázsolt anyagot adott le album gyanánt (The Faust Tapes), amit a kiadó kénytelen volt példányonként mindössze 48 pennyért értékesíteni. Az ára miatt mindenki vakon megvette, de senki nem bírta végighallgatni. Viszont még abban az évben, 1973-ban elkészült a zenekar Faust IV-re keresztelt, máig legsikeresebb és definitívnek tartott albuma.

Nem sokkal ezt követően, annak eredményeként, hogy a Virgin is próbálta a zenekart populáris irányba tolni és nem volt hajlandó kiadni a következő lemezüket, a Faust 1975-ben egyszerűen feloszlott, majd csak a ’90-es években, az eredeti felállás három tagja, Zappi Diermaier dobos, Jean-Hervé Peron gitáros és Hans Joachim Irmler orgonaművész aktivizálta újra a csapatot. Új zenészekkel kiegészülve kiadtak négy önálló stúdióalbumot, amelyek ugyan megadják ugyanazt a Faust-élményt mint a korábbiak, de jelentőségükben azokkal már nem vethetőek össze. A mérsékelt áttörést az experimentális hip-hop duó, Dälekkel való kollaboráció, a 2004-es Derbe Respect, Alder jelentette, amivel képesek voltak egy új generációt megszólítani, és elérhetetlen közegekbe behatolni úgy, hogy egyébként maga az album végtelenül kompromisszummentes, nagyon nehezen emészthető és az életmű legnyomasztóbb darabja volt. Nagyjából az album megjelenése környékén történt egy szép csavar a zenekar történetében, ami amúgy nem példa nélküli újjalakuló zenekarok esetében; 2003-2004-től kezdve két Faustról beszélhetünk, az egyiket Irmler működteti (az ő zenekara 2010-ben adott ki egy albumot Faust is Last címmel), a másik leágazáson pedig Zappi és Peron indult el szintén Faust név alatt. Az elmúlt tíz év alapján a Zappi-Peron páros bizonyult produktívabbnak, készítettek közös lemezt a Nurse With Wounddal (Disconnected, 2007.), önállóan pedig a Just Ust is számolva a harmadik albumuknál járnak.

Az album deklarált koncepciója a Just Us tizenkét tételét nem tekinti kész daloknak, hanem inspiratív vázlatoknak szánja, amelyeket a duó reményei szerint a kreatívabb hallgatóik arra fognak felhasználni, hogy rájuk alapozva elkészítsék azok egyéni verzióit. Nem interjúztatják halálra a csapatot, de abban a két francia cikkben, amit olvastam, ezzel magyarázzák a szellősebb dalok mögötti elgondolást. Nos, én ezt az egészet kicsit zavarosnak és erőltetettnek, több helyen pedig következetlennek érzem.

Faust: Just Us promo-CD hátoldala

Ebből a szempontból már a 2009-es C’est Com… Com… Complique és a 2011-es Something Dirty dalai is hasonlóak voltak, már azokon az anyagokon is több helyen lehetett észlelni vázlatosságot és félkész témákat, még ha nem is ilyen mennyiségben. Emellett a dalok kb. fele van annyira sűrűn hangszerelt, hogy azok már nem sok teret engednek egy harmadik félnek belepiszkítani. A nyitó Gerubeit pl. egy olyan zajos neo-psych rock szám, amihez hasonlót az utóbbi években a Moon Duotól hallhattunk; ezt újraírni vagy feldolgozni lehet, de kiegészíteni szükségtelen. Aztán a klipesített Sur le Ventre-re igaz, hogy minimalista és repetitív, de nekem egy komplett motorikus krautrock dalnak tűnik, a Gammes is egy kész tribal/világzene-trip, amit loopolva simán lehetne egy órán keresztül is hallgatni, vagy ott az albumot záró, konkrét ívvel rendelkező post/math-rock Ich sitze immer noch, amihez szintén nincs mit hozzátenni. Félkésznek mondható az egy perces Cavaquiñho, ez tulajdonképpen egyetlen téma ismételgetéséből áll; e köré tényleg fel lehet építeni egy dalt, de ezt így feltenni egy albumra váz nélkül értelmetlennek látom. A koncepcióba ténylegesen illő szerzemények közé mindössze a piano-jazzes Nur Nous és az elektroakusztikus zenékre meg avantgarde musique concrète-ra emlékeztető zegzugos dalok, a 80mhz, a Palpitations, az Ich bin ein Pavian és a Der Kaffe kocht tartozik. Ezekben az esetekben a zenekar már képes szolgáltatni egy valós keretet és hagynak annyi üres teret is, amivel már lehet mit kezdeni, de az előbbiek vagy az impro-jazzes Nähmaschine hallgatása közben is folyton arra gondolok, ha élőben hallanám ezeket ugyanígy, semmi hiányérzetem nem volna.

Igazából azt sem értem, ha a Just Ust tényleg egy open source albumnak szánták, akkor miért nem éltek az internet adta lehetőségekkel, sőt kifejezetten elzárkóztak előlük és a lemez megjelenése előtt csak töredékeket, részleteket tettek elérhetővé a teljes számok helyett. Az ilyen teaser-szerű előzetesek ma már egy átlagos album esetében is szokatlannak számítanak.

Röviden, nem hiszek ebben a körítésben, de ami a lényeg, hogy a folyamatosan kizökkentő próbatermi zörejek, a kiszámíthatatlan témaváltások és Peron német és francia nyelvű szavalásai így együtt viszont a teljes albumon fenntartják a hamisítatlan klausztrofób Faust-feelinget, a hallgatónak végig olyan érzése lehet, mintha egy szűk szobába lenne összezárva a zenekarral, vagyis, a negatívumok valamint annak ellenére, hogy gyengébb az album, mint a korábbi kettő, ez még mindig egy elégségesen szórakoztató, pozitív összegű játszma. Különösebben nem vagyok csalódott (eleve nem voltak lehetetlen elvárásaim), de némi cinizmussal annyit azért hozzátennék, ha legközelebb nagyobb örömet akarnak szerezni a rajongóknak, akkor ne rájuk bízzák a dalok befejézését.

The Soft Pink Truth: Why Do the Heathen Rage?

Drew Daniel, a baltimore-i Matmos kísérleti electronica duó egyik fele még a kétezres évek elején hozta létre a The Soft Pink Truth nevű projektjét, méghozzá azzal a céllal, hogy egy baráti fricskára válaszolva megmutassa Matthew Herbertnek, igenis tud ő house lemezt producelni. A 2001-2003 közötti időszakban megjelent három, a kritika által elismert EP meg egy nagylemez, de Daniel ennyivel nem zárta le a projektet. 2004-ben kiadott egy Do You Want New Wave or Do You Want the Soft Pink Truth című feldolgozásalbumot, amelyen nyolcvanas évekbeli punk rock és hardcore punk klasszikusokat, köztük Crass, Rudimentary Peni és Minor Threat dalokat fordított ki önmagukból az elektronikus zenei közeg táncparkettjeire szánva. Az albumnak elég nagy visszhangja lett, az indie sajtó imádta, a true punk-arcok egy része pedig halálosan gyűlölte, de azt ők sem vonták kétségbe, hogy a szerző nem a műfaj ismerője és rajongójaként nyúlt volna ezekhez a dalokhoz.

Azt követően, hogy a lemez körüli hisztéria elcsendesedett, Danielből irodalomprofesszor és Shakespeare-kutató lett, zenei téren pedig újra a Matmos vált abszolút prioritássá. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét előálljon a The Soft Pink Truth-szal és annak eddigi legmeredekebb vállalkozásával. Daniel, önmagát black metal rajongónak vallva, ezúttal ennek a műfajnak az ikonikus dalait disszektálta; nyilván önkényes módon, de nem annyira önkényesen, ahogy azt elsőre gondolnánk. Bölcsen felismerte azt, hogy önmagában a black metal kliséit felnagyítva gúnyolódni a mémek, mash-upok, az intertextualitás-fetisizmus, a kulturális recycling és a háttérkontextusok szatirikus csere-beréjének korában teljesen érdektelen volna, ugyanis erre számtalan kísérlet volt már korábban is, és elég hozzá a szubkultúra felületes ismerete. Daniel nem egy együgyű, ignoráns troll, ezek az átdolgozások nem egyszerűen a black metalt parodizálják. Kiérződik belőlük a műfaj iránti szeretet, érezni rajtuk, hogy Daniel ténylegesen érti ennek a zenének a lényegét és rendeltetését (nem véletlenül nincs a dalok közt Cradle of Filth, Dimmu Borgir vagy egyéb szimfonikus, szintetizátoros, ún. progresszív vagy női énekkel kacérkodó előadó), a dalok pedg felfoghatóak féltő és jó szándékú kritikaként a műfajhoz köthető, esetenként tényleg nevetséges külsőségekkel és zavaros világnézeti mixekkel szemben, ezzel párhuzamosan pedig képes fricskázni a felszínes gúnyolódókat és a jóképű emo-hipster black metalosokat is. Ezt a többszörös csavart a Venom-feldolgozáshoz készült videoklipben egyértelműen sikerült megmutatni.

A black metal iránt elfogultként, a lemez meghallgatása előtt magam is szkeptikus voltam a szerző motivációit illetően, Daniel viszont nem egyszerű cultural tourist, annál mélyebbre megy, de sajnos nem elég mélyre. Pusztán a zenei megoldásokat szemlélve semmi úttörő nincs a lemezen, a beatek és dallamok a keret lehetőségeihez mérten próbálnak igazodni a dalok eredetijéhez; hallhatunk industrial/gabber témákat (Venom), trap beateket és rave szintiket (Beherit), pop-house-t (Sarcófago) és IDM-alapokat (Sargeist) itt-ott tényleg vicces mintákkal (I’ve Got the Power és Rihanna). A hallgatóbarát megszólalás miatt a feldolgozások szövegcentrikusabbá váltak, az alkotói várakozásoknak megfelelően kellemetlen tapasztalat pl. a Sarcófago Ready to Fuck című dalának sorait („Stand up to see my penetrator hammer, he will make your dreams turn to reality.”) negédeskedő női hang tolmácsolásában hallgatni, de kellemes meglepetés, hogy a zenei környezet teljes cseréjének ellenére a Venom, a Beherit, a Darkthrone, a Mayhem és a Hellhammer átdolgozásaiban elég sokat sikerült megőrizni az autentikus black metal atmoszférájából. Van azonban néhány koncepcióba nem illő elem is. Értem én Daniel szándékát, hogy próbált vegyesen válogatni, a black metal első korszakából úgy, mint a második hullámból és újabb zenekaroktól is, de pl. a side-projectnek indult Sargeist – vagy a 2005-ben egyetlen lemezt kiadott UN –átdolgozások a műfaj kritizálása szempontjából teljesen érdektelenek, a black metal miliőjébe ugyan illeszkednek, de annak kialakításában ezeknek a zenekaroknak nem volt szerepük. Az album végén pedig Seth Putnam hírhedt vicczenekarát, az Impaled Northern Moonforestet feldolgozni egy Rihanna mintával túlságosan barbár hatásvadászat mondjuk a Buried by Time and Dust (Mayhem) vagy Beholding the Throne of Might (Darkthrone) szofisztikált iróniájához képest.

Drew Daniel

További negatívum, hogy Daniel arányt tévesztve, túlságosan és sztereotipizáló egyszerűsítéssel nyúl bele a black metal szubkultúrájának szexualitásképébe. Érteni vélem, hogy őt, mint homoszexuális férfit, aki szereti ezt a hangzást és hallgatja ezt a zenét, zavarja, ha kedvelt zenekarai megnyilvánulásaiban homofóbiát vagy imidzsében ns-beütést észlel, de erre azzal reagálni, hogy a black metalt a rockzenéből külön kiemelve ráhúzza a vizes lepedőt, és arról hímsoviniszta és látens homoszexuális képet sugall (ld. a provokatív borítót), egyszerűen fals és igazságtalan. Nem tagadom, valóban kimutatható a jelenség, ha valaki nagyon utána néz, de ebben a kérdésben a black metal egyáltalán nem elutasítóbb mint a heavy metal egyéb alműfajait képviselő szereplők. Hiába volt rá példa, sosem volt általános az, hogy ártatlan melegeket belezzenek ki norvég erdőkben és Gaahlt sem azért rúgták ki a Gorgorothból, mert „egy mocskos buzi”. Közhellyel élve, azt is mondhatnám, történelmileg úgy alakult, hogy a rockzenét alapvetően az európai kultúrkörből jövő heteroszexuális fehér emberek alakítják, még akkor is, ha lehet hozni ellenpéldaként szenzációvá dagasztott coming-outokat, magát Jimi Hendrixet vagy bizonygatni a fekete blues gyökereket, amitől egyébként ez a zene már annyira eltávolodott és többszörösen átértelmeződött, hogy ennyi erővel a klasszikus zenét is lehetne nevesíteni mint előfutárt. Ezek okait lehet boncolgatni, Daniel viszont nem ezt teszi, hanem kinyilatkoztat és primitív stílusban árnyékboxol. Érintettsége okán abszolút érthető reakció, de fontos rögzíteni, hogy túl éles szögből nézi ezt a problémát. Ugyan azzal sem értenék egyet, de, ha már kifizetődőnek tartotta lemenni bulvárszintre, jogosabbnak éreztem volna, ha a műfajban sokkal nagyobb prevalenciával bíró, magát túlságosan komolyan vevő pozőr sátánizmust figurázta volna ki.

Drew Daniel

Daniel attitűdjéből, szatirikus átdolgozásai minden pozitívuma ellenére, keveslem az önreflexiót, helyette inkább egyfajta sértettséget érzek egy olyan ember részéről, aki rajong egy önmagát szegregáló közeg (ma már ez sem tekinthető igaznak) iránt, amiről azt feltételezi, hogy rajongásához közömbösen, személyéhez pedig elutasítóan viszonyulna. Ha túl komolyan venném ezt a lemezt, olyan nagy szavakat is használhatnék, hogy ezt a belső ellentmondást és gyötrődést messianisztikus szintre emeli azzal, hogy címnek a Zsoltárok 2.1-et választotta, ebben a narratívában önmagát Dávidnak gondolva, akit Absolon náci, homofób, szupergonosz sátánista black metalosai üldöznek.

Nehéz úgy tekinteni erre az albumra, mintha nem önmaga számára készült volna, érteni ugyanis kevesen fogják. Az elektronikus tánczenék kedvelői a szerzővel összekacsintva, cinikusan röhöghetnek rajta, de aligha fogják tudni, min is röhögnek, a black metalosok pedig ugyanazt a kívülről érkező támadást érezhetik benne, amihez már hozzászoktak. A két világ közti átjárás minimális, és az a helyzet, hogy azok pedig, akik kellően nyitottak egy ilyen interpretációra, fel fogják ismerni a koncepció ellentmondásait és a gondolati kohézió hiányát. Mindent összegezve, az album több egyszerű trollkodásnál, de a zseniálistól is legalább ennyire messze áll.

Earth: Primitive and Deadly

Az Earth a kilencvenes években a legfontosabb drone együttes volt. Első két lemezük olyan, mára szintén sokakat megihlető zenészek életművét határozza meg, mint Stephen O’Malley, Aidan Baker vagy Justin K. Broadrick; de fel lehetne sorolni a Southern Lord kiadó vagy a Neurot Recordings előadóinak jelentős részét. A végletekig torzított és laidbackelt riffekből építkező, heroin- és amfetaminmámorban világra jött albumok a műfaj alapvetéseinek számítanak, mai napig ható inspiráló erejük vitathatatlan; megjelenésük után több mint húsz évvel visszahallgatva pedig kijelenthető, hogy elévülhetetlenek, aktualitásukból és modernségükből semmit nem veszítettek.

A csapatot vezető Dylan Carlson, miután Washington államban telepedett le, nagyon közeli barátságba került Kurt Cobainnel, akinek a hangja szerepel is egyik korai dalukban. Állítólag Carlson volt az is, aki azt a fegyvert vásárolta, amivel később Cobain öngyilkosságot követett el. Ennek a sajnálatos eseménynek valamint Carlson heroinfüggőségének és bűntudatának nagy szerepe volt abban, hogy ’97-ben a zenekar megszűnt, és csak 2005-ben jelentkezett újra egy minimalizmusában a korai anyagokkal némileg kontinuitást mutató, szerkesztésében Terry Riley-ra és La Monte Youngra emlékeztető lemezzel, viszont teljesen új koncepcióval. A masszív zajmonstrumokat filmzenékre jellemző epikusság váltotta fel, és előtérbe kerültek Carlson country, folk és psychedelic rock hatásai. A visszatérésről és a 2005-ös Hex; or Printing in the Infernal Method lemezről az irányváltás ellenére érdekes módon a szaksajtó egésze elismerően vélekedett. Ezzel, és a három évvel későbbi, szintén hibátlan The Bees Made Honey in the Lion’s Skull-lal Carlson le is fektette a zenekar második korszakának alapjait és kijelölte annak határait, a zenekar pedig azóta is ezen a világon belül alkot.

Személy szerint nagy rajongója vagyok az együttes legutóbbi, Angels of Darkness, Demons of Light alkotásainak, így nyilván vártam az új lemezt, és a From the Zodiacal Light című előzetesen megjelent dal csak még jobban felcsigázta az érdeklődésem. Ehhez képest a Primitive and Deadlyt nyitó Torn by the Fox of the Crescent Moon, ami egy kiváló dal lenne, ha nem Earth lemezén szerepelne, doom riffjeivel hatalmas csalódásként ért. Borúlátóan abban kezdtem már csak reménykedni, hogy nem válnak egy jellegtelen poszt-metál vagy stoner rock együttessé, évekkel lekésve ezekről a trendekről. Ez szerencsére nem következett be, a második dalnál már visszatérnek a tipikus „Earth-jegyek”, de a benyomásaim a továbbiakban is vegyesek maradtak.

Két dalban is vendégénekel az amúgy szintén grunge gyökerekkel rendelkező, de mára túlzás nélkül az alternatív rock egyik underground sztárjának számító Mark Lanegan. Papíron jó ötletnek tűnhet ez a párosítás, Lanegan mély hangja, elégikus hangvétele és kiváló dalszövegei nagyszerűen működnek a saját lemezein, de stílusát sajnos nem sikerült maradéktalanul összhangba hozni az Earth zenéjével. Ahogy hallgatom ezeket a szerzeményeket, mindig azon kapom magam, hogy sosem az összképre koncentrálok, hanem vagy a hangszeres játékra figyelek, a vokált teljesen figyelmen kívül hagyva és kizárva a fejemből amennyire csak lehet, vagy pedig Lanegan hangjára és szövegeire. Ez javítja is a dalok élvezhetőségét, de ez így összességében mindenképpen negatívum. Pont emiatt végignéztem jó pár koncertvideót, amelyeken az új dalokat játsszák Lanegan nélkül, instrumentális változatban, és annak ellenére, hogy a nyers felvételeken a stúdióhangzáshoz képest a zenének egy erőteljesebb fémes arculata érvényesül, ezeket mégis sokkal szívesebben hallgatom.

Amit Lanegannal nem sikerült, azt a From the Zodiacal Lightban Rabia Shabeen Qazi (A Rose Windows nevű hippi psych rock csapat énekesnője, tavaly jelent meg bemutatkozó lemezük a Sub Popnál.) vendégszereplésével viszont el tudták érni. Itt a zene és a vokál szépen kiegészítik egymást, a dal teljesen egyben van, tökéletes háttérzene egy sivatagi fülledt nyáréjszakai triphez. Carlson több interjúban is úgy nyilatkozott, hogy ez a leginkább rockos lemezük, még az AC/DC-t is emlegette párhuzamként, én ezt viszont csak az Even Hell Has its Heroes néhány kipengetésében véltem felfedezni. Egyébként ez a lemez egyetlen hagyományos szerzeménye, és talán a legjobb is. Instrumentális, hamisítatlan Earth. Ilyenből kellett volna még négy.

A legnagyobb problémám, hogy az Earth univerzumától idegen elemek miatt az album veszített a konzisztens karakteréből. A dalok jellegben és minőségben elkülönülnek egymástól, emiatt pedig nincs meg az a teljes lemezen átívelő kimért flow és osztatlanság, ami a korábbiakban annyira megrendítő erejű volt; egyszerűen csak jó és közepes számok következnek egymás után. Nem tragikus ez, nem kidobni való a Primitive and Deadly, de, ha Earth-re vágyom, akkor inkább valamelyik korábbi lemezüket hallgatom.