Nils Petter Molvaer nem mindennapi figura, ezért az április 16-i sepsiszentgyörgyi fellépése még különlegesebb eseménynek számított. Az eseményt egyaránt tarkították pozitív és negatív élmények, de önmagában nem mindennapi, hogy ilyen kaliberű és minőségű előadó lépjen fel Sepsiszentgyörgyön.

Molvaer azon nagyon kevés alkotók közé tartozik, akik azzal büszkélkedhetnek, hogy stílust teremtettek. Az 1960-ban Sula szigetén született norvég jazz-trombitás, zeneszerző és producer az egyik legelső, aki olyan egymástól távol esőnek tűnő műfajokat hozott össze, mint a jazz és az elektronikus zene, azonbelül pedig a drum’n’bass, az IDM és az electronica műfaját. Ez a megközelítés már az 1997-es debüt albumán, a Khmer című lemezen megjelent és annyira újszerűen hatott, hogy máig ez a legismertebb és legelismertebb lemeze. Az album nem mindennapi módon keveri a jazz, a rock, az elektronikus hangtájképek és a hip-hop elemeit. Ezek már első hallásra könnyen felismerhetővé tették alkotásait, még azelőtt, hogy ellepték volna a piacot a hasonló próbálkozások.

Ez a lemez nem csak általában volt különleges, hanem a kiadója, az ECM számára is, ugyanis ők sok klasszikusabb és kísérletibb jazzlemezt is megjelentettek, de ilyet még soha. Az elektronikus zene viszont eddig teljes mértékben idegen számukra, így két lemez után Molvaer ott is hagyta őket. Azóta amellett, hogy saját lemezeit kiadja, rengeteget kollaborál (pl. Eivind Aarset gitárossal, Zakir Husseinnel, Bill Laswell-lel, hogy csak a legnagyobbakat említsük), valamint színház- és filmzenéket ír.

Mindezek tükrében érthető volt, hogy reménykedve vártam az aznap esti koncertet. Tudom, tudom, „ne menjünk elvárásokkal” és a többi nonszensz álmély okoskodás, de attól még elvárásokkal rendelkezni a legtermészetesebb dolog. Ezen túllépve nem kell félreérteni, amit írni akarok, a koncert hatalmas élmény volt, épp csak többre vártam Molvaertől. A zenei anyaggal nyilvánvalóan semmi probléma nem volt. Már a nyitóhangokban olyan vastag drone-noise alapokat kevert trombitája alá, hogy olvadoztam a gyönyörtől. Molvaer az évek során egyre csak bővítette azokat a jazztől hagyományosan idegennek gondolt elemek tárházát, amelyeket felhasznál, így a fentebb említett műfajokon túl lehet már hallani nála ambient, drone, dark ambient, sőt egyenesen noise témázgatásokat is. Az már csak egy plusz volt, hogy mindezek az általában „anti-zene”, sőt némelyek szerint „anti-kultúra” elemek épp egy templomban szólaltak meg (bár a templom jelen esetben unitárius). A zene továbbá olyan szintű változatosságot és sokszínűséget mutatott fel, amelyet igazán kevés szólóelőadó tudhat a magáénak. Ha meg akarnám számolni, legalább 15 féle zenei műfaj (ismét tudom: „ne kategorizáljunk” és bla bla) fordult elő a koncerten, ráadásul úgy, hogy szervesen összeillett a jazzel.

Legszívesebben végigfeküdtem volna a tempolmi padban és úgy hallgattam volna a zenéjét. Azért mondom, hogy esetenként, mert Molvaer teljesen egyedül lépett fel, ami azt jelentette, hogy ő játszott – nyilván – a trombitáján is, valamint ő cserélgette laptopjáról az alapokat is. Sajnálatos módon ez szinte dalonként megtörte az amúgyminden konferelását nélkülöző koncert folyamát. Lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás, viszont nagyon kizökkentő volt, hogy négy-öt percenként molyolt a laptopján és megszakadt a koncert úgy zenei, mint vizuális folyása. Másrészt zavaró volt, hogy nem igazán láttam egy irányt a koncert felépítésében, amitől úgy tűnt, hogy eléggé zavarosaz, amit hallok, akármennyire jó is. Emiatt a koncert kb. háromnegyedénél már igencsak fárasztott az egész, noha szeretem a zenéjét. Erre például azért érdemes vigyázni, mert voltam olyan jazz koncerten, Bohren & Und Der Club of Gore, akik az átlaghallgató számára talán fárasztóbb zenét játszanak, már csak annak monolitikus lassúsága okán is, ám mégis rövidebbnek és kerekebbnek tűnit pedig kétszer ennyit játszottak Pesten is, Bukarestben is, mint Molvaer Sepsiszentgyörgyön. Nyilvánvalóan teljesebb lett volna az élmény, ha nem egyedül jön, hanem a kísérőzenészeivel, de ez távolról sem a szervezőség mulasztása, ugyanis ez egy szólóturné része volt.

Mindezeket a kisebb dolgokat leszámítva a koncert roppant jó volt, nem csak azért, mert maga Molvaer és a zenéje is jó, hanem azért is, mert ezek a kísérletibb zenék és zenészek is kezdenek elérni hozzánk, noha volt már erre példa roppant jó itteni szervezőcsapatoknak köszönhetően (számomra ilyen téren a legpozitívabb példa eddig a tavalyi PulzArt fesztiválon a MIKROKOLEKTYW volt, ami eddigi egyik legnagyobb koncertélményem itthon). Le az összes kalappal a szervezők előtt, hogy a bukaresti Jazz in Church előadói közül elhozták többek közt Molvaert, aki minden ellenére nem csak egy nagyon jó koncertet adott, hanem még nagyon pozitív, mosolygós, közvetlen alaknak is bizonyult.

Az est negatív fénypontja számomra a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára (!) volt, aki kifejtette igazán mélyenszántó véleményét, hogy „mán vártam, hogy legyen valami zene es” (sajnos szó szerint idézek), amire igazán kedvem lett mondani, hogy még csak meg sem érdemlik, hogy ilyen kaliberű és minőségű koncert legyen karnyújtásnyira tőlük. Ez a szégyen, amikor így állnak hozzá ahhoz, hogy egy zenész, aki stílust és műfajt teremt, egy személyben eljön, egyedül lép fel, és még ha nem is tökéletes a koncert, de még mindig többet lehetne tanulni belőle, mint az említett úriember egész munkásságából – ha van egyáltalán ilyen – , illetve egész tanári pályájából. Szántszándékkal akartam erre kitérni, nem azért, hogy soroljam a negatívumokat, vagy eltereljem a koncert nagyszerűségéről a figyelmet, hanem, hogy jelezzem, hogy milyen nehézségekkel küzd minden olyan szervező nem csak itt, hanem bárhol, amikor olyan eseményt szervez, amely túllép bizonyos mesterségesen megvont kulturális, művészeti, politikai vagy bármilyen határokon, és úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni ezt mindig. Legyen minden ilyen szóvá tétel egy nagy „hajrá!” mindazoknak, akik hajlandóak átlépni ezeket a határokat és leszervezni ilyen eseményeket.

Hogy ezek után visszatérjünk a pozitívumok sorába, álljon itt Nils Petter Molvaer és zenésztársai előadásában a Khmer lemeze teljes hosszában, élőben előadva a Jazz Baltica fesztiválról:

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers borítója

Léteznek kísérleti zenék és olyan kísérletek, amelyek noha zeneiek formájukban, tartalmukban és koncepciójukban is valójában annyira távol állnak mindentől, amire általában használjuk a „zene” megjelölést, hogy a legtöbben nem tudunk mit kezdeni velük. Ez utóbbiból mutatunk most be egyet:

A [The User] élőben.

A [The User] egy kortárs két tagú alkotócsoport, akik régi dot matrix nyomtatókat használnak felettébb elidegenítő ipari-glitch zenéjük megalkotására. Tomas McIntosh építész és installáció művész, valamint Emmanuel Madan zeneszerző és hangszobrász egy reggeli mellett döntötte el, hogy együtt akarnak dolgozni és nem is akármilyen formában. Elmondásuk szerint azzal a céllal alkotnak, hogy hangba formálják az emberi éntapasztalat, a kultúra és a technológiai rendszerek összefüggéseit. Legismertebb munkájuk, ám távolról sem a legambíciózusabb, a két lemezből álló Symphony for Dot Matrix Printers, amely során különböző írásjeleket és írásjelek különböző szekvenciáit nyomtatják ki, amiből összeáll egy egész, noha idegen és rideg ritmusképlet.

Print 1, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A tételeket hallgatva az lehet a benyomásunk, hogy itt valami vágás trükk lehet a dologban, azonban szó sincs erről. Amin több élőben bemutatott Dot Matrix Installation-jükben is látható volt, minimum 4-5, de adott esetben több nyomtatón is dolgoznak, atomprecízen kiszámítva, hogy mikor melyik mit nyomtasson, azért hogy kijöjjön az általuk kívánt ritmusképlet.

Print 3, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

Van egyfajta ironikus fintora annak, hogy az übercsillogó ultratechnológia által digitálisan létrehozott elektronikus (tánc)zene, de még akár kísérleti zene (glitch, IDM stb.) korában egyrészt ennyire analóg módszerrel, másrészt egy olyan technológiával hozzanak létre ilyen jellegű zenét, amely így nem csak felfogásában, de módszerében és eszköztárában is ezek nagyapja lehet.

Print 5, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A [The User] pontmátrix nyomtatóinak és az ezeken létrehozott zenének sokkal több köze van egy Arthur Honeggerhez, vagy még inkább egy Luigi Russolóhoz és az általuk létrehozott „klasszikus zajzenéhez”, mint a jelenkor nagyon sokszor sajnos giccsig polírozott elektronikus zenéihez. Ez az igazi „retro-avantgarde” (Laibachtól kölcsönözve), mert visszanyúl egy klasszikus elgondoláshoz és egy klasszikus eszközhöz, (de nem a már használt klasszikus eszközökhöz), így elkerülve a megúszás csapdáját, teljesen előremutatót és különlegeset alkotott. A technológia és a művészet ilyen jellegű összefonódása egyáltalán nem új dolog. Az imént említett svájci avantgarde zeneszerző, Honegger, például a Pacific 231 című művében egy azonos nevű gőzvonat hangját, mozdulatait, formáját, jellegét próbálta megragadni, míg Luigi Russolo olasz futurista zeneszerző, akit a zajzene első igazi képviselőjének tartanak, saját készítésű géphangszerekre írt zenét, amelyek sokszor az egész színpadot elfoglalták. Több koncertje kudarcba fulladt, amikor a dühös hallgatók megrohamozták a színpadot és megpróbálták összetörni a hangszereit.

Luigi Russolo különböző zaj- és géphangszerei között.

Manapság kevésbé kell egy kísérleti zenész ilyesmitől féljen, habár számos olyan ország van, ahol a zajzene – szándékosan tágan értelmezett – bármilyen formája tiltva van. Ennek a felszabadult légkörnek lehet negatív hatása is, ugyanis egy idő után annyira telítődik a piac, hogy még a hallgatók is elkezdenek leszűkülni egy-egy műfajra, zenére, előadóra (amit különben Theodor Adorno szociológus zseniálisan előrelátott a Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című írásában), mert egyszerűen nem marad idő meghallgatni mindent és az érdeklődés is elhal a rengeteg fércmunka miatt, így ezek nem mozdítanak ki a komfortzónánkból. Úgy tűnik tudatosan, szinte izomból kell zenét hallgatni, ha az ember újat akar felfedezni a szürke epigonok végeláthatatlan óceánjában.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers élőben teljes hosszában:

Symphony #2 for Dot Matrix Printers – [The User] from Undefine on Vimeo.

A [The User] pedig pontosan ilyen újítás minden téren. Koncepciójában már csak azért is sajátságos, mert korábban elkezdték, mint a világhálón feltűnő „xy ultrasláger régi technológiával előadva xoxo” típusú videók, valamint ezekkel ellentétben a duó tételei mind saját szerzemények, amelyek ritmusképletét – lévén egyikük ráadásul még építész is – matematikailag megszerkesztik. Annak ellenére, hogy a legtöbb ember első reakciója az volna, hogy „hát ilyet én is tudok”, én kétségbe vonnám ezt a felszínes megítélést. Először is végig kell próbálni, hogy melyik írásjel vagy írásjel szekvencia milyen hangot ad ki, ezeket ritmikailag, zeneileg, hangzásilag társítani azokhoz, amelyekhez passzolnak, aztán az egész koncepciónak egy ívet, haladási irányt szerkeszteni és folytathatnám. Nem egyszerű munka létrehozni egy ilyen alkotást, és noha nem is egyszerű elsőre meghallgatni, ugyanis az igazi ritmusfinomságok csupán 3-4 hallgatás után kezdenek elkülönülni, mindenképp megéri. Teljesen sajátságos élmény. Zene, filozófia, nyelv, írás, technológia és még számtalan értelmezési terület metszéspontján helyezkedik el a [The User], akárcsak egy pókra hasonlító nanobot.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers egyik változatának a mozzanatainak sorrendje.

Death Grips – Jenny Death

A cikkem tárgya számomra egyszer „na végre” és kétszeresen „sajnos”. Az arány nem véletlen. A Death Grips végre visszatért, ám a Jenny Death című lemezük sajnos az utolsó, ugyanakkor visszalépést jelent az ezt megelőző Niggas on the Moonhoz képest.

Ha valaki nem olvasta még az előző cikkem a zenekarról, az blogon megtalálja, érdemes, mert az egyik legkülönlegesebb, legradikálisabb, legöntörvényübb csoportosulás, amelyet valaha a hátán hordott a Föld. Sok zenekarról hallottuk már ezt a véleményt, de a Death Grips tényleg mindig azt csinálta, amit épp akart, anélkül, hogy kiadónak, turnétársnak, barátnak, családnak, bárkink is adtak volna a véleményére. Anno, a No Love Deep Web című lemezük ismeretlen forrásból felkerült az internetre megjelenése előtt pár héttel és akkor a kiadó pert indított ellenük, azzal vádolva a bandát, hogy ők maguk tették fel a lemezt, annál is inkább, hogy a zenekar ezt nem is tagadta (igaz, nem is erősítette meg). Azonban most ők maguk emelték a tétet, ugyanis arra hivatkozva, hogy megjelenés előtt két héttel – állítólag tőlük független forrásból – felkerült ez az anyag is az internetre, ők maguk tették fel mindegyik dalt teljes hosszában, ingyen meghallgatható formában a YouTube-ra. Ennek apropóján úgy döntöttem, hogy egyenként, dalról dalra elemzem a hanganyagot. Azonban minden egyéb előtt hozzá kell tennem, hogy annak ellenére, hogy számomra kissé csalódás ez a lemez, azért még mindig toronymagasan elsuhan az általában öntömjénző vagy alaptalanul keménykedő szövegekkel, illetve holtunalmas és közönséges dallamokkal operáló átlag hip-hop felett. A Death Grips hip-hopja nem a bérelt ékszerek és autók csillogásának fényében dagonyázik, nem is a gettók mocskából erényt faragni próbáló álmoralizálásában. A Death Grips hip-hopba önti a totális egzisztenciális nyomort, annak minden „testi-lelki” velejárójával együtt, ami mellé olyan noise, glitch, aggro-tech és industrial alapokból táplálkozó zenét hoz, ami erőlködés nélkül kenterbe ver – szinte – bárki mást ebben a műfajban.

1. I break mirrors with my face in the United States

A lemez nagyon erősen indul, az első pillanatoktól szélsebesen tombolnak a különféle zajok, effektek, samplek, dobgépek, amire Stefan Burnett, azaz MC Ride, a tőle megszokott agresszív stílusban köpködi sorait különös tekintettel az „I break mirrors with my face in the United States, I don’t care about real life” párosra. A lemez legrövidebb dalaként tökéletes keresztmetszetét adja annak, hogy mit is szeretünk annyira ebben a zenekarban.

2. Inanimate Sensation

Ez volt az első dal, ami hivatalos klippel együtt megjelent a lemezből és hossza ellenére – hat perccel a lemez második leghosszabb dala – az egyik legjobb is. Visszavesznek a tempóból, a dal középtempón tapossa a hallgatót az aszfaltba, amelyhez MC Ride erőltetett és betorzított hümmögése adja az alapot. Amennyi témát, hangzást, variációt ebben a dalban elővezetnek, a legtöbb hip-hop előadó egész lemezén nem mutat fel ennyit. Burnett szintén egyik legváltozatosabb produkcióját hozza a suttogástól, a vicsorításon keresztül egészen a tőle ismert ritmikus bömbölésig. Klasszikus.

3. Turned Off

Ez a dal több szempontból is meglepetést okozott számomra. Először is azzal, hogy meglepően nyugodt, visszafogott az indulás, másrészt pedig mert hangzása kifejezetten noise-rock hatású. Azonban mindössze a dal feléig kell eljutnunk, hogy az egész lemez egyik legkaotikusabb, legzajosabb, legtöményebb ultra-aggrotech-hip hop dalává nője ki magát. Ride echo effekttel megtámogatott vokál támadása már csak hab a tortán, avagy cseresznye a habon, attól függ ki mekkora rajongója a zenekarnak.

4. Why a bitch gotta lie

Több szempontból is a klasszikus hip-hophoz legközelebb álló dal. Nyilván a Death Grips esetében ezt némileg átvitt értelemben kell érteni. Legelőször is a szöveg miatt, ugyanis ahogy már megszoktuk a zenekartól, általában mindent, amihez hozzányúlnak, a feje tetejére fordítanak. A dal témája kb. az, hogy mi lenne, ha egy az átlag hip-hop a nőket enyhén szólva leértékelő szövegére egy dühös választ írna. A téma szépen váltakozik a verzék és a refrén között, a verzék lévén a nő szemszöge, és ezt egy torzított gép hang adja, lévén a hip-hoptól teljesen idegen a nő (ennek szimbolikus értéke van) a refrén pedig az átlag rapper/férfi egyetlen válasza, amit egy nőnek adni tud: „why a bitch gotta lie?” Nem mindennapi zene, szóltam előre.

5. Pss Pss

A lemez talán legfurcsább dala. A szám alapját egy eltorzított emberi hang adja, amely úgy hangzik, mintha magnószalagra lenne véve, azt pedig a lejátszó behúzva, ami által a hang megnyúlik. Amolyan torz, ember és gép között lévő nyögés, sóhajtás hatása van. Erre érkeznek különböző szintetizátor dallamok, zörejek, torzított hangzások, valamint Ride egész lemezen hallható egyik legöblösebb bömbölése, beszéde, suttogása, valamint a legrímelőbb refrénje, ez pedig ritkaság tőle, hiszen általában két-három soronként rímelteti a szövegeket.

6. The Powers that B

Bizonyos értelemben ez a lemez címadó dala. Ez az utolsó lemez két CD-ből áll: az első az előző lemezük, a Niggas on the Moon, a Jenny Death  pedig a második. Mivel az előzőn nem volt ilyen című dal, a zenekar úgy gondolta, hogy ez a dal kéne reprezentálja a két CD-t egyszerre. Ez lett a legkísérletezőbb dal is. Az alap egy agresszív dobritmus, amire zörejek és flanger effektek tolulnak, Ride szinte katonásan pattogó szövegmondásával. A dalt számos törés és témaváltás teszi szinte konstruktivistán darabossá, ami csak tovább fokozza az amúgy sem barátságos hangulatot, amelyben végleg lemondtak minden felelősségről bárkivel szemben is: „I can’t know what I’m ’bout to do, what the fuck happened…I got the powers that B!!!”

7. Beyond Alive

A Turned Off-hoz hasonlóan dallamosan indul, azzal a különbséggel, hogy ez a dallamosság végig megmarad. Ez lehetne mindenképp a lemez egyik nagy slágere. A verzék alatt hatalmas és mézédesen ragacsos torzított gitárdallam szól, az átvezetőkben ez csak fokozódik, ahhoz, hogy a refrénben az egész kirobbanjon Burnett monoton szövegmondásával kontrtasztban. A dal fele után kevéssel olyan dallamos törés van, amire nem volt túl sok példa a zenekar eddigi munkásságában, és egyre csak dallamosabb és dallamosabb témák jönnek egészen a végéig.

8. Centuries of Damn

Mindenféle idegen, fémes zajjal indul ez a tétel, csak lassacskán kúsznak be ismerős szinti és egyéb hangok, közben pedig berobban Burnett: „Fuck the sun, fuck its kind, daylight sucks, waste of mine, fuck my mind, narrow my mind…”. A kvintesszenciája lehetne a totális egzisztenciális válságról szóló témáiknak, nyilván nem csak ebben a négy sorban. Ez ismét egy dallamosabb tétel annak ellenére, hogy, önpusztító értelemben, az egyik legagresszívebb szövegük. Ennek ellenére a dallamokkal karöltve, az üzenete pozitív: „I’ll pull my face out of the dirt slow…”

9. On GP

Kétségkívül a lemez legerősebb tétele. Eddig ugyanis noise-glitch-aggro-tech-industrial-hip hop volt a téma, itt azonban a szó legszorosabb értelmében egy végletekig tökös, arcbamászó noise-rock dalt kapunk, amire MC Ride olyan elánnal tolja a szöveget, ami bármelyik nyelvtörő becsületére válna. Az orgonás, zajos, slide-gitáros törésektől, amelyekre Ride szinte dallamosan adja elő magát, szó szerint a padlóig hasadt az arcom. Ez valami hihetetlenül jól működő újdonság, kár, hogy csak az utolsó lemezükön próbálkoznak ezzel az iránnyal. (remélhetőleg annyira kaotikusak, mint amennyire eddig ismertük őket és kihoznak egy egész lemezt ilyesmikkel, nem ártana). Ennél elementárisabb erejű a Death Grips sosem volt – és sajnos talán már sosem lesz.

10. Death Grips 0

A hattyúdal, a lemez utolsó tétele. Egy instrumentális zárás, amiben Ride-nak semmi szerepe nincs, mindenféle effekt, zaj, sample, dobgép, zörej, flanger, szinti, ami elképzelhető, hogy hatlemezes karrierjük alatt megszólalt bármely hanganyagukon, itt ismét szerepet kap. Szép lezárás, tőlük elvárhatóan kaotikus is, de nagyrészt lényegtelen, főleg, hogy a zenéjük egyik legfontosabb elemét, Mc Ride hangját nélkülözi. Mindössze érdekességként merülhet fel.

Mindent összevetve távolról sem annyira konceptuális vagy kísérleti album, mint a Niggas on the Moon. Az a lemez annyira kísérleti volt, hogy felszámolt dalszerkezettel, albumszerkezettel, kontinuitással, mindennel, nincsenek verzék, refrének, tagolások, hanem egyetlen totális kollázs-zajmasszaként működött, amely úgy tombol végig a hallgatón, mint egy féket vesztett TGV-szerelvény, de pontosan ettől az egyik kedvencem. Arról nem is beszélve, hogy Björk hangját samplezik mindenik dalban, noha ez az egyetlen kontextus, ahol az ő hangját el tudom viselni (egyébként falra mászok tőle). Ez az új lemez nem ezt a vonalat követi, azonban nem kell aggódni, még mindig magasan veri a hip-hop mezőny 95 százalékát a legmélyebb underground bugyraitól a legközönségesebb mainstream előadókig. Manapság talán csak az új Dälek-lemez parancsolhat megálljt a Niggas on the Moon  és a Jenny Death párosából álló The Powers that B-nek, de arról majd a maga helyén, a maga idejében. Addig is hallgassatok sok-sok Death Grips-et, még akkor is, ha kissé visszaléptek most, de mindössze a kísérletezésben, minőségben nem: az most is toronymagas, nem csak témákban, de hangzásban, keverésben, vastagságban, ridegségben és úgy egyáltalán a rájuk jellemző monolitikus masszivitásban.

Up the irons? Nem, kicsi barátaim, up all the fucking hands in the burning house!

Felicia Atkinson – Readymade Ceremony

Félicia Atkinson (1981) annyi mindennel foglalkozik egyszerre, hogy első látásra nehéz eligazodni munkásságán. Nem csak önmagában komplex személyiség, hanem egyszerre több olyan projektet is működtet, amelyek más kiváló zenészekkel hozzák kapcsolatba. Megpróbáltunk eligazodni: Atkinson többek között zenét és hangot, irodalmat, mozgásművészetet, performance- és akcióművészetet, képzőművészetet használ nem mindennapi gondolatai átadására. Elmondása szerint munkáiban, legyen szó zenei vagy vizuális munkákról, általában az improvizáció és kompozíció egyensúlya érdekli, valamint nagyon gyakran az utazásai és éjszakai gondolatai inspirálják őket. Jelenleg Párizs és Brüsszel között ingázva él és alkot.

Elsősorban a Je Suis Le Petit Chevalier nevű projektje kapcsán ismert, amelyet egészen 2014 végéig használt, amikor bejelentette, hogy többé nem használja ezt az alkotói álnevet. Úgy írta le a zenéjét, mint „absztrakt építészet”, amely által így szépen illeszkedik az úgynevezett hangszobrászat műfajába. Ezen projektjének alapja a minél hatalmasabb drone hangzások, amelyekre elektro-akusztikus improvizációk simulnak, mindenféle apró zörejek, zajok tarkítják, végül pedig Atkinson kifejezetten narratív szövegrészletei, amelyeket suttogva és olyan monotonan ad elő, amennyire csak tőle telik; ez adja meg végül a kegyelemdöfést az amúgy nem mindig teljesen negatív kisugárzású zenéjének. Egyenlő arányban találhatóak hangszerek és fieldrecording elemek a zenéjében, azonban a tételei általában lassú és lassan kibontakozó ambient és drone zenék.

Amikor először végighallgattam a már saját neve alatt megjelenő Readymade Ceremony című lemezét, felettébb meglepődtem és minél többet hallgattam, annál jobban tetszett,. Az ok egyszerű: korábbi munkái eléggé arctalannak tűnnek, miközben a nemrég megjelent lemez annyi új elemet hoz a már meglévők mellé, hogy jellegének módosítása nélkül teszi azt sokkal komplexebbé. A már ismert drone, ambient, soundscape és fieldrecording témák mellé számos glitch-, elektro-, ipari-, sőt, noise- és kollázszenei témák sorakoznak, amelyek nagyon szépen kibővítik az eddig kissé szürke világát. Üdvözlendő változás történt a szövegek terén is: esetükben az figyelhető meg, hogy sokkal direktebbek és sokkal inkább készek a konfrontációra, mint korábban, amikor a költői absztrakció kedvéért gyakran vérpadra került lényeges dolgok kimondása. Már az olyan dalcímek erről árulkodnak, mint az Against the Archive, a Carve the concept and the Artichoke, vagy a The book is the territory – ezek a címek már sokkal inkább irodalomelméleti, filozófiai, társadalomtudományi tartalmakról jeleznek, mintsem a végletekig absztrahált költői témákról, lásd például a L’Oeil című tétel olyan vezérmotívumait, mint az „I used to be played more often…”, vagy „This shouldn’t be a dialog…” és „Hanged by the showercurtain’s rope…”, amely sorokat Atkinson suttogva ismételget más kijelentésekkel együtt. Amolyan kommentárként is felfoghatóak a kiöregedő előadóművészek félelmeiről, ugyanakkor lehet valami teljesen banális értelmezése is, de pontosan ez a hétköznapi, életszagú, banális tragikum, avagy tragikus banalitás az, ami nagyon friss ezen a lemezen a korábbi néhol eléggé túlfűtött és világmegváltó absztrakt költészettel szemben.

Mindent összevetve, ez eddig Félicia Atkinson legjobb lemeze. Változatos, radikális, egyenes, nem bújik az említett műfaj(ok)ra általában annyira jellemző balladai homály mögé, hanem a sötét nyirkos titkokat kiteríti egymás mellé a napra szikkadni és elhalni. Nincs kegyelem. Ám a lemez a szép és az egymás mellé rendezés miatt nem egy felszínes vagdalkozás, hanem inkább egy nagyon érzékeny számvetés. Nagyon érdemes meghallgatni és időt szánni rá.

A lemez teljes hosszában meghallgatható Félicia Atkinson BandCamp oldalán, ITT.

Amikor legutóbb Eugene S. Robinsonhoz köthető projektről írtam – akkor épp a ZU-val közösen készített zseniális The Left Hand Path című lemezről volt szó – úgy fogalmaztam, hogy olyan, mintha zene-terroristák egy székhez kötnék a hallgatót és a legszebb zenére percenként gyomorszájon vágnák? Gondoltátok volna, hogy ezt lehet még tovább is fokozni? Mert én nem.

Nagyon ritkán szoktam ilyet mondani, de Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című közös lemeze maga a tökély, egyike azon lemezeknek, amelyek tökéletesen alátámasztják Nietzsche kijelentését miszerint zene nélkül tévedés volna az élet. Bizonyos értelemben ez az egész lemez olyan életekről szól, amelyek ilyen vagy olyan okból tévedések, de teljesen más értelemben, mint a nietzschei szentenciában.

A lemez kiadói promója:

Philippe Petit veterán DJ, aki, amikor épp nem lemezeket pörget, a drone, a dark ambient, a noise, az ambient, a field recording és az experimental soundscape műfajaiban alkot nagyokat. Igencsak illusztris nevekkel sikerült kollaborálnia az évek során: ASVA, Lydia Lunch, Edward Ka-Spel, Murcof, Justin Broadrick, Nils Frahm, Aidan Baker és végül a jelen cikk tárgya is: Eugene S. Robinson. A lemezen hallható zene megfelel az imént felsorolt műfajok keverékének, ám nem egyszerűen arról van szó, hogy hangokat dobált volna egymásra vagy egymás után, hanem felettébb konceptuális műről beszélünk. Először is a zene keretes szerkezetű ugyanis mindössze két felismerhető hangszer hallható benne: az egyik a legelején, egy trombita, amin nem más, mint a legendás Rhys Chatham játszik, valamint a legvégén egy száraz gitár, amelyet pedig Hervé Vincenti szólaltat meg. Mindezeken túl a zene folyamatosan háttérszerepet tölt be, de nem érdektelen egy pillanatig sem, csupán úgy marad kiváló, hogy tökéletesen engedi kibontakozni Robinsont. Alapvetően hosszan kitartott, felismerhetetlenségig torzított hangok, amelyek lassú és hömpölygő alakulása furamód zeneivé teszi őket, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. Annak ellenére, hogy az album fel van osztva hat részre, a zene összefüggő és megszakítatlan egészet alkot, amelyben első hallásra alig érzékelhető változások jelzik az egyik rész végét és a következő elejét. Mindazonáltal az összes zene közül, amely alapul szolgált eddig Robinson számára (Petit zenéjén kívül a Xiu Xiu, a Zu és Lydia Lunch többek közt), eddig talán ez talál a legtökéletesebben, ez engedi a legjobban kibontakozni úgy a hangját, mint egész előadásmódját.

Számomra Eugene S. Robinson egy legenda. Az egyik legváltozatosabb figura, aki a kísérleti zenék terén tevékenykedik. Egy személyben énekes, zenész, regényíró, újságíró, drámaíró, testépítő, valamikori kidobó és többszörösen díjazott mixed martial arts harcos, aki legalább ötféle küzdősporthoz ért: mixed martial arts, muay thai, kenpo, brazil jiu jitsu és birkózás. A The Crying of Lot 69 története az ő fejéből pattant ki és meg kell mondanom, nem akármilyen történet ez. Egy teljes novellával van dolgunk, amelynek a lemez valójában a megzenésítése, ez kerül elmondásra/felolvasásra az album majd 45 perces futamideje alatt. A történetről természetesen nem fogok részleteket elmondani, hallgassa csak meg mindenki magának, de néhány fontos dolgot azért érdemes észben tartani. Először is készüljünk fel, hogy iszonyat kényelmetlen helyzetbe fog hozni. Eugene eddigi dolgairól is tudtuk, akik ismerjük munkásságát, hogy nem szégyenlős és nem csak írásai, de az Oxbow-béli dalszövegei is a csontig hasítanak, ám ez a novella olyan szinten tapos a szereplői személyes szférájába és akár „emberi méltóságába”, hogy vadidegenként is izzasztó volt hallgatni fiktív, nem létező emberek testi, lelki megpróbáltatásait. Másodszor, szintén hasonlóan a többi szerzeményéhez, kíméletlenül egyenes, minimalista és száraz szöveg, nincsenek díszítések, nincsenek szóvirágok, sem ellazító fordulatok, csak ökölcsapásként ható kijelentések, történések, fordulatok, leírások. Eugene szövegvilágára jellemző, hogy a lehető legkevesebb szóval próbál elmondani minden lényegeset és csakis a lényegeset: semmi értelmetlen szószátyárság nincs abban, amit csinál, kizárólag a pattanásig feszített koncentráció a lényegre, valamint az abszolút fegyelmezettség ökölbe szorított kezei és összeszorított fogai. Maga a történet a legklasszikusabb és legszebb Lucio Fulci-féle ’giallo filmek’ hagyományait követi (amire már a borító és az egész design is utal) tele árulással, csalással és csalódással, lelki és testi szenvedéssel, túlfűtött erotikával (ez utóbbi hiányzik ebből a történetből, azonban központi jellegű a Last of the Dead Hot Lovers című második közös lemezükön).

A lemeznek már a kiállítása is a Lucio Fulci-féle giallo filmek plakátjait idézi

Eugene előadásmódjára legalább annyira jellemző ebben a műben az „ökölbe szorított kezek és összeszorított fogak” leírás, mint erre a novellájára. Ha az Oxbow lemezeken és főleg koncerteken nyújtott teljesítménye egy szó szerinti küzdelem, egy harc, egy mma-meccs átültetése énekbe, mozgásba, előadásba, akkor ez a lemez, a küzdelem, a harc, a meccs kezdete előtti végtelennek tűnő, valójában mindössze pár (tized-, század-, ezred-) másodpercet mutatja be, amikor a két küzdő felméri egymást, miközben pattanásig feszülnek az idegeik, éppen közel háromnegyed órásra nyújtja az élményt. Olyan szinten fokozódik a feszültség már az első pillanatoktól, hogy néha valóban nehéz hallgatni, annyira felzaklató és nyugtalanító. Ez nyilvánvalóan része az eredeti tervnek és számomra is azok a művek a leghatalmasabbak, amelyek ahelyett, hogy az ellustult, puha, kikapcsoló ostobaság párnái közé nyugtatnának, sokkal inkább felzaklatnak, és gondolatokat indítanak meg és amilyen gondolatokat ez az album indított meg bennem, arra roppant kevés zene képes. Még ha komolyabban is utánagondolok, nem tudok egy másik albumot sem felhozni, amely például többek közt a nők iránti erőszak abszolút és elviselhetetlen etikátlanságáról ültetett volna magvat a fejembe. Az ehhez hasonló roppant részletbemenő és sajátságos gondolatokat pedig Eugene végtelen feszültséggel, monoton módon, szinte végig egyhangúan, roppant kevés kilengéssel tolmácsolja. Ezt segíti roppant változatos hangja, amely a tiszta énektől a sikításon és rekesztésen keresztül az üvöltésig és suttogásig mindenre képes. Ezen a lemezen azonban más volt a koncepció: itt mindent a legeslegvégsőkig kicsontoztak, minden felesleges zsírt lemetszettek róluk, míg csupán a fehér csontként ragyogó lényeg maradt mindenféle lohasztó díszítés nélkül. Philippe is sztereotípiákat rombol, hiszen egy átlag DJ általában még csak hozzá sem szagol ezekhez a zenei mélységekhez, Eugene pedig azt a sztereotípiát aprítja fel, hogy a testépítő harcos csakis izomagyú ostoba verőgép lehet, hiszen ő maga többszörösen is meghaladta már ezt az ethost.

A lemez hátoldala

Nem találok egyetlen hibát sem ezen a lemezen és ez nagyon ritka eset, hiszen még az örök kedvenceimmel is „ultrakriticista mizantróp” vagyok. Ezért is örvendek, hogy ez a lemez egy trilógia első része, amelyből megjelent már a második is, a Last of the Dead Hot Lovers, amely legalább ennyire érdekes lemez, még ha nem is ennyire erős úgy koncepciójában, mint kivitelezésében. A trilógia harmadik része még várat magára. A cikk apropóját a közelgő új Oxbow lemez adta, amely zenekarnak Eugene az énekese, frontembere, de addig is itt van ez az abszolút ínyencség, egy olyan lemez, amely végképp nem mindennapi hallgatásra született. Ez a mű rideg, túlfeszített, a koncepciójához pedig kíméletlenül hű megvalósításában is. Egy monolit, egy roppant kőszikla, amelyen alig található kapaszkodó, de ha azt a keveset megleli az ember, egy olyan élménnyel lesz gazdagabb, amelyet holtbiztos, hogy egyetlen „lélekre” ható, „csodaszép” és negédesen „pozitív”, crescendo crescendo hátán lemeztől sem fog kapni soha. Soha. Soha. És ez máris sokkal pozitívabb annál, mintha elandalítana pár tucat-dallammal, amelytől fahéjillatú szivárványokat prüszköl fel a hallgató gügyögő „lelke” a hajnal első rózsaszín árnyalataira.

Eugene S. Robinson + Philippe Petit – In my curiosity:

Ahogy Doug Bradley színészlegenda Pinhead nevű karaktere mondja a Hellraiser című filmben: legyetek bátrak, lépjetek ki a komfortzónáitokból, legyetek kalandorok az élmények és tapasztalatok külső régióiban, feszegessétek határaitokat. Erre pedig elképzelni sem tudok semmi más tökéletesebb aláfestő zenét, mint Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című lemezét. Kár kihagyni. A lemezt ITT hallgathatjátok meg teljes hosszábban, Philippe Petit hivatalos BandCamp oldalán.

A legutóbbi MetroGnómban az lemez Modern Trends in Modernity című tétele hangzott el:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Tētēma – Geocidal

Mike Patton legenda, akárhonnan is nézzük. Azóta, hogy 1981-ben feltűnt a Faith No More élén, sok minden történt, ami hozzájárult ahhoz, hogy tényleg legendát faragjunk belőle. Anthony Pateras legalább ugyanennyire kiváló zeneszerző, zongorista és elektroakusztikus zenész. Közös lemezük csemege a javából, noha igencsak aggódtam megjelenése előtt.

Számomra Patton vonzereje nem feltétlen abban rejlik, hogy szinte bármit képes kiénekelni. Viszont az éneklés mellett dalszerző és zeneszerző is, és mindezeken belül százféle műfajban alkotott már nagyot: végtelen kísérletező, az egyik legelvetemültebb avantgardista, akivel találkozni lehet a kortárs zene terén, amit az alábbi kottából nézett, John Cage-re hajazó, vokálmű is bizonyítja. Ezt jó barátjával és zenésztársával, John Zornnal szerezte közösen a Moonchild nevű zenekari projektjük keretében:

Patton legelborultabb kísérletei John Zorn multitalentum, jazzlegenda, kortárs zeneszerő, általános zseni stb. közreműködésével készültek. Ezek a lemezek többféle formát öltöttek a legnyakatekertebb „káoszjazz” lemezektől (Moonchild), a saját neve alatt megjelenő lemezeken át egészen a Masada-sorozatig. A Moonchild végletekig felfokozott zenéje ezerféle elemből táplálkozik a jazztől, progresszív rocktól kezdve a komolyzenén és blues-on keresztül egészen noise, drone és industrial zenékig. Zorn saját neve alatt megjelenő lemezek általában a jazz és a komolyzene határán születnek, ám általában ezek foglalják magukba a legtöbb nem-zenei, konceptuális kísérletezést is: erre például szolgálnak az olyan koncerteket, amikor a zenészek random módon húznak kártyát, amelyekre hangszer, hangszín, tempó és időtartam van írva. A Masada sorozatban Zorn a saját gyökereinek számító zsidó klezmer hatásokat ülteti át jazz, valamint komolyzenei környezetbe. Mindezeknek a lemezeknek fontos társszerzője és segítője Patton, aki legalább ilyen változatosan áll hozzá a végeredményhez a hangja által.

Ugyanakkor Patton is rengeteget kísérletezik más területeken. A Fantomas nevű projektjének ahány lemeze, annyi vetülete és még egy lemezen belül is szinte annyi dal, amennyi műfaj és hangulat. A The Director’s Cut című lemezen tizenhat filmhez írt zenét a legváltozatosabb film- és zeneműfajokat érintve, amelyek hatással voltak rá: a leheletfinom jazztől a komolyzenén és kóruson át az idegbeteg noise-grindcore-metálig mindenféle fellelhető itt, akár egy dalon belül is. Ennyire elvetemült Omen filmzene feldolgozást nem minden nap hallani, ez biztos:

Ezzel szemben a számomra legkedvesebb Fantomas lemez a Delírium Cordia mindössze egy 75 perc hosszú dalból áll, amiben szintén minden műfaj keveredik, amivel valaha foglalkozott Patton, de most sokkal harmonikusabban, koncepciózusabban, mint bárhol máshol. A lemez hű a címéhez: Patton elmondása szerint egy olyan film vagy konceptalbum zenéjeként kell felfogni, amely az érzéstelenítés nélkül műtétről szól. A különböző zenei szegmenseket ambient részek tagolják, amelyekben különböző műtőszobában hallható hangok fokozzák az amúgy sem egyszerű hangulatot. Elég érdekes élmény egy zongora/metál téma és egy gregorián kórus között újjáélesztés, valamint szikék, csipeszek hangját hallgatni. A lemez az egyik legkülönlegesebb, amivel találkoztam és pontosan azért, mert mint maga Patton is, kategorizálhatatlan, maximum annyira, hogy „kísérleti zene”, viszont annyira változatos, kimunkált és szélsőséges, hogy nehéz egyetlen más stílust ráhúzni.

Anthony Pateras 1979-ben született ausztrál zeneszerző, elektronikus és elektroakusztikus zenész, valamint zongorista, aki mindezeket a műfajokat és eszközöket keverve alkot sajátságos zenéket, videoinstallációkat, film- és videozenéket, valamint kurátori és megnyitói munkáihoz háttérzenéket. Tētēma zenekar nevét is ő adta. A kifejezés eredetileg Antonin Artaud Fragmentations című művében szerepel: Artaud a nyílt lánggal kétszer kiégetett nyílt seb leírásakor használja ezt a szót. Egyik legérdekesebb lemeze az Errors of the Human Body, amely a komolyzene és az elektroakusztikus zene határmezsgyéjén létezik és nem véletlenül szerepel egy axolotl a borítón. Ennek a kis lénynek az a tulajdonsága, hogy ha valamelyik végtagját elvesztené, képes azt újranöveszteni, nem csak a farkát, hanem bármelyik végtagját. Maga a zene is ilyen, kifejlett témákkal indítanak a darabok, „leszakadnak” dallamok, részek, újraindulnak és máshová fejlődnek.

Ilyen előzmények után nagyon vártam, hogy mit hoznak ki a közös munkából, habár az előzetes hírek és részletek, valamint a legutóbbi MetroGnómban hallott dal kissé aggodalommal töltött el, ugyanis ebben eléggé dominánsan megjelentek világzenei témák és attól lehetett tartani, hogy az egész lemez elmegy ebbe az irányba. A világzene iránti antipátiám már jó évtizedes, de szerencsére egy-két részletet leszámítva alig hallható ilyesmi a Geocidal lemezen. Annak ellenére, hogy az album szó szerint egy zenei kavalkád, mégsem a színpompa az első, ami eszembe jutott hallgatása közben. Ahogy már a zenekar neve és a lemez címe is utal rá, annak ellenére, hogy valóban rengeteg zenei műfaj és téma megfordul a palettán, ezek nagy része vagy a szürke számtalan árnyaltában ragyog ezüstösen, vagy mindenképp egy nyomottabb, árnyékosabb irányvonalon halad. Egyenlő arányban oszlanak meg az elektronikus és analóg hangzások, anélkül, hogy egyik is felülkerekedne, ugyanakkor mindehhez még hozzá kell adnunk Patton eszméletlen vokálteljesítményét, amely egymagában legalább annyira változatos, mint maga az egész zene.

Az album ugyan tavaly decemberben jött ki, de még most is megérdemli a figyelmet. Az alkotók neve garancia. Ha valami teljesen sajátságosat, teljesen egyedit és mégis abszolút minőségit akarsz, ki ne hagyd a Geocidal-t!

Zu & Eugene Robinson – The Left Hand Path

El tudjátok képzelni, hogy milyen volna, ha gonosz zeneterrorista bácsik elrabolnának, egy sötét szobában székhez kötöznének, ezután pedig betennék az egyik legkülönlegesebb, de kategorizálhatatlan zenét, amelyben a lassú jazztől a komolyzenén és a barokkon keresztül az ambient zajig minden előfordul?

Közben pedig valaki folyamatosan a suttogástól az éneklésen keresztül egészen a morgásig és üvöltésig produkálja magát és az összhatás olyan, mintha az illető minden percben gyomorszájon vágna. Ha nem tudjátok elképzelni, hogy milyen lehet ez, hallgassátok meg a Zu és Eugene Robinson The Left Hand Path című lemezét és azonnal hiperreálban tapasztalhatjátok mindezt.

A Zu egy atipikus trió: a Róma melletti Ostia városkából származó alakulat az elektromos bőgő, dob, bariton szaxofon és elektronika felállásban zenél, és rengeteg más mindennel is kiegészítik hangzásukat, ha a koncepció úgy követeli. Nem igazán szeretik a határokat, játszottak már avant-jazz, post-metált, post-rockot, noise-t, meg noise-metál-rock keveréket, ambientet és még a power electronicsba is bele-belenyúltak. A zenekar tagjai kapcsán szándékosan nem említek neveket ugyanis ritkán stabil a felállásuk hosszabb időn keresztül és inkább úgy létezik, mint egy megállóhely, egy átutazási pont hasonló gondolkodású és hasonlóan nyitott zenészek számára. Magyar vonatkozásában érdekes, hogy rövid ideig Pándi Balázs ultraprecíz nyolckarú dobgépezet is játszott velük. Ennek ellenére az alapító és általában konstans tagok közé sorolható Luca Mai a bariton szaxofonos, Massimo Pupillo az elektromos bőgős valamint Gabe Serbian dobos, végül pedig az elektronikát az kezeli koncerten, akinek épp nincs dolga a dal adott részében. 1999-es megalakulásuk óta tizennégy albumot tettek le az asztalra a legszerteágazóbb stílusokban, ami nem kis teljesítmény. A kollaborációikon kívül a zenéjük teljesen instrumentális, vizuálisabbak, mint a legtöbb dalaikban regényeket felvonultató zenekar. Érthető, hogy John Zorn szerint a zenekar „egy expresszív és erőteljes zenét alkot, amely szinte bárkit lemos a színről a mai zenekarok közül.”

Eugene Robinson legalább ennyire radikális figura. Egy született konfliktualista, azaz nem fél a súrlódásoktól, ugyanakkor ha kiszabott magának egy célt, akkor nyílegyenesen menetel afelé, mint egy hadsereg, kíméletlenül félresöpörve mindenkit az útjából. Karrierjét testépítőként kezdte, majd professzionális küzdősportolóként folytatta és így jutott el a zenéig, amelybe rengeteg mindent átvitt a kemény, testet-elmét megdolgozó feszültségből (és fegyelmezettségből!), amit a különböző mérkőzésein tapasztalt. Egyébként, amikor nem a zenével foglalkozik, Eugene mai napig aktívan küzd a ringben és ír is a témáról. Niko Wennerrel közösen alapították az Oxbow-t 1989-ben, amely nevéhez hűen (a szarvasmarha nyakára tett járom) egyrészt pontosan ennyire letaglózó, másrészt pontosan ennyire adja a hangulatot, hogy miként kéne kordában tartani a marhákat a környezetünkben. Ez az egyetlen zene szerintem, amely ostoba múltidézés és a régiek kopírozása nélkül képes legitimen játszani a modernizált blues-t, úgy, ahogy azt a 21. században játszani kell, ám mindezt ötvözve száz másik stílus elemeivel a noise-tól (Niko Wenner „zenei palindromjai”) a rockig, a jazzig, a komolyzenéig, sőt még a country-ig is. Az alapításkor szándékosan más megközelítést akartak alkalmazni, mint korábbi zenekaraikban, ami Eugene esetében azt jelentette, hogy a stúdiófelvételekkor improvizálta a szövegeket, ezeket később sem tanulta meg, hanem koncertről koncertre improvizált (noha persze sorok értelme azonos maradt). Azonban az előadónk nem csak zenével foglalkozik, hanem az újságírással (egy riportkönyv a mindenféle legális és illegális küzdősportok világáról) és írással (egy kődurva regény és egy túlfűtött színházdarab) foglalkozó óriás kifejezetten árnyalt gondolkodással rendelkezik.

A „talált szövegei” általában két ember közti viszonyok lehetőségeinek nyers és húsbavágó tálalása (én eddig szerelmes dalban csupán az Oxbow She’s a find című dalában hallottam pofaátrendezésre tett utalást: ”Hey son, I’ll help you fix your face…”), de eközben mégis messze állnak a kokó-szex-erőszak-irodalom mély pöcegödreitől. Robinson egy kíméletlenül egyenes és fájdalmasan nyers alak, akivel lehet, de nem igazán érdemes játszadozni. Ezt az az eset is mutatja, amikor azok után, hogy egy riporter többszöri figyelmeztetés után is magánéletéről kérdezősködött, kifejezetten sértő felhanggal, Eugene nemes egyszerűséggel egy profi balhorgott vitt be az illetőnek, ami egyből knock out lett. Koncerten is egy igazi jelenség. Minden Oxbow koncert végére általában a legtöbb ruhájától megszabadul és magából kikelve énekel, prüszköl, morog, sír, suttog és károg, gond nélkül váltogatva hangját mindezek között, fülei a régi küzdő időkből maradt szokás szerint szigetelőszalaggal vannak leragasztva a sérülések ellen, ám mindezek nélkül is impozáns látvány volna ez a kimunkált testű és televarrt szekrényméretű alak.

Ezek után mi is lehetne a The Left Hand Path című album legjellemzőbb momentuma, mint a The Relaxing című dalban az ideges férfihang, amely folyamatosan azt kérdezgeti, hogy „Are you frustrated…?”. Valahogy az egész lemez hangulatát tükrözi ez a sor. A dalok többsége pár másodperctől három és fél percig terjed, aminek következtében még az olyan dalok is, amelyek finom ambient témákat kevernek komolyzenei hangszerelésekkel olyan hatást keltenek, mintha ama bizonyos gyomorszájütések lennének, amelyekről a cikk elején beszéltem. Ezekben Robinson a sarokba szorított állat, aki éppen csak féken tartott kontrollált káoszával vesz részt mindenben, de különösen az olyan dalokban, mint Phone call from a well dressed man, a We’re all friends, a Near to sleep, a Pinning the soul to the body vagy a korábban említett The Relaxing című számban. Egy lobbanékony koktél ez a lemez. Az ember önkéntelenül is elkezdi a szoba árnyékos sarkait fürkészni, hogy nem les-e rá onnan Eugene, hogy a legmegfelelőbb pillanatban rárontson. Az, hogy ez a két legenda közös munkájának gyümölcse fenyegető hangulatot áraszt, enyhe kifejezés. Nagyon rég nem találkoztam olyan zenével, ami legalább minimálisan is kényelmetlen helyzetbe tudott volna hozni, de ennek az albumnak sikerült. Ez pedig számomra minden művészetben a legfontosabb: soha nem azt várom a művészettől, hogy kikapcsoljon. Épp ellenkezőleg, egyedül azt a művészetet tartom bármire is, ami bekapcsol, megindít bennem egy gondolatsort, egy élményt, egy állapotot, ahelyett, hogy kikapcsolna és ellazítana. Bárkinek ajánlott, aki próbára akarja tenni magát a különféle zenei és állapotbéli extrémitások terén, mindenkinek, aki az érzékelés külső határainak feltérképezésére vállalkozik. Nem fogtok csalódni.

Keith Rowe előadás közben.

A kísérleti zenék területén az EAI, avagy az (e)elektro-(a)kusztikus (i)mprovizáció, első hallásra olyan, mint a sivatag. Ám egy kis türelmes és koncentrált odafigyeléssel, idővel felfedheti azokat a mélységeket és az életnek azon színeit, amelyet a sivatagban is csak a jártas és tapasztalt utazó vehet észre. Az ebben a cikkben szereplő hanganyagok esetében minden korábbinál fontosabb egy jó fülhallgató, vagy mélynyomó, mivel ezek esetében nem csak minőségi romlásról, hanem a zenék jellegének sérüléséről van szó.

Manapság igencsak divatos, már-már ideologikus azt állítani, hogy az embernek nincsenek kedvencei, legyen szó zenéről, filmekről, stb. Ez a már szinte nietzschei méretű tagadás voltaképp azt hivatott szavatolni, hogy az illető milyen lélegzetelállítóan változatos ízléssel rendelkezik, mintha ugyan egy vagy több jelleg a többitől való elkülönítése megszüntetné a változatosságot. Valaminek a precíz ismerete – ez esetben egy kedvencé a sok közül, valamint a kedvenc státusának okai – nem szab határt az ízlés szárnyalásának [sic!], mindössze annyit jelent, hogy valamivel komolyabban, átgondoltabban, racionálisabban közelítem meg az életem minden vetületét, többek közt, ez esetben, a zenei ízlésem. Nos, minden kísérleti zene közül ez áll a legközelebb hozzám, ez a kedvencem, amely a legtöbbek szerint mindössze üres zörej, mint például Sachiko M., Toshimaru Nakamura és Otomo Yoshihide Good Afternoon című tétele:

Maga a műfaj egészen John Cage 1939-es keltezésű Imaginary Landscape No. 1 című művéhez vezethető vissza, így nem meglepő, hogy már kezdettől fogva egy nagyon erős (zene)filozófiai oldala is volt. Ez a Cage-mű két változtatható sebességű bakelitlejátszóra, frekvenciamodulátorokra, cimbalomra és tompított zongorára íródott. Hangszernek számít a bakelitjátszó és a frekvenciamodulátor is, mivel hangot kelt, még ha nem-zenei hangot is ad ki; ez volt Cage és közvetetten az EAI legnagyobb zenefilozófiai újítása: többé nem voltak megvetettként száműzve a zenéből bizonyos hangok, amelyek alapvetően ugyanazokkal a jellemzőkkel és tulajdonságokkal rendelkeztek, mint elfogadott társaik, csak bizonyos kultúrtörténelmi eseményeknek köszönhetően „nem-zenei hangnak” voltak bélyegezve. Cage munkássága általában megkérdőjelezte már alapból egyáltalán a „zene” szó jelentését, akit mélyebben érdekel, utána lehet olvasni sok helyen (kezdetnek ez lesz a legjobb). Ez az oldala az EAI-nak, amelyet néha viccből a „nagy zeneszociológiai fordulatnak” lehetne nevezni, az egyik ok, amiért ez a műfaj az abszolút kedvencem.

Az EAI bármelyik ágát is vesszük, azok rendelkeznek egy olyan fajta tematikus és konceptuális kifinomultsággal, amelyet kevés műfaj képviselője mondhat a magáénak. Ez a műfaj az abszolút csúcsa annak, amikor minden hangnak, mindent mozzanatnak, sok esetben még a szerző a felvételekbe beszűrődő lélegzetvételének is súlya, oka és tartalma van. A legtöbb esetben a végletekig lecsupaszított mikrohangokról van szó, különösen a legposztmodernebb EAI művekben: azonnal felismerhető a hiteles háttérmunkával rendelkező vagy a csak megúszásként összetákolt darabok közötti különbség  (már ha lenne ilyen, ugyanis ez egy annyira underground, annyira ismeretlen műfaj, hogy nem igazán éri meg megúszásként használni, annyit nem lehet vele keresni). Ez a nagyfokú kifinomultság mellé, társul egy erős törékenység is, amely a szétforgácsolódásból származó változatosság lehetőségének örömét jelenti ebben az esetben. Ennek az elképzelésnek a csúcsa valósult meg a Keith Rowe és Sachiko M. által készített négy tételes Contact című műben, alább a lemez Oval című tétele hallható:

De miként lehet kedvencet választani egy olyan műfajból, amelyben nem léteznek beazonosítható dallamok, hangok. Mivel maga az EAI radikálisan másképp közelíti meg a zenét, így a hallgatónak is másképp kell megközelítenie azt, amit hall. Mivel az egyik legabsztraktabb zenei formával van dolgunk, amelynek, képzőművészeti megfelelője talán az Art & Language csoport vagy Joseph Kosuth-féle végletekig absztrakt konceptuális művészete lehetne, teljesen más kritériumok szerint kell megítélni. Ugyanúgy, ahogy a konceptuális művészetben sem érvényesek azok a hagyományos képzőművészeti és műelemzési kategóriák, mint a színvilág, az anyagszerűség, az ecsetkezelés stb., úgy az EAI-ban sem a dallam, a ritmus vagy az akkord szépsége a mérce. Érdekes módon azonban a képzőművészetből átkerült az EAI-ba az anyagszerűség, mint kritérium, amely arra vonatkozik, hogy a hallottakból mennyire ismerhető fel a hangok forrása. Ez igazán akkor válik lényegessé, amikor például Francisco Lopez úgy ad elő élőben, hogy a közönség közepén ül vagy áll az asztala körül, amelyen a hangkeltéshez szükséges eszközeit tartja, valamint annyira sötétben játszik, hogy csak ő látja amit csinál, a hallgatók mind koromsötétben ülve vagy fekve átadják teljesen magukat a hallottaknak.

A jó EAI mű egyik legfontosabb kritériuma az időmérték. Ez jelentheti azt, hogy ezeknek a műveknek van ritmusa, csak épp oly szinten van kinyújtva egy-egy szünet két hang között, amit az emberi agy már nem egy összetartozónak fog fel. Ennek a legjobb példája a fenti Keith Rowe/Sachiko M. munka mellett Richard Chartier Incidence című műve, de ugyancsak ajánlottak az ő vezetésével születő Pinkcourtesyphone anyagok is. A lemez címéhez hűen (esemény, előfordulás, történés) egész tartalma alatt a hangok mintha valóban mindössze előfordulnának, megtörténnének, anélkül, hogy a hallgatóra egyáltalán szükség volna, mint befogadói tényezőre. Ezek az EAI lemezek tökéletesen megvalósítják a természet analógiájaként a gibsoni értelemben vett kibertér aláfestő hangjait, amely mára már kitörölhetetlenül életünk része, a maga jóval több előnyével, mint hátrányával.

A műfaj másik központi jellemzője a mindenféle virtuozitás elvetése, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Egy EAI műben nem fog soha feltűnni virgás szóló, mivel ezek a szerzők megpróbálnak eltávolodni mindenféle hagyományos megközelítéstől, így még ha használnak is hangszereket, ezeket módosítva, sajátságos eljárásokkal alkalmazzák, mint például Keith Rowe, aki a sok rácsatolt kábeltől kiborgnak tűnő preparált elektromos gitár koronázatlan királya a műfajon belül. Pontosan ebből kifolyólag sok esetben nem is lehet megmondani, hogy a végeredmény zenei hangszeren, valamiféle más hangkeltő tárgyon, frekvenciamodulátoron, esetleg mindezek ötvözésén keresztül jött létre. Így van egyfajta a zenétől elidegenítő, azonban a hallás élményét kiélesítő hatása. Más szerzők field recordingot adnak az EAI-hoz, mivel maga a műfaj az abszolút csendhez és térbeliséghez közelít, többen alkalmaztak üres terekben felvett hangokat vagy épp barlangban cseppkőformálódás hangját rögzítették, ami a természet és a kibertér fentebb vázolt viszonyát helyezi párhuzamba. Különösen igaz ez, amikor egy zárt előadóteremben hallunk cseppkőformálódást. Collin Olan Rec01 című alkotása például olyan hangokat is alkalmaz, amelyeket két mikrohangok rögzítésére alkalmas mikrofon segítségével vett fel. Egy 10 x 10 cm-es jégtömbbe fagyasztotta a mikrofonokat, majd az egészet leeresztette a Bajkál-tóba, végül pedig rögzítette az olvadás során hallható összes hangot, recsegést és az egyre gyakoribbá váló vízcsörgedezést, ahogy az közeledett a mikrofonokhoz.

Nagyon nehéz beszélni erről a műfajról, mert amint több kritikus is megjegyezte, nincs még egy szakmai terminológia, amely le tudná írni azokat a finom különbségeket, amelyek feltűnnek ezeken a hanganyagokon. Hogy tesz az ember szóbeli különbséget többféle kontrollált feedback frekvencia között? Egyelőre nem sikerült még senkinek. Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni és leírni ezt a csodás műfajt, azt mondanám, amit Jeff Siegel: „Ez egyfajta inverz zajzene. Ha úgy képzeljük el a zajzenét, mint egy téglafalat, akkor az EAI a téglák közötti cement gipszöntőformája, egy benyomás, történés, esemény, egy fotónegatív, inkább csend, mint hang, az első lépés az abszolút csendtől a hang fele, a zaj lecsupaszítása egyetlen ezüstszalaggá, amelyet valószínűleg a végtelenségig nyújtanak ki.” Ez az oka, hogy számomra létezik kedvenc és zenében épp az EAI a kedvenc.

Keith Rowe, Sachiko M., Toshimaru Nakamura és Otomo Yoshihide

A MetroGnóm legutóbbi műsorában Lucia H. Chung és Yuki Aida Color of Quantum című lemezéről volt hallható a W című tétel, a műsor itt hallgatható meg:

Odd Journey by Metrognóm on Mixcloud

Radian és a jobbszélen: Howe Gelb.

Most megpróbálok legalább valamennyire tényszerű maradni és nem fogom azt mondani, hogy a legzseniálisabb, legjobb zenekar az amiről, most írni fogok. Egyszerűen csak annyit állítok, ami még valamennyire igazolható is: a Radian egy fenemód különleges zenekar.

A zenekar 1996-ban alakult Ausztriában három igencsak az avantgarde elképzelésekkel flörtölő zenészből. Martin Brandlmayr dobos, vibrafonművész, vágó és hangszerelő az alapító tag, aki az elektroakusztikus zene kedvelői számára nem ismeretlen. A zenekarból mostanra már kilépett Stefan Németh gitáros és szintetizátoros, de John Norman basszer továbbra is maradt. Már Németh helyébe Martin Siewert lépett, aki nem csak a Radianon ténykedik velük, hanem Brandlmayrrel közösen megjelentették az egyik legkülönlegesebb EAI-lemezt is – ez volt a Too Beautiful to Burn.

A Radian zenéje mindig John Cage filozófiájára emlékeztetett Főképp abban, hogy mennyire precízen mérik ki az általuk előadott hangok közti szüneteket. Emlékezzünk Cage azon előadásaira, amelyeknek kottákat szerkesztett és stopperórával mérte az előadását, előre tudva, hogy mint kell mondani 5 perc és 15 másodperckor és mi mást 5 perc és 2O másodperckor, leállva és újbólkezdve, ha túl korán vagy túl későn ért el a szövegben oda. Hasonlóképpen a Radian esetében is, addig fokozzák ezt a már amúgy is közel orvosi precizitást, mígnem a zenéjükben a szünetek szinte fontosabbá válnak, mint maguk a hangok, így lesz a csend fontosabb, mint a zene. Már az első albumukon megfigyelhető ez a hozzáállás, de igazából a második Rec.Extern című lemezük az, ahol először a csúcsra vitték ezt a stílust.

Zenéjük egyszerre minimalista, mégis dúsgazdag különféle hangokban, hangzásokban, amelyek ugyancsak teljesen egyediek. Nagyon kifinomultan keverik a velejéig hús-vér élő basszusgitár + dob és a végtelenségig rideg torzított gitár + elektronika felállást, ami első hallásra egy befejezetlen lemez hangzásának érzetét kelti, ám mégis minden kristálytiszta, az utolsó percig lekerekített, kidolgozott és megalapozott. Ezt a kontrasztot erősíti a keverés is, rátesz egy lapáttal ugyanis a basszusgitár + dob szekció abszolút vastagon, térbelien, hogy úgy fogalmazzak: zsírosan szól, tökéletesen beleilleszkedik az ember hallójárataiba, míg az elektronika + torzított gitár páros koponyatörően szárazan, ridegen, porosan szól, mintha kint hagyták volna a sivatagi napon, hogy az elképzelhetetlenségig kiszáradjon. Ez a paradox hangzás támasztja alá a végletekig kicsontozott és letisztított stílusukat, amelyben olyan műfajok keverednek, mint a rock, jazz, post-rock (nem a léleksimogató, édi-bédi, hanem a száraz, távolságtartó, erőteljes formája). A korai lemezeiken élőben, hangszereken játszott IDM-hatású témáik mára roppant komplex fúziós avant-jazz-elektronika monolitté váltak.

Ahogy eddig is minden lemezükön újítottak valamit, úgy az új lemez is tartogatott meglepetést, nem is akármilyet. Mindeddig a Radian úgy játszott post-rockot, hogy az érzelmektől általában már a csöpögősségig túlcsordult műfajba semmi emberre jellemző vonást nem engedtek. Zenéjük mindig is rideg volt, távolságtartó, idegen, nehezen emészthető és minden élő hangszer ellenére nagyon is gépies hatású. Számomra viszont mindezek vonzerőt jelentettek és nem taszító okot. Most azonban nem csak hogy némi emberi karaktert kezdtek adni a zenéjüknek, hanem egyenesen az emberi hangot és ennek alapból tartalomteremtő jellegét építették zenéjükbe. Nagyon is konkrét tartalomról beszélünk, ugyanis szöveggel ellátott énekről van szó, mégpedig Howe Gelb előadásában. Gelb az Americana és a country stílusok William Burroughs-a. Ahogy Burroughs volt az egyedüli beat, aki igazán sötét helyekre és radikális túlzásokba el mert menni, amelyekről Kerouac vagy Ginsberg még csak álmodni sem tudott volna, úgy Gelb is messze túllép a country és Americana zene Springsteen klónjainak hadán. A témák, amelyekkel foglalkozik messze emberibb dolgokról szólnak, mint az amerikai élet, a déli államok szépsége, a föderatív múlt siratása, miközben a zenéje annyira amerikai, mint az almás pite vagy a hamburger. A Radian jól választott alkotótársat magának: legalább annyira radikális fickó, mint ők maguk.

Gelb munkásságát mindössze szöveg tartalma miatt és hozzáállása kapcsán szerettem, de a zenéje nem az én világom. Viszont az új Radian lemezen a zene száz százalékban Radian, Gelb csak a szövegeket és a maga radikalizmusát hozta. A Radian verses Howe Gelb (igen, verses, nem versus) lemez talán az egyik legarcbamászóbb lemeze a zenekarnak, de nem a rock zenében annyira tipikus keménycsávó, férfi(asság)-centrikus formában, ahogy ezt sajnos megszokhattuk a legtöbb zenekartól. A Radian teljesen egyedien közelíti meg ezt a témát és a zenét, saját paradox jellege és széttördeltsége adja minden hangerejét, minden erejét, minden tomboló zaját, minden kontrollált káoszát. Nekem mindig Hajas Tibor performer sorai jutnak eszembe róluk, amelyeket a Virrasztás című performanszának szövegében írt: „Törékenységem totális tudatától vagyok sérthetetlen.” Talán ez a mondat lehetne a tökéletes leírása annak, amit a Radian zenében kifejez. A törékenység, a paradoxon, a szétziláltság zenébe öntése, amelynek olyan hatása van, mintha a zene egyik felét a próbateremben hagyták volna, a másik felét a stúdióban és a lemezre mindössze öt százaléka került volna: a leghangosabb, legkínosabb törékenység. Erre az alaphangulatra épít rá Howe Gelb még egy omladozó erődöt a maga szintén széttördelt és széttördeltségről szóló szövegtöredékeivel, amelyeket az általa eddig megszokott stílusnál is halványabban, melankolikusabban ad elő.

A Radian verses Howe Gelb lemez Saturated / Saturated beyond dala:

A Radian számomra az egyik legkedvesebb zenekar, ami elsősorban annak köszönhető, hogy bármihez, amihez hozzányúlnak, teljesen átitaják a saját stílusukkal. Az általuk használt stílusokat más is keverte, de ennyire lecsupaszítva, kicsontozva az abszolút minimális és esszenciális lényegükig, szinte az őket alkotó hangok közti szünetekig még eddig soha senki. A Radian zenéje az egyik élő példája annak az amúgy csupán adott kontextusokban igaz kijelentésnek, hogy a lényeg mindig egyszerű, hiszen az egyszerű lényeg mindig is komplex rendszereket takar. Az ő esetükben hangok, hangzások, témák, hozzáállások komplex rendszerét takarja, amelyet azonban egyetlen egyszerű, és precíz, szikár zenévé szerkesztenek.

A Radian igazi ínyencség, a szó legklasszikusabb értelmében, de ez nem szabad senkit eltántorítson tőlük, különösen az új lemezüktől nem, amely olyan érdekes fejlődési irányokat mutat, amelyekre szerintem senki sem számított tőlük. Ez a kiszámíthatatlanság a zenekar kontrollált káosza és egyben a legnagyobb vonzereje.

Dag Rosenqvist

Dag Rosenqvist különleges zenész. Elmondása szerint végtelenül személyes kapcsolat fűzi a zenéhez, ám nem ettől különleges, hiszen minden zenész ezt mondja. Attól különleges, hogy az ő esetében ez így is van.

Kénytelen vagyok azonban némileg negatív lenni, ugyanis annak ellenére, hogy új lemezének témája roppant mód közel áll hozzám, számomra ez az album nem működik. Annak ellenére sem, hogy látom benne a koncepciót, és hogy a zene némileg visszaadja a koncepciót, ám a Music in three movements for when the world falls apart mégsem hozza azt a minőséget, amit megszokhattunk Rosenqvisttől.

Jasper TX – Help them die:

Dag Rosenqvist svéd zenész, Jasper TX név alatt a legsúlyosabb elektronikus, ambient, drone lemezeket hozta ki, mindig szem előtt tartva a minőséget egy olyan műfajban, ami a legtöbb ember számára mindössze kellemetlen (háttér)zaj. Ebben tett le az asztalra olyan alkotásokat, amelyek zeneileg is zajos természetük ellenére végtelenül törékenyek voltak, amint már a címek is jelezték: I’ll be long gone before my light reaches you, A Darkness, An Index of Failure, A Voice from Dead Radio. Ügyel arra, hogy zenéjéből átsüssön valami roppant negatív, anélkül, hogy irritálóan patetikussá, megsavanyodottá, öregessé válna. Igaz, a A Darkness című második lemezének, amelyen először kristályosodott ki elképzelése arról, hogy milyen zenét is szeretne alkotni, némelyik témája egészen lírai hangulatot üt meg, de mindezeket különböző drone-ambient és más elektronikus zajhatásokba ágyazza, mint például a Better days to come című tételben, akusztikus gitáron előadott altatódal dallama tűnik fel zajjal körítve.

Jasper Tx – Better Days to Come

Már ennyiből is látszik, hogy nagyon közel állnak Rosenqvisthez az apokaliptikus témák, ami számomra külön vonzerő, ugyanis őt és Lustmordot leszámítva kevés igazán minőséget produkáló „sötétebb” drone, de különösen ambient zeneszerző futkos körbe a világban, hacsak nem számoljuk ide Vladimir Hirschet is, aki inkább komolyzenét szerez ambient hatásokkal. Legyen szó akár a Jasper TX-ről, akár a most már saját neve alatt megjelenő albumairól, mindig is belengte őket valamiféle nyugtalanító hangulat és mégis képes volt megfogni, akár szépségével, akár erejével. Az ereje pedig abból származott, hogy az elektronikus hangok és zajok, amelyeket használt, egyáltalán nem a bevált zörejek, morajlások, lüktetések voltak, hanem szinte orvosi precizitással megszerkesztett drone és ambient alapú, de mégis egyfajta hiba- és kollázsesztétikával rendelkező zene – egészen mostanáig.

Jasper TX – All i could never be:

Az új lemez három hosszú tételt rejt magában, amelyek alig különböznek egymástól, és bár az album rendelkezik egy ívvel, mindennek ellenére mégis túlságosan semmilyennek találom. Szívesen hallgatok bizonyos monoton zenéket, pl. La Monte Young többórás tambura drone-jait, vonósnégyesre írt témáit vagy trombitaműveit, amelyekben akár másfél órán keresztül az égadta világán semmi nem változik, de sajnos ez az új Rosenqvist-lemez sehogy sem tud megfogni, egyszerűen üres. Igaz, az ambient műfajnak sok esetben az üres tér hangulatának a megteremtése – ambience, mint térbeliség – a célja. Ebben a műfajban és ehhez a (tér)témához sokkal érdekesebben nyúlt Jacob Kirkegaard, aki a Four Rooms lemezéhez Chernobylban és Pryiatban készített field recording anyagokat, amelyeket némi utómunkával egészített ki. A lemez roppant exkluzív kiadás, hiszen mindössze ötven darab készült, mindegyik számozott kazettára kerül, sem CD-t, sem LP-t nem nyomtak belőle. Mindegyik darabhoz egy kézzel készített metszet tartozik, amelyet személyesen annak készítenek, aki megrendelte az albumot és az egészet kézzel varrt filcbe csomagolják. Mindebből inkább azt a következtetést tudom levonni, hogy a külcsín nagyobb lett, mint a belbecs, ugyanis a zene távolról sem mutat annyi textúrát, annyi anyagiságot, annyi hangzást és színt, mint a „dobozolása”.

Dag Rosenqvist – Are there tigers on the moon?:

Az album első tétele a kis híján fél órás Embers and Ashes, amely egyfajta alapozó. Egyetlen drone halad végig a tételen, amely leheletnyit is alig változik, viszont sajnos maga a frekvencia, a hang már ezerszer elhangzott nem csak Rosenqvistnél, de általában a műfajban. Így 29 perc és 49 másodperc alatt semmi érdekes nem történik. A második tétel, a Are there tigers on the moon?, folytatja ezt az irányt, ám az ebben szereplő drone, ami mint később kiderül, valójában kettő, még arcatlanabb, mint az első tételben hallható. Sajnálatos módon a nagyon tipikus „földmorajlás-drone” kerül terítékre, ám a probléma ismét az, hogy azon kívül, hogy a tíz perces hossza végére egyre több echo kerül rá és egyre térbelibbnek tűnik a hang, az égadta világon semmi nem változik, ráadásul a legvégén még ez a térbeliség is eltűnik és maradunk egy semleges hanggal. A harmadik és egyben utolsó tétel az I am lost without you és noha a 19 perces tartamának nagyrésze alatt folytatja az eddig felvázolt sémát, miszerint egy kifejezetten semleges drone-t addig tartunk ki, ameddig már értelmetlenné válik, a végén mégis megindul valami és a lemez utolsó perceiben megváltozik a séma. Többféle zaj, morajlás, lüktetés tűnik fel, de ha koncepció is pl. a világ széthullása utáni újjáéledésének megjelenítése, az kifejezetten törékeny. Annál is inkább, hogy amondó vagyok, hogy a világvégét, nem feltétlenül az üresség és a közel néma csend fejezi ki a legjobban és még csak nem is a szélfúvás, de ezt, vagy ennek szimulációját legalább bőven megkapjuk a lemeztől.

Dag Rosenqvist – The Procession – Become the End

Nem esik jól negatívan gondlkoznom erről a lemezről: Dag Rosenqvistre mindig is felnéztem a korábbi lemezein tanúsított kompromisszummentessége, elkötelezettsége és minőségi produktumai miatt. Minden korábbi lemezén továbblépett valamilyen szinten, most azonban, noha nem olyan, mint az előző zseniális Fall into Fire, mégsem a jó irányba indult szerintem. Olyan szinten tette minimalistává a zenéjét, ami nem minimalista, sem jellegében, sem műfajában, hanem egész egyszerűen semleges és semmitmondóan üres.

A music in three movements for when the world falls apart exkluzív csomagolása.

Egyedül annyit tehetünk, hogy kivárjuk, hátha következőleg sokkal jobban fog teljesíteni.