If These Trees Could Talk: Above The Earth, Below the Sky (2009)

A zenekarok részéről talán egyre tipikusabb a tiltakozás olyankor, amikor a szakma megpróbálja őket valamilyen szempontból kategorizálni, és ez a tendencia egyre erősödik, minél inkább közelítünk a zenei szféra pereméhez. Ez a post-rock műfajra is igaz, elég, ha Mike Moya szavaira gondolunk (bocs, Mr. Moya). Nos, az If These Trees Could Talk legénységére pont ez nem jellemző, a zenekar teljes mellszélességgel vállalja post-rock mivoltát.

Nem csak a nevük tiszta „poszt”, hanem annak keletkezése is: már egy ideje együtt zenélt az öt ohiói fiatal Zack (dobok) és Cody Kelly (gitár) pincéjében. Akkor még csak családtagokból és haverokból álló „rajongótáboruk” kiemelkedő alakja a Kelly-fivérek nagyapja volt, aki egész lényével támogatta unokáit. Az öreg sajnos már nem élte meg a zenekar későbbi sikereit, még az első EP-jük megjelenése előtt elhunyt, ezért a nagyapa egyik szavajárása alapján döntött úgy a zenekar, hogy a nevük If These Trees Could Talk („Ha ezek a fák beszélni tudnának”) legyen. Nem túl népszerű, ám remek zenekarnév, és egyben lerótták tiszteletüket az előtt, akinek rengeteget köszönhettek a kezdeti időkben.

If These Trees Could Talk

A bemutatkozó EP (If Theese Trees Could Talk 2006) és két – részben saját gondozásban – kiadott nagylemez után (Above the Earth, Below the Sky 2009, Red Forest 2012), a tavalyi év decembere igencsak meglepő változásokat hozott az If These Trees Could Talk életébe. A zenekarnak sikerült leszerződnie a Metal Blade-hez, amely az egyik legnagyobb presztízsű metal kiadó a világon, és olyan zenekaroknak ad otthont, mint a Cannibal Corpse, a Six Feet Under vagy a DragonForce. Igencsak tetszhetett ezeknek a metalarcoknak az If These Trees… zenéje, mert ritka jó indítást kínáltak fel: mindjárt az év elején, a hamarosan új albummal is jelentkező zenekarnak az eddigi megjelent stúdióalbumait újra kiadták, digitális, illetve CD-formában is. Egyébként ez a szerződés népszerűsítés szempontjából mindenképpen óriási lehetőség, de hosszú távon az kérdéses, hogy ez mennyire volt jó vagy rossz döntés a zenekar részéről. Mindenesetre, fura lenne, ha pont egy underground kiadó problémázna azzal, ha netán az eddigiekhez képest más irányba merészkednének el Zack Kellyék.

A jelen írás a 2009-es Above The Earth, Below The Sky-ról törli le a port.

Egy kicsit nehéz úgy írni valamiről, ami majd’ hat éves zenei anyag, és amelyet némileg meg is haladott a banda. Szerencsére az tény, hogy már az első EP-vel nagyot dobbantottak, és azóta is (eleinte lassabban, de) töretlenül ível felfelé a karrierjük a változatlanul magas színvonalú muzsikájuknak köszönhetően. Már az EP-ben nagyon erősen megfogalmazták instrumentális post-rock/progresszív metal metszésponton lévő hangzásukat, amit az évek során egyre finomabbá kultiváltak.

What’s in the Ground Belongs to You:

Az Above The Earth, Below The Sky ugyan kevésbé metalos az elődjénél, de mit sem veszített energikusságából. A Mogwai és Explosion in The Sky fúziójaként leírható post-rock nem várt és édes elegyet alkot a progresszív metallal. Főként a Tool hatása fedezhető fel a riffekben, ami talán a következő, 2012-es Red Forest című albumukon már kevésbé nyilvánvaló.

Rebuilding the Temple of Artemis:

A tíz instrumentális dalból álló gyűjteményben nem érezni azt a kohéziót, mint mondjuk a legújabb Monóban, de ez nem is baj, hiszen sokféleképpen tudnak kapcsolódni a dalok egymáshoz, nem kellenek ehhez visszatérő motívumok, sem pedig nagy koncepciók. Már csak a hangzás alapján is egyértelmű a kapocs, de hallatszik az is, hogy tudatosan akartak kialakítani a meglévő dalokból egy olyan sorrendet, hogy azok egy nagyobb ívet rajzoljanak meg a hallgatóban. A dalok döntő többsége önmagában is megállja a helyét, mégsem szeretnék igazán kiragadni csupán egyetlen dalt, és azt méltatni, hiszen mint írtam, ez az album is a folyamatról szól. A post-rock lényege: mindig vigyen valamerre. Mindegy hogy merre, csak a cél legyen messze. Ez az album pedig egy nagy utazás az Ég és Föld birodalmának határain.

Thirty-Six Silos:

Egyes számok például direkt úgy voltak kitalálva, hogy csak egy bizonyos sorrendben következhessenek egymás után. Ilyen a Terra Incognita/Above The Earth/Below The Sky, melyek egymásból bontakoznak ki.

Az Explosions in The Sky-féle felállásban kialakult – azaz 3 gitárosból, egy basszerből és egy dobosból – álló formáció nagyon ott van a szeren úgy komponálás mind pedig hangszerelés terén. Sokszor a Toolt és a már említett post-rock óriásokat megszégyenítő kompozícióik egytől-egyig időtálló, zseniális alkotások, rengeteg finom megoldással, amelyek csak a sokadik hallgatáskor lepleződnek le.

The Flames of Herostratus:

Ugyan az If These Trees Could Talk nem régóta létezik, máris mély nyomot hagyott a színtéren, és ezzel az új szerződéssel minden lehetőségük megvan rá, hogy örökre bevéssék magukat a post-rock történelmébe.

10/10

Az If These Trees Could Talk 2009-es Above The Earth, Below The Sky című albumáról a From Roots To Needles című szám ebben műsorban kapott helyet.

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

The Boats: Segundo (2015)

Kétségtelenül, 2015 egyik legelső post-rock szenzációja kísérleti zenék között a melbourne-i The Boats második nagylemeze, amely roppant egyszerű módon a Segundo címet viseli. Mivel nagyrészt a stúdióban improvizált anyagról van szó, az átlagnál valamivel hosszabbak és kiszámíthatatlanabbak lettek a dalok, mint egy átlagosabb post-rock bandánál. Ez önmagában egy eléggé ingoványos talaj, mert ha nincs meg a kellő összhang a zenészek között, nagyon nehéz fókuszáltan improvizálni, és bármilyen tehetséges zenészek is legyenek a tagok, a végeredményen ez hallható lesz. Nos, szerencsére, a végeredmény ebben az esetben többnyire betalált.

Előrebocsájtom, hogy ez a zenekar nem összetévesztendő az azonos nevű The Boats (UK), főképpen ambient-glitch műfajban mozgó formációval (erről volt egy homályba vesző társalgásunk Polifoammal). Azonban az első igazán érdekes tény az, hogy az anyagot mindössze két (!) igencsak intenzív nap alatt dobta össze a hármasfogat (Jona Byron – gitárok/bőgő/billentyűk/elektronika, Nock Conolly – gitárok, Paul Guseli – dobok, perkúció), méghozzá Melbourne 2006/2007 nyarának két legmelegebb napján.

Hogy miért kellett majdnem nyolc évet várni kiadásukra? Bizonyára több okot is felsorolhatnánk az inaktivitástól, a pénzhiányon át egészen az utómunkálatok befejezéséig. Mindenesetre, én kíváncsi lennék, hogy mennyiben különbözik az eredeti nyersanyag a végleges formától, ugyanis a hallottak alapján, sok helyen észlelek stúdiótechnikával megcicomázott részt… amivel nem is lenne baj, de tulajdonképpen ezek között található talán az egyetlen nagy probléma az albummal, de erre csak egy kicsit később térek rá.

The Boats

Félreértés ne essék, az album legnagyobb kvalitásának tartom, hogy végig eszméletlenül zsigeri, akárcsak egy hangulatos jam-session, mégis kellően változatos, amely annak köszönhető, hogy volt némi előzetes koncepciójuk a fiúknak, mielőtt bemenekültek volna a hűvös stúdióba a fülledt időjárás elől.

Számomra a leginkább élménydús alkotás mindjárt az első track, a Trash Can Willy, egy 28 perces epikus improvizált mű, amelyet utólag két részre bontottak, ezzel nyújtván egy keretes szerkezetet az albumnak. Itt az utómunka főképpen a levezetésen érződik – egyáltalán nem bántó módon -, ahol a szétfolyóssá delayezett gitárok mellett fúvós hangszerek is megszólalnak.

Trash Can Willy, pt. 1:

Második dal, a Seize The Stars and Turn Them to Cinders, amely ékes ellenpéldája annak, hogy azért nem teljesen „felkészületlenül” vonultak be Jonáék a stúdióba. A teljesen megírt és meghangszerelt felvezetés után már érződik, hogy csak arányaiban képzelték el a dal többi részét, s mivel sikerült megtartaniuk a struktúrát, egy egészen pofás kis post-rock dal lett belőle. A western-hangulatot pedig a tremolózós fender-hangzás hozza.

Seize The Stars and Turn Them to Cinders:

…és akkor térjek rá arra, ami nagyon nem tetszik:
Az általában jól felépített dalok közül messzemenően a legordítóbb csinosítás pont a Cold Ark Revisited végén hallható, amely amúgy az egyik legerősebbre sikerült dal az albumon. Megértem, hogy nehéz egy ilyen sűrű zenei folyamatot utólag úgy editálni, hogy az észrevehetetlen legyen, de a helyükben én semmiképpen sem így oldottam volna meg.

Cold Ark Revisited:

Más esetekben az utómunka többnyire kimerült a megfelelő arányok beállításában, az egyes hangszerek újraeffektezésében, valamint abban, hogy hozzáadtak a hangképhez mindenféle extra hangszert, többnyire fúvósokat meg vintage-gitárokat.

There’s not a Fire that can Warm Us:

A Segundo megelőzi elődjét, a 2007-es kiadású Los Musicos Perdidost, mind improvizatív jellegében, mind komplexitásában. Ugyanakkor, az album sötétebbre is sikeredett, mint az elődje: olyan témákat boncolgat, mint az elidegenedés, az egyedüllétnek a szép, ugyanakkor mégis tragikus megélése, valamint a modern társadalmi élettel járó agresszivitás.

Persze ez csak az én, talán a műfajhoz képest is perfekcionista véleményem, ettől másnak még pont ez a fajta koszosság jön be.

8/10

A The Boats második albumáról, a Segundóról, a The Last Man on Earth című szám ebben műsorban kapott helyet.

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

schnellertollermeier – X (2015)

Az igaz, hogy nem igazán volt eddig az én tisztem jazz-zenékről írni  – ehhez a szakavatott emberünk Szabó Peti kollégánk –, de nagyon örültem, amikor kérésemre átpasszolta nekem a feladatot, hogy írjak egy cikket 2015 első felének minden bizonnyal legőrültebb és egyben legzseniálisabb jazzlemezéről. Az avantgárd jazzért amúgy is megőrülök (jó értelemben, persze), de ilyesfajta zabolátlanságot, amely nem kis tudással párosul, még ebben a műfajban is ritkábban hallani. Hölgyeim, uraim, ők a Schnellertollermeier!

A magukat brutal jazznek aposztrofáló svájci zenekar tagjai Andi Schnellmann (basszusgitár), Manuel Troller (igen, összesen két ‘r’-rel!) (gitár) és David Meier (dob). 2006-ban ültek össze először azzal a közös vággyal, hogy olyan zenét kreáljanak, amelyben a hangszerek szerves egészet alkotnak egymással, ugyanakkor minden elemnek megvan a maga sajátos, jól körülhatárolt funkciója, fontossága. Ezen felül, mivel nem csak jazz-rajongók, hanem mindenféle zenét össze-vissza hallgatnak a punktól a Mr. Bungle-ig, elhatározták, hogy beleépítik zenéjükbe ezeket a hatásokat is. Így született meg a Schnellertollermeier. Ezt a két alapgondolatot, az évek során újra és újra átfogalmazták az egyes kiadványaikban, miközben lassacskán kiveszett zenéjükből a konkrét jazz-hatás (a debütálló Holz (2006) albumukon pl. még rendesen vannak klasszikusabb felépítésű nótácskák is).

Az X-en már csak nyomokban (inkább attitűdben) hallhatóak ki a jazz gyökerek, soha korábban nem tapasztalhatóan előtérbe kerültek a math-, art- és punk rock hatások. Amúgy a pofátlanul fiatal tagok egytől-egyig híres zenészek a svájci és európai jazzerek között, mindegyikük rengeteg zenésszel muzsikált már együtt az élete során.

Az anyag elég sokáig készült. 2013-ben fogott neki a csapat, s bár kétlem, hogy megfeszített munkában dolgoztak rajta, azért hallatszik a végeredményen, hogy egyetlen rendesen átgondolt, végigírt folyamatról van szó, nem pusztán egymásután pakolt dalokról. Minden számnak megvan a saját formája, első hallásra nem is igazán lehet számítani fogódzókra. Sokkal inkább úgy kell hallgatni, mintha egy kortárs komolyzenei műről lenne szó – kell hagyni, hogy meglepjen! Ez különösen igaz az első trackre, a címadó X-re, amely önmagában egy 20+ perces mű, érezhetően többtételes monstrum (ebből sajnos csak azt a tételt áll módunkban belinkelni, amely a műsorban is elhangzott, és amely egyébként utolsó trackként az albumon is rajta van).

Schnellertollermeier (b-j): Andi Schnellmann, David Meier, Manuel Troller

Ez után a minden kompromisszumot nélkülöző mű után már jóval rövidebb, ám nem kevésbé érdekes trackek következnek.

Mindjárt a második (Backyard Lipstick) egy alig két perces, relatív nyugalmasabb, fület pihentető szám, amely gyakorlatilag egyetlen, felhangokkal tilinkószerűen babráló témából áll. Semmi extra magamutogatás, szerintem részben pihenőtracknek rakták be másodiknak. De jól is esik, ami azt illeti. Amúgy ezen kívül, mint amilyen a Blackyard Lipstickben is hallható, még rengeteg olyan hangzásba botlunk az album során, amiket el nem lehet képzelni, hogy élőben hárman miként tudnak megszólaltatni, ám ez legyen másodlagos szempont, mivel igazából nem ez számít.

Egy újabb avantgárd őrület a Riot című gyönyörűség, amely jelenleg a személyes kedvencem az albumról. Talán ez a leginkább rock/metal orientált szerzemény az X-en, egyben a legviccesebb is, elképesztően sok zenei poénnal.

Az ezt követő Sing for Me ismét egy nyugisabb hangvételű mű. A vonóval megszólaltatott gitár már nem újdonság, de a dobos által (valszeg ugyancsak vonóval megszólaltatott) éles hangeffektusok már eléggé újdonságnak számítanak.

Nagyon jól felépített zenei folyamat, ami ugyancsak jól van elhelyezve az albumon, ugyanis utána ismét jön nagy csinnadrattával a matekóra, Massacre du Printemps címmel. Utolsó előtti mozzanatként  még egyszer felpörög a zenekar kereke, de ezúttal egy 5 perc 29 másodperces hosszú crescendóval. A számot roppant ötletesen, egyszerűen  ///\\\/// – nek nevezték el (igen, pontosan így, hogy  ///\\\///). Egy biztos, David Meier kíméletlen dobpergetése után már nem igazán lehet hangosabb egy ilyen zenekar.

A szám legvégén, múló emlékképként  visszatér pár másodperce az első téma, és ezzel eredetileg véget is ér a tulajdonképpeni album. Tökéletes zárás lehetne ez is, ám bónuszként megkapjuk még egyszer az X első tételét, nehogy elfelejtsük, mekkora zenészek is ezek a svájci őrültek.

Azt hiszem, ezzel a kiadvánnyal máris borítékolom magamnak az egyik év végi toplistás albumomat.

10/10

Whale Fall – The Madrean (2014)

Bár már elhagytuk a 2014-es évet, egy kicsit mégis érdemes vissza-vissza kacsintgatnunk, ugyanis eszméletlen sok anyag látott napvilágot a múlt évben, és lát napvilágot nap mint nap (így is lehetetlen küldetés, hogy minden friss kiadványról megszólaljon valami a műsorban), amelyek közül csak kevés jut át az első rostán. Az amcsi Whale Fall legutóbbi kiadványa is egy ilyen „másodrostás” zene az elmúlt év decemberéből. Instrumentális post-rockhoz képest eléggé kísérletezős, de sajnos a rosszabb fajtából.

A The Madrean című kiadvány sorban a második a kaliforniai ötösfogat életében, amellyel továbbviszik a Whale Fallban (2011) megfogalmazott hangulatot, ha úgy tetszik, egy sokkal szélesebb spektrumú zene felé indulva, csipetnyi prog-beütéssel, már-már Jean Michel Jarre/Ennio Morricone-féle gondolatokig (nem hangzásokig!) is elmerészkedve… no igen, én is meglepődtem, amikor először hallottam ezt a zenét, és be kell valljam, hogy a Whale Fallt hallgattam meg később, az sokkal jobban működik nálam. Valahogyan ott minden egy picivel csupaszabb és kiegyensúlyozottabb, míg a The Madrean helyenként indokolatlanul giccses a szinte állandó trombita/billentyű szólamok miatt. A vonósok viszont szerencsére jól eltalált hangokat játszanak, ami pozitívum.

Nem azt mondom, hogy hallgathatatlan a zene, mert az alapok ott vannak, ám az igenis élvezhető tényezők mellett ott vannak görbe tükörként az élvezhetetlen megoldások is, hibák, amelyek miatt lehetetlen eldönteni, hogy akarattal vannak-e ott vagy sem.
Az album címe beszédes, ugyanis koncept-albumról beszélünk, és az egyes dalok – lévén hogy kaliforniaiak a tagok – a Nyugati-Sierra Madre térség (angolul rövidítve egyszerűen „The Madrean”) különböző részeiről szólnak.

Az album a Dawn Thieffel kezdődik, tipikusan post rock-építkezést hallhatunk. A szám különlegessége, hogy (J-Matt Greenberg trombitás/szaxofonos/billentyűs személyében) egy irdatlanul gikszeres trombita szólóval is büszkélkedhet, amely kb. a 2:24-en csúcsosodik ki. Amúgy amiatt, hogy le kellett írjam azt, hogy „2:24”, legalább 3-szor futtattam végig a szólót, és… van benne valamilyen bájosság, annak ellenére, hogy alapból nem értem, mit keres egy ilyen zenei környezetben rézfúvós hangszer (ska-szerelemesek részéről emiatt kapunk egy-egy unlike-ot), és bizony, a szám végére nagyon szép levezetést rittyentenek a fiúk.
Az I Shall Sail No More (No More I Shall Sale)-ből megint csak a trombita lóg ki nagyon. Pláne, amikor a 4:24-nél tuttiban egyazon ritmust játszik a többi zenésszel, óhatatlanul is fülig ér a szám, mert a ritmus a The Treeman által írt (aki a youtube-on a The Angriest Guitar Player in the World-címmel futott be) The Magic Man című nótát juttatja az eszembe.

A harmadik track a Tahquitz, amely volt a műsorban is és amely messze a legígéretesebbként kezdődik. A súlyos, neurosisos riffekkel kezdődő lassú hömpölygés alig észrevehetően kezd gyorsulni. Annyira jól van felvezetve a szám, hogy még az eddigiek alapján megszokott trombita sem zavar, amikor megszólal, sőt eleinte az sem különösebben zavaró, hogy a muki hangszert vált és a trombita szólóját abbahagyva megmutatja, hogy ő szaxofonon is legalább annyira jól játszik. A bibi sajnos ott kezdődik, amikor azt is abbahagyja, és a világ leggagyibb szintetizátorának hangszínével folytatott szóló kíséretében befigyel Super Mario is. Igaza van Zsoltnak abban, hogy ez valahol ennek ellenére is hallgatható, a fentiek miatt pedig igazat kell adjak neki. Ugyanis tanítani kéne azt, hogy hogyan lehetséges két teljesen különböző hangulat között, egyetlen témát úgy eldeformálni hét perc alatt, hogy a hallgató majdnem csak a végén eszmél fel, hogy mennyire lóvá tették.

Whale Fall

Talán még a Heart Space az a dal, amely felmutat némi különlegességet. A dalok amúgy strukturálisan nagyon jól fel vannak építve, látszik, hogy a fiúk kitanulták a szakmát, ráadásul hangszertechnikailag sem a legrosszabb zenészek.

Nem ejtek szót a többi dalról, nem igazán lenne értelme. Csak azoknak ajánlom, akik gyűjtők és/vagy imádják a műfajt, esetleg tényleg kedvelik az effajta furaságokat.
De túl a viccelődésen, nekem csak ennyit ér:

6/10

Jóhann Jóhannson – The Theory of Everything

Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy Jóhann Jóhannson legújabb filmzenéjét milyen perspektívából is értékeljem. Magát a filmet személy szerint már nagyon régóta vártam, nem csak azért, mert Jóhannson zenéjét mindannyian szeretjük mi, Gnómerek, hanem mert Stephen Hawkingot személyes hősömként tisztelem évek óta. Gondolná az ember fia, hogy egy ilyen párosításból csakis jó végeredmény születhet. Nos, a végeredmény inkább felemás lett…

…legalábbis zenei téren, de főleg Metrognóm-szemszögből nézve. FIGYELEM! Félig-meddig filmkritika következik!

A helyzet az, hogy – mint a hollywoodi (és más) filmzenék döntő nagy többsége – önmagában ez a zene nem igazán nyújt maradandó élményt olyasvalakinek, aki progresszív zenei gondolatokat keres, és pláne olyasvalakinek nem, aki Jóhannson zenéjét nem a filmekből, hanem a koncerttermekből ismeri. Bár azt meg kell hagyni, hogy a filmzenék eme „fogyatéka” csekély ár azért az élményért, amit nyújtani tudnak, ha pontosan vannak elhelyezve az adott filmben. Ha nem Jóhannsonról lenne szó, biztos vagyok benne, hogy ez a soundtrack nem került volna be a műsorba és ez a cikk sem íródott volna meg annak ellenére, hogy viszonylag ízlésesre sikerült a végeredmény.

Egy jó filmzene fontos, hogy koncepcionálisan kiegészítse az adott jelenetet, ne pedig gátolja annak megértését. Ebből kifolyólag gyakran előállhat az a jelenség, amikor egy jelenethez kimondottan olyan zenét kell komponálni, amely csak úgy tud megfelelni magasabb esztétikai elvárásoknak, ha a hallgató együtt értelmezi a hallottakat a mozgóképpel. Ily’ módon a film és zene tökéletes összhangot alkot, de külön értelmezni őket – kis túlzással – legalább akkora marhaság, mint kiszedni egy nagyzenekari darabból az üstdob szólamát s arról alkotni véleményt.

A The Theory of Everything egy nagyon is életszagú film a maga hollywoodi módján. Még csak „túl sincs zenélve, mint a mai mainstream filmek nagy többsége és ez nagyban köszönhető a rendezőnek (több jelenet is van benne, amelyet más hollywoodi rendező szénnézenéltetne a zeneszerzőjével.) Mindazonáltal nagyon tipikus a zene: először nem is hittem el, hogy ez tényleg mindannyiunk kedvenc izlandi zeneszerzőjének kezemunkája. Ahogyan a motívumokat használja, valamint a rengeteg melodramatikus megoldás mind-mind olyan stikáknak számítanak, amelyeket számtalanszor hallottunk és megszokhattunk egy ilyen filmtől. A legnagyobb hátast akkor dobtam, amikor Charlie Cox (aki a filmben Jane Hawking későbbi élettársát, Jonathant alakítja) zongorázni kezdi a film egyik főtémáját. Hát igen, ez angol slanggel élve, egy kicsit „cheesy”.

Jóhann Jóhannson, kezében a film zenéjéért kapott Golden Globe-díjjal

Ennek ellenére van egy-két helyen tipikusan jóhannsonos zenei fordulat, de sajnos csak nyomokban. A hangzás és a hangszerelés természetesen nagyon igényes, sok vonóst, hárfát és persze zongorát használ, amely tökéletes recept egy lágyabb zene megírásához.

Összességében, ez a zene nem üti meg a metrognómi mércét. Ó, nem azért, mert rossz (mert bizonyos szempontból nem az, sőt, a filmmel együtt eléggé elviselhető), hanem mert teljesen párhuzamos mindazzal, amit szerintem a műsor és a benne elhangzott eddigi Jóhannson-darabok képviselnek. De hát kivételek mindig is léteztek, és Jóhannsonról ugye illik írni, mint ahogyan hasonló indokok nyomán a Pink Floydról is írtunk.
A filmet pedig ajánlani tudom mindazoknak, akik hozzám hasonlóan felnéznek Hawking professzorra, ugyanakkor nem riadnak el egy kis romantikus túlsúlytól.

-/10

p.s.: Hogy miért “illik” nekünk, gnómereknek írni Jóhannson munkájáról? Ezért:

Arvo Pärt

Talán ez az írás nem igazán illik az Első Hallásra-rovatban szereplő eddigi lemezek közé, de akár oda is sorolható, mivel friss kiadványról van szó. A komolyzene világában amúgy is ritka az, hogy egy régivágású zeneszerző (azaz nem egy Nils Frahm vagy William Ryan Fritch, akik a „pop” irányából közelítenek a komolyzene felé, így nyerve el a megtisztelő zeneszerzői státuszt) úgy adjon ki két-három évente hanglemezt, hogy csak és kizárólag addig soha elő nem adott művek szerepeljenek rajta. Arvo Pärt számára, a brit Hyperion kiadó gondozásában immár másodszor adatott meg, hogy a Polyphony kamarakórus (alapító/karnagy: Stephen Layton) közreműködésével hanglemez formájában lássanak napvilágot a művei.

A mintegy öt évtizedet átölelő kórusrepertoárból bőven volt mit tallózni, hiszen több mint félszáz, kórus- (a cappella)-művet írt a szerző. A korábban már máshol is megjelent darabok mellett (Peace Upon you, Jerusalem 2002; Morning Star 2007; The Woman with the alabaster box 1997; The deer’s cry 2007; Solfeggio 1963; Zwei Beter 1998; Tribute to Caesar 1997; Summa 1977; Memento 1994; Da pacem, Domine 2004/2006 ) két ezidáig még hangfelvételen meg nem jelent opus is helyet kapott: Virgencita (2012), amelyet Guadalupei Szent Szűz legendája ihletett, valamint az Alleluia-Tropus (2008), amely alapjául egy ortodox-keresztény írás szolgál, és amelyet eredetileg kórusra valamint nyolc (vagy annál több) csellóra írt. A jelen kiadvány kedvéért ezt a művet csak a cappella vagyunk kénytelenek hallani, ami azért is szomorú, mert hivatalos hanganyagban – egyelőre legalábbis – biztosan nem lelhető fel sehol.

Alleluia-Tropus (2008)

Aki nem ismeri Arvo Pärt munkásságát, annak is egyértelmű a címeket olvasva, hogy bizony ezek szinte mind egyházi művek. Egyedüli kakukktojás az 1963-ban írt Solfeggio (a Tribute to Caesarnak a címe megtévesztő), amely kronológiailag az észt zeneszerző korai, „vad” szerialista időszakához sorolható, de ugyanakkor – diatonikus mivolta miatt – előre vetíti a későbbi letisztult nyelvezetét (szövege a szolmizációs skála hét hangja: do, re, mi, fa, sol, la, si).

Solfeggio (1963)

Egyébként nagyon érdemes beszerezni akár a kiadó honlapjáról, akár az eredeti CD tartozékaként a bookletet, mert csak akkor tudunk igazán szembesülni azzal a hihetetlenül szoros koherenciával, melyet a szövegek és a zene képeznek. Szerintem ez Pärt stílusának egyik legfontosabb sajátossága, hogy minimalista mivoltából kifolyólag, minden egyes hang és harmónia kifejez valami fontosat a szövegből.

(b-j): Stephen Layton, Arvo Pärt

A Stephen Layton által vezényelt Polyphony az ilyesféle kiadványtól elvárt kristálytiszta hanggal, ugyanakkor mély alázattal adja elő a műveket. Érződik, hogy a több mint egy évtizedes ismeretség alatt nem csak szakmai hanem személyes, baráti viszony is kialakult a zeneszerző illetve Stephen Layton és kórusa között.

Polyphony – Arvo Pärt

Arvo Pärt zenéjét egyébként szakmai körökben – azt vettem észre – sokan szeretik, de nem számottevő ám annál hangosabb tábor is van, amelyik nagyon irtózik tőle, mert szerintük túl meditatív, túl egyszerű és egydimenziós zene, amely nem képes átlépni a vallásos áhitat érzésein. Aki viszont érti, hogy miről is szól a jó minimalista zene, az tudja, hogy itt minden hang és minden változás hatalmas fontossággal bír. A változásokat meg finoman kell adagolni, és erre aligha van Arvo Pärtnél szakavatottabb kortárs zeneszerző. Egyházi zenében legalábbis semmiképpen nincs manapság hozzá fogható. (egyébként, ha a minimalizmus gyökereit keressük, egyházi téren egyik első előfutára maga Liszt Ferenc volt, aki kései éveiben szerzetesként, visszavonultan élt.)

Da pacem, Domine (2004/2006)

Tehát, aki pont erre vágyik most, hogy közelednek az ünnepek (tökéletes ajándék lehet karácsonyra), vagy éppen arra, hogy minden előbbitől függetlenül nyugalmat sugárzó, meditatív zenét hallgasson vagy esetleg olyan zenét keres, amire jól lehet aludni, mindenképpen ajánlatos. Azonban sokkal magasabbszintű zene ez annál, hogy csak azt érdemelje, hogy jókat szundítson rá az ember  – sokkal több van benne, mint ahogyan elsőre gondolnák a kritikusai.

n/a

Pain of Salvation – Falling Home

Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogom halogatni, hogy  a Pain of Salvation új kiadványáról írjak. Ők a kedvenc zenekarom, de rá kellett jönnöm, hogy olykor az ember nehezen fogalmaz meg bármit is, amikor a kedvenceiről kell véleményt formálnia. De korrektül már most elárulom, hogy számos bajom van a Falling Home-mal, s bár sokak számára a kifogásaim  szinte mind csak apróságnak tűnhetnek, az önző elvárásaim miatt mégsem hunyhatok szemet fölöttük.

A tavaly eléggé megijedtem, amikor kiderült hogy a zenekar mastermindját, Daniel Gildenlöwöt is ugyanolyan  húsevő baktérium fertőzte meg, mint a slayeres Jeff Hannemant (RIP) is. Szerencsére, a svéd kórházak és az ottani orvosok nem a felkészületlenségükről híresek, így pár hónap lábadozás és egy hosszantartó, durva antibiotikumkezelés után Daniel egészségesen lépett újra ki az életbe.

Mielőtt ez a szerencsétlen fordulat megtörtént a főnök életében, a zenekar számos akusztikus koncertet adott, ahol már kísérleteztek saját dalaiknak újragondolásával. Ilyesféle gondolatkísérletet amúgy már egyszer csináltak 2003-ban – akkor az eskilstunai közönségüknek adtak egy akusztikus koncertet, amit később meg is jelentettek 12:5 címmel. Azóta azonban eltelt több mint 10 év és repertoárjuk is gazdagabb lett négy, igencsak figyelemre méltó albummal (2004-BE, 2007-Scarsick, 2010-Road Salt, 2011-Road Salt 2) szóval logikusnak hangzott a hír, mely szerint Pain of Salvationék akusztikus-turnéba kezdenek.

Daniel Gildenlöw

Azt már kevésbé vártam, hogy ezt a vonalat követve Daniel eljut odáig, hogy a turnén szerzett tapasztalatokat feldolgozva ismét kiadjon egy (semi-)akusztikus albumot, amin mindössze egyetlen új dal kap helyet, a két feldolgozás (Dio Holy Divere, Lou Reed Perfect Day című száma mellett) mellett mind csak régebbi dalok vannak (Entropia, Scarsick, Remedy Lane, Road Salt albumokról). Ráadásul Chain Slinget (a Remedy Lane-ről) már egyszer elsütötték a 12:5-nél is, annyi különbséggel, hogy akkor még Johann Hallgren zseniális hangja énekelte a refrént, nem pedig Ragnar (Zolberg), akinek a hangját valamiért mindmáig nem tudtam megszokni. Igaz, hogy nagyon jó énekes, de jellegtelen a hangszíne ahhoz képest, amilyen az elődjéé volt.

Ami nagyon szimpatikus az albumban, hogy nagyon szép, kiegyensúlyozott a hangképe. Hangulatilag érezni lehet Road Salt albumokat, bár mindenféle „koszt” leporoltak a róluk. Cserébe viszont dinamikailag talán az egyik legizgalmasabb albumuk.

Néhány dal struktúrája más, mint az eredetieké, de ez egyáltalán nem baj, hiszen csakis akkor van értelme csinálni egy ilyen albumot, ha merőben más megvilágításba kerül a zene. Az egyik ilyen nagyon mulatságos átdolgozás mindjárt az albumot indító Stress. Az eredeti egy teljesen skizoid hangulatú ultra-progresszív metál szerzemény, míg az új változatot mintha maga Richard Cheese dolgozta volna fel, csak úgy süt belőle az álkönnyedség a lounge-feeling és a gyorsan swingelő lüktetés miatt. A Road Saltos dalok többségénél (a Linoleumot kivéve) viszont érzem, hogy nem igazán volt értelme feldolgozni őket, mit sem veszítettek gyönyörűségükből, de nem nyújtanak szinte semmi újdonságot az új köntösükben. Helyettük sokkal inkább örültem volna néhány dalnak a One Hour By The Concrete Lake-ről (amely albumról már a 12:5-kor sem került fel egyetlen szám sem), vagy akár a legambiciózusabb albumukról , a BE-ről.

A két feldolgozással sem igazán tudtam mit kezdeni, megint csak ismételni tudnám magam, hogy miért nem inkább több saját dal kapott helyet.

Hanem a Scarsickes-dalok már megint telitalálatok voltak. A Mrs. Modern Mother Mary, Flame to The Moth és a Spitfall triója számomra az album fénypontjait jelentik. Az akusztikus változatokban sokkal inkább tud érvényesülni az a sűrű, olykor 18-as karikát igénylő szöveg, ami amúgy az egész Scarsick albumot jellemezte („And there on the flip-side of Caucasia we see Miss Modern Mary Magdalene gone Deep Throat On international cable TV”). Danielnek is több lehetősége van, hogy kidomborítsa vagy éppen más megvilágításba helyezze a mondanivalót. A Spitfall eredetileg egy erősen rap-orientált progmetal-dal, az új viszont folyamatosan változik sima spoken-wordből rapbe, onnan éneklésbe, miközben folyamatosan érezzük, hogy dinamikailag is emelkedik az egész.

Lezárásként a Falling Home egyetlen eredeti dalként mutatja meg, hogy Daniel hol is tart művészileg.

Összességében elmondható, hogy mint eddig bármi, amit kiadtak a kezükből, a jelen kiadvány is nagyon magas színvonalat képvisel. Sokkal több van benne, mint felszínes technikai magamutogatás, a dalok ugyanannyira telítettek érzelmekkel vagy éppenséggel szarkasztikusan kiüresedetté váltak az új formájukban.

Nem kételkedem Danielék őszinteségében, hogy most ez kellett nekik. Ez az „album” tényleg csak egy elvonulás, egy vadkempingezés, ahol nem érezni semmilyen nyomást, csak az örömzenélés folyik meg a sok-sok finom bor. Mint rajongó viszont már évek óta várom, hogy visszatérjenek egy igazán új koncepióval, egy új zenei iránnyal, ami aztán ismét felzavarja a vizet „progresszív körökben”. Ez a kiadvány viszont nem zavart semmilyen vizet (pláne itt nem, a Metrognómban) és nem is fog a legsűrűbben hallgatott PoS-albumaim között lenni. Ezennel bocsánatot kérek magamtól és minden érzékeny lelkű Pain of Salvation-fantől, hogy nem adok maximum pontot.

9,5/10

Mono: The Last Dawn/Rays of Darkness

Ismét monumentális kiadvánnyal rukkolt elő Japán elsőszámű post-rock-brigádja. Azt azonnal hozzá kell tennem, hogy az MGzone-on belül és kívül is megosztó fogalom a „post rock”, a Mono legénysége sem igazán szereti ezt a megbélyegzést… ami azért vicces számomra (én ugyanis szeretem ezt a megbélyegézst), mert ehhez képest a zenéjük tökéletesen teljesíti a műfaj minden jellemzőjét: delay-es gitársound-hegyek, sodróan sűrű hangszerelés, minimalista dallamok végletekig való ismétlése és variálása, miközben a zene végigjárja a teljes dinamikai spektrumot.

Mielőtt azonban nekem ugrana valaki, tudom, hogy egy igazán jó post-rocknal ennél sokkal többet kell jelentenie és szerencsére Monóék is meg tudnak újulni albumról albumra, ráadásul úgy, hogy közben nem veszítenek semmit a jellegzetes Mono-soundból.

A The Last Dawn és a Rays of Darkness egy ikeralbum, ily módon talán a legambiciózusabb kiadványa a zenekarnak, mind terjedelemben, mind pedig koncepcióban. Apropó koncepció: Takaakira “Taka” Goto, a zenekar alapító/gitáros/harangjátékos/fődalszerző/főszószóló/stb-.jének egyetlen egy célja volt a zenekarral, már a kezdetektől fogva (azaz 1999 óta): egy olyan instrumentális rockzenét írni, amely az öröm és bánat érzéseinek legkülönbözőbb formáit egyaránt képes közvetíteni. Ebből kifolyólag van a zenének egy fajta emelkedettsége, pátosza, amely nem biztos, hogy mindenkinek bejön, de nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez a jelleg is eléggé meghatározónak számít a műfajon belül.

Takaakira “Taka” Goto

Hogy egy kis negatívumot is mondjak: bevallom, mostanában nincs nagy kedvem új post-rockokat hallgatni, számomra ugyanis a legtöbb ilyen stílusú zene túlzottan egy lére megy, pont a fentebb említett „bejáratott” megoldások miatt. Ezért bizony húztam egy kicsit a számat, mert mind olyan érzésem volt és van, hogy ezeket a témákat/struktúrákat már ezerszer hallottam valahol. Viszont minél többször hallgattam meg az anyagot, annál inkább éreztem, hogy beszippantanak a zene belső törvényszerűségei, amelyek csak jópár meghallgatás után fedik fel magukat. Erre is csak nagyon kevesen képesek, de Monóék bámulatos érzékenységgel képesek közhelyekből úgy felépíteni valamit, hogy újat is mondjanak és maradandót, művészit alkossanak.

Ami a legnagyobb pozitívuma a kiadványnak (a valóban gyönyörű borító mellett), az a tételek közötti kohézió. Ez főképpen az egyes motívumok vissza-vissza térésének köszönhető, de meg kell említeni a következetes hangszerelést is, illetve azt az alig észrevehető folyamatot, ahogyan fokozatosan eljutunk a „világosságból” a „legmélyebb sötétségbe” (avagy a pozitív érzések világából a negatív érzések világába). A The Last Dawn-korong a kiadvány „világos” fele: a The Land Between Tides/Glory-val indít, amely összességében egy melankolikus tétel, mégis a vége felé pozitívabb irányt vesz a zene. Nagyjából ez a törékeny egyensúly jellemzi a The Last Dawn összes tételét. Ezen a korongon a hangszerelés is változatosabb, mint a Rays of Darknessen.

A második korong sokkal letisztultabb, ha úgy tetszik primitívebb hangszerelésű, de ugyanakkor sokkal szenvedélyesebb hangot üt meg  rögtön az elején (Recoil, Ignite). Az, akinek a régi Mono a kedvence, ezután bőven kiélheti magát, ugyanis ettől kezdve egyre inkább belemerülünk a sötétségbe, az energikusságba vagy éppen a letargiába. A műsorban is elhangzott Recoil, Ignite méltó a címéhez, talán ez a legtipikusabb Mono-tétel az albumon. Hihetetlen erős sodrása van, mondhatni tökéletesen felépített, tipikus post-rock-dal, À la Mono. (Egyébként 2011-ben élőben is tapasztaltam, mennyire energikus tud lenni a zenekar, amikor a For My Parents album-turné során érintették Kolozsvárt is.)

A Surrender lassú, szenvedő lüktetése után következik talán a legdrámaibb tétel, a The Hand That Holds The Truth. Ebben érvényesül mindaz a kettősség, amely mindig is jellemezte ezt a zenekart és az albumot, egyaránt. A szomorkás, ám könnyed gitárjáték után, ami a dal első felét jellemzi, tragikus hirtelenséggel robban be az abszolút korai időket idéző post black-hangzás, ráadásul egy hatalmas meglepetéssel, amit azért nem lőnék le, mert különben megfosztanám a kedves olvasót a meglepetés élményétől.

Mindezek után már egyértelmű, hogy nem lehet tisztán zenei hangokkal tovább fokozni a „sötétség” érzését: A The Last Rays a noise szerelmeseinek kedvez. Nem vagyok egy noise-rajongó, de ebben az esetben teljesen jogosnak találom ezt a tételt, dramaturgiailag is talán ez a lehető legjobb választás utolsó mozzanatként.

Összességében: a Mono ismét letett egy mesterművet az asztalra, s bár nem tartoznak a világ legkísérletezőbb zenekarai közé, zsenialitásuk megkérdőjelezhetetlen. Ajánlom mindenkinek, aki most ismerkedik a műfajjal, annak is, aki már bejáratott post-rocker, de legfőképpen annak, aki (velem egyetemben) egy kicsit kiábrándult ebből a műfajból.
9/10

A műsor hanganyagából készült MIX:

Rays of Dawn by Metrognóm on Mixcloud

William Ryan Fritch: Heavy EP

Bevallom, hogy amikor először meghallgattam William Ryan Fritch ez év augusztusában megjelent Heavy EP-jét – amely egyébként a legújabb kiadvány a Leave Me Sessions-sorozatban -, nem igazán hozott lázba. Mitöbb, túlságosan is triviálisnak, de főleg unalmasnak tartottam Fritch zenei gondolatait. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért is álltam így hozzá, mert ezt megelőzően némileg utánajártam a szerző korábbi zenéinek, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Így történt az, hogy A Hound’s Heart EP (2013) post-folkos unalom-mámora, majd a Leave Me Like You Found Me (2014 május) valamivel gazdagabb hangzásvilággal rendelkező, ám – számomra legalábbis – fénypontoktól mentes dalai után rá kellett jönnöm, hogy ezek mégsem „az én zenéim”.  Szóval ennyit a pártatlanságról, meg a tisztafejűségről…  Amúgy Fritch érdekes figura: többféle hangszeren játszik, ő maga állítja össze saját Bay Area-beli stúdiójában a zenéit, illetve a Lost Tribe Sound jóvoltából főként digitálisan árulja portékáit. Zenei világát általában közhelyes fordulatokból szövi, ilymódon egyedisége nem ezekben, hanem ezek megformálásban és  hangzásában nyilvánul meg. Nem mellesleg, iszonyúan termékeny szerző, minden bizonnyal hallani fogunk még róla a közeljövőben a már fentebb említett Leave Me Sessions újabb kiadványai kapcsán is.

Minden negatív körülmény ellenére, írásom jelen tárgyát képező kislemez nyilvánvaló kvalitásait már az első hallgatásra is dicsértem magamban (vagyis az előbb már említett, textúrákban gazdag hangképet és a hangszerelési fortélyokat, amelyekhez nagyban hozzájárulnak a stúdiótechnika által nyújtott lehetőségek is – amelyekre Zsolt is felhívta figyelmünket a műsorban).

William Ryan Fritch

Fritch korábbi kiadványaival ellentétben, a Heavy igazi hangszerarzenállal szólal meg (vonósok, kürtök, klarinét, basszus-klarinét, fuvola, piccolo, elektromos- és akkusztikus gitárok, különböző perkuciós hangszerek+ elektronika), amely önmagában máris egy csomó lehetőségeket hordoz, és ezeket szerencsére Fritch ki is használja.

Az EP a műsorban is leadott False Substance című számmal indít. Ez egy lassan hömpölygő, hangszerelésben gazdag zenei folyamat, amely megadja az alaphangulatot a maga súlyosságával (amely jelző persze csak viszonylagos, ám Fritch korábbi munkáihoz képest, a jelen EP méltán viseli Heavy címet). Utólag már megértem, miért is volt jó ezzel kezdeni, mivel kellően fogós (és közhelyes)  a harmóniamenet, ugyanakkor tartalmazza azt a zenei világot, amelyre a szerző törekedett. Bár, miután elcsitultak a következő – és egyben az egyik kedvenc – track, az Order and Disorder baljós portamentói és az ideges vonósréteg alatti basszusban előkúszik a Hornets pátosszal teli fődallama, amit a garage rockos Poisonous követ, egy kissé éreztem, hogy kezd túl sok lenni a közhelyekből, a közhelyes hangulatokból. Szerencsére, hogy az EP további részében teljes mértékben kárpotolva vagyunk, hiszen ötödik trackként a Perpetual Motion magasan a legizgalmasabb az egész közül.

Talán itt látszik meg leginkább Fritch egyedisége, illetve főbb hatásai. Tökéletes elegyet képeznek a minimalizmus hatásai a post-rock feelinggel. Egyszerűen gyönyörű. Ezt követi a perkusszív elemekben leginkább gazdag Anaphenomenon, amely tökéletesen zárja az EP-t. Érdemes azonban beszerezni a bonus trackes verziót, mert a Powder Keg, a maga kromatikus, lefelé irányuló témájával egy másik fénypontja a kiadványnak. 8/10