Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Disappears: Irreal (2015)

Miközben a fejünket csóváljuk, látván, hogy többnél több kísérleti zenész kezdi elengedni magát és mindinkább a nagyközönség felé nyit, a hátunk mögött olyan hallatlan alkotások születnek, amelyek pont az ellenkező irányba mutatnak. A chicagói Disappears együttes azok közé sorolható, amelyek egyre inkább befele fordulnak, mintsem kifele és az új lemezükkel pedig bennébb merészkedtek, mint valaha.

De kik is ők? Az együttest Brian Case (vokál, gitár) és Graeme Gibson alapította, akikhez csatlakozott Jonathan Van Herik (gitár) és Damon Carruesco (basszus). Érdekességképp megemlítendő, hogy egy lemez erejéig a Sonic Youth-os Steve Shelley is beszállt, bár nem sokkal a Guider (2011) megjelenése után el is illant és helyébe Noah Leger lépett, aki mindmáig a Disappears egyik gitárosaként ismert. Ezenkívül nem sokat lehet tudni róluk, a honlapjuk pedig legalább annyira tartózkodó, mint maga a zenéjük.

Disappears

Minden egyes lemezük egyébként a Kranky kiadó alatt jelent meg és nem ez volt az első alkalom, hogy a Kranky olyan anyagot tol az orrom elé, amit ma már kedvencnek nevezhetek. Az Irreal pedig valóban majdnem mindent ver, amit eddig 2015-ben hallottam (kivéve az új Ricardo Donoso-lemezt, amiről már kifejtettem a véleményem itt).

Két hónappal az Irreal hivatalos megjelenése előtt ízelítőként felfedték az Another Thought című dalt, amely a FACT online folyóiraton keresztül került ki a világhálóra. Ez engem azon nyomban meggyőzött, már az első hallgatás során, és okot adott arra, hogy még türelmetlenebbül várjam a lemezt.

A teljes lemez végül változatosabbnak ígérkezett, mint amilyenre számítottam és ez többek között azt jelenti, hogy némely dalok több türelmet és hallgatást igényeltek a befogadáshoz, mint a már említett Another Thought. Ezt semmiképp sem negatívumként kell felfogni, bár az tény, hogy az előző lemezeihez képest az Irreal lényegesebben minimalisztikusabb, súlyosabb anyag, talán kényelmetlenebb is – sokat kér a hallgatótól, de sokat is ígér. Megtartották a már előző alkotásaikból ismert elemeket, de ennek az albumnak az esetében olyan mintha mindezeket felfokozták volna, tudatosan túlzásokba estek és véleményem szerint részben erről szól ez a lemez.

Első hallgatásra talán a primitív egyszerűsége a legszembetűnöbb, legalábbis az egyszerűség érzését kelti az erősen ismétlődő jellege miatt. Ez viszont csak a felszín. Ha jobban odafigyelünk, akkor észrevehető, hogy a különböző elemek milyen tökéletes összhangban vannak egymással annak érdekében, hogy megteremtsenek egyfajta disszonanciát: a monoton vokál, a végtelenségig ismétlődő precíz dobritmusok, az éles gitártónus, az elvont zeneszövegek. Nem annyira zenei disszonanciáról van szó, mintsem egy életérzésről, amit megkíséreltek megzenésíteni. Bár hordoz mindenfajta hatásokat, krautrocktól kezdve a post-punkig, mégis tematikailag és ami a zenei megoldásokat illeti kortársnak nevezhető a zenéjük.

A Pitchfork pont amiatt pontozta le, hogy a lemez „nem elég indulatos” (a Swans együttes zenéjéhez viszonyítva), bár szerintem ők épp ezt akarták zenében kifejezni: a teljes szenvtelenség állapotát. Értelmetlennek tűnik ezt ellenük fordítani.

Ricardo Donoso: Saravá Exu

Amióta novemberben felkerült a világhálóra a Vesperum, Ricardo Donoso legújabb lemezének a bemutatkozó dala, azóta folyton azt lestem, hogy mikor lesz elérhető a teljes lemez. Most pedig, hogy kikerült, azt mondhatom, hogy az elvárásaimat is túlhaladta és ez eddig a legizgalmasabb kísérleti elektronikus alkotás, amivel megismerkedhettem már ilyen korán 2015-ben.

Amíg vártam az új lemez megjelenését, kíváncsiságból végigfutottam Ricardo Donoso diszkográfiáján, és bár egyik album sem fogott meg annyira, mint most a Saravá Exu, érdekes volt megvizsgálni az előzményeket, amelyek idáig vezették a munkásságát. A saját neve alatt öt lemezt tud maga mögött (ha nem számoljuk bele a legfrissebbet) és ezek közül a 2014-es A Song For Echo áll legközelebb a Saravá Exu hangzásvilágához, bár az előbbi jóval nyugisabb és kevésbé provokatív. Ricardo Donosoról amúgy tudni kell, hogy ő egy képzett brazil zenész és zeneszerző, aki jelenleg Bostonban tartózkodik és a saját projektjén kívül egy Ehnahre nevezetű avant-death metál együttesben is zenél valamint a Perispirit kísérleti elektronikus duó egyik tagja.

Ricardo Donoso

A Saravá Exu mindenképp az eddigi legmerészebb alkotás, ami kikerült Donoso keze alól. Ezt már abból is láthattuk, hogy mikor elhangzott a MetroGnóm műsorban, akkor némi problémát okozott a lemez műfaji meghatározása. Véleményem szerint ez mindig egy jó pontnak számít, ha kísérleti zenéről van szó. Míg a Donoso előző lemezei többnyire a drone és az ambient műfajain belül mozogtak, a Saravá Exu mindezeket túlhaladta. Belekerültek többek között noise és techno elemek is, amelyek ötvöződtek ritualisztikus Candomblé ritmusokkal anélkül, hogy megtörjék a lemez természetes folyását. Ez legjobban a Conticinium dalnál érződik:

Összességében véve azt mondanám, hogy egy futurisztikus hangzással van felruházva és a tribális elemek finoman belesimulnak a zene szövetébe. Donosot mindig is érdekelte a múlt és a jövő közötti kapcsolat és ez a zenéjében is kifejezésre került.

Elmondása szerint ezzel az albummal megkísérelte megzenésíteni az afro-amerikai Quimbanda vallás mágikus rítusait. Mindegyik dal egy latin címet visel és a dalok címét követve láthatjuk, hogy az album végigvezet minket egy rituális időintervallumon, amely napnyugtától (Crepusculum) napkeltéig tart (Diluculum), bár ez a folyamat magában a zenében különösképp nem érzékelhető. Eléggé egységes a lemez hangulata, nem tartalmaz olyan dalokat, amelyek megtörnék ezt. Az egész tulajdonképp egy folyamatos lüktetés – a zajos és csendesebb részek egyfolytában váltogatják egymást és soha nem tisztul le teljesen, legalábbis annyira nem, hogy a hallgató tökéletes kényelemben érezhesse magát a lemez hallgatása közben (elvégre nem is az a célja, hogy álomba ringasson). Legfőbbképp dinamikusság jellemzi, a kiszámíthatatlan jellegének köszönhetően pedig a nyugtalanság, a feszültség érzését kelti. Legjobban azt szeretem benne, hogy teljes figyelmet igényel és nem hagy olyan könnyen elkalandozni a hallgatása közben, ami bizony ritkaság az effajta zenéknél.

Az egyetlen kifogásom az, hogy talán túl rövidre sikeredett (36 perc), de erre is van megoldás, hisz aki többre vágyik, annak ott van Detterence is, Donoso legelső lemeze, amit most átdolgozott és kiadott a Saravá Exuval egyidőben.

Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass

Még egyszer pillantsunk vissza a remrég hátrahagyott évbe, hisz maradt ott még rengeteg olyan kísérleti zenei remekmű, amely mellett kár lenne szó nélkül elhaladni. Az egyik ezek közül kétségkívül a Terje Isungset és Arve Henriksen közös együttműködéséből született World of Glass (Üvegvilág) című lemez, ami nem hiába férkőzött be a 2014 legjobb gnóm albumai közé is. Isungset előző szerzeményeihez hasonlóan, ezt is átjárja az a dermesztő északi fagy, ami miatt gyakran jégzeneként említik a munkásságát, bár úgy gondolom, hogy a World of Glass kitűnik a többi közül épp Henriksen beavatkozásának köszönhetően és nem utolsó sorban amiatt, hogy ebben az esetben csakis üvegből készített hangszereket használtak.

Terje Isungset néhol a világ legkreatívabb ütőhangszeres zenészei közé sorolják s leginkább jégperkásként ismert. Ez pontosabban abból áll, hogy saját maga készíti a hangszereit – jégtömbökből faragja ki őket és ezeket felhasználva alkotja különleges zenéjét. Nevezhetjük őt egy téli szezonmunkásnak, hisz általában a téli időszakokban koncertezik és akkor is csak olyankor, amikor az időjárási körülmények tökéletesen megfelelnek. A jégből készített hangszereinek hangzása nagyban függ az időjárástól, valamint a jég minőségétől. Emiatt élőben többnyire improvizálni szokott, aminek ugyanúgy megvan a maga varázsa. Ilyen szempontból a World of Glass kivételnek számít, hiszen ahogy már említettem, ennél az albumnál üveghangszereken zenélnek és bár az összhatás meglehetősen hasonló a régiekhez, a koncertezés így kevésbé problémás.

Arve Henriksenről már többször lehetett olvasni itt a blogon (lásd: A piszkos tizenkettő és Kozmikus jazz) és ezért nem hinném, hogy hosszadalmas bemutatást igényelne. Ő a norvég kísérleti jazz egyik legkiemelkedőbb képviselője és zenéjének elsődleges ismérve a trombitája jellegzetes hangzásában rejlik, amellyel a japán sakuhacsi bambuszfuvolát kívánja imitálni. Ennél a lemeznél viszont ez nem hallható, mivelhogy Henriksen itt üvegkürtökön és üvegtrombitákon produkálja magát. Együtt Isungsettel feltárják előttünk az üveghangszerek gazdag hangzásvilágát.

Ez viszont nem az első alkalom, amikor együtt zenélnek, már 2000-ben is adtak ki egy albumot közösen Karl Seglemmel és azóta nem egyszer léptek fel együtt a színpadra. A World of Glass egyedisége inkább a hangszerelésben található és abban a lemez mögötti elgondolásban, hogy most leülnek zenélni azért, hogy megnézzék, mi mindent tudnak kihozni ezekből a hangszerekből. Egy olyan zenehallgatót pedig, aki oda szeret figyelni minden kis hangárnyalat változására, bizonyára le fogja foglalni ez a részletdús (bár a szpecifikus hangszerek által mégis korlátolt) alkotás.

Terje Isungset zenéjében néhol fellelhető a kísérleti jazz, a norvég és főleg a lapp népzene hatása, de a legnagyobb inspirációforrás számára mégis bizonyára a természet, valamint a természet hangjai, amelyeket folytonosan próbál utánozni. Többek között ettől lesz primitív és samanisztikus jellegű a zenéje, legalábbis én ezekkel a jelzőkkel illetném. Ha ebből a szempontból tekintünk a World of Glassre, akkor ez is egy tipikus Isungset-lemeznek nevezhető és mindenképp itt Henriksen csöppent bele az Isungset zenevilágába és nem fordítva. Az említett hatások egyszóval érződnek ennél is, bár az üveghangszerek miatt úgy összességében véve kissé szárazabbnak tűnik, mint bármi más, amit eddig kiadott. Ez viszont nem egy negatívum, a kristálytiszta hangzás nyilván szándékos és beleillik az összképbe. Ugyanúgy Henriksen improvizatív játéka is tökéletesen összhangban van Isungset absztrakt ritmusaival. Bár a régebbi lemezein is lehetett hallani fúvós hangszereket, a World of Glassnél sokkal jobban kitöltik a zenét és nyilván nagyobb hangsúly van fektetve rájuk (ha már Henriksen kezeli őket).

Azt nem mondanám, hogy ez lett a kedvenc Isungset-lemezem, azt a címet inkább a 2010-ben megjelent Winter Songs albumnak adnám, de attól még, ha nem is másért, de eredetiségéért megérdemli, hogy ott legyen a legjobb 2014-es kísérleti lemezei között.

Richard Skelton

Richard Skelton folytatja azt az irányt, amit 2009-ben a Landings lemezzel elkezdett: az észak-angliai vad tájak továbbra is sóhajtoznak Skelton legújabb albumán, a Form Themselves Into Streamsen.

Ismét egy olyan zenészről van szó, aki messze túllépte a klasszikus műfaji határokat és egy olyan csúcsra vergődött fel, ahol teljesen egyedül áll. Számomra legalább mindenképp egyedülálló az, amit ő eddig művelt, úgy a zene, mint egyéb művészeti ágak terén is. Merthogy amellett hogy zenét szerkeszt, Skelton nemegyszer villogtatta tehetségét íróként is, nem beszélve a képzőművészeti alkotásairól, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz a zenei élményhez, amelyet a hallgatói számára szánt. Ezek a sokféle művészi megnyilvánulások ugyanis nem elválasztandók, hanem legtöbb esetben azért születnek, hogy kiegészítsék egymást. Ez látható a Landings esetében is: a lemezhez egy könyv is párosult, amelynek címe megegyezik a lemezével és Skelton személyes blogján található leírás szerint e könyvben egymásba fonódik a művész narrációja a tájéval, annak topográfiájával, történelmével és helységneveivel.

Landings

Azért is érdemes előbb a Landings lemezről beszélni, mert igazából ennél talált rá saját hangjára és ahogy már említettem, minden, amit azóta alkotott, ennek a folytatásaként fogható fel. Itt fellelhető elsődleges formájában az a fájdalmasan őszinte pátosz, amely jellemzi egész eddigi munkásságát. Skelton 2005-ben, a felesége elhunytát követően kezdett el zenét komponálni. Mondhatni, hogy a zenében lelt menedékre a felmérhetetlen tragédia elől. Létrehozta a Sustain-Release kiadót, a legelső lemezeit saját maga adta ki olyan nevek alatt, mint Heidika, A Broken Consort, Carousell, Riftmusic vagy Clouwbeck. Az itt megjelent lemezeket pedig posztumusz együttműködéseknek nevezett, mivel ezek esetében a felesége műalkotásait használta fel lemezborítóként.

Elsődleges szándéka az volt, hogy a bizonyos helyekhez fűződő emlékeit próbálja zenében felidézni és megörökíteni. Az a keserédes nosztalgikus hangulat pedig, amely az emlékekhez kötődő elkötelezettségéből fakad, mindmáig érzékelhető a szerzeményein. A hely és emlékezet közti viszony kérdése több szinten is megmutatkozott nála, sőt, Skelton odáig fokozta, hogy a felidézendő tájékról különböző természeti leleteket gyűjtött: fadarabkákat, tobozokat vagy faleveleket és beillesztette őket a lemez csomagolásába. Az őt körülvevő észak-angliai vad természet kifogyhatatlan forrás számára, amelyből örökösen ihletet merít. Egy folytonosan visszatérő motívum nála a folyam, az a szerény természeti erő, mely néhol képes életre kelteni Nyugat-Pennine kietlen tájait.

Dobozos összeállítás

Alapvetően akusztikus hangszereléssel éri el azt az összetéveszthetetlen hangzást, ami minden egyes projektjéből kisugárzik. Preferált hangszere a hegedű, de multiinstrumentalista révén hasznát veszi az akusztikus gitárnak is, mely egy rusztikus szférába emeli hangzásvilágát. A háttérben néhol a zongora hangja is fellelhető, de az csupán kiegészítésként szolgál és soha nem veszi át a vezérhangszer szerepét. A vonóshangszerek finom rezgései azt az érzést keltik, hogy bármelyik pillanatban a csendbe veszhet el az egész, bár végül mindig kitartanak a dal végéig.
Azt is meg kell említeni, hogy zenéjét gyakran ötvözi a közvetlen környezetéből felvett hangokkal (field recording) és ezáltal tökéletesen megeleveníti a nyirkos láprétek elővilágát.
Noha alapjában véve egyszerűség jellemzi a zenéjét, a végtelen drone-szerű hangrétegek képtelenné teszik a kibogozását. Ilyen szempontból az ambient és a drone műfajaihoz áll legközelebb, bár sokan a kortárs komolyzenéhez sorolják be, amivel én személy szerint nem értek egyet.

Ami a legfrissebb lemezét illeti, a Form Themselves Into Streams (Folyamokká változtatják önmagukat) nem hozott nagy meglepetéseket számunkra, viszont nem is veszített egy cseppet sem minőségéből, tartja ugyanazt a szintet, amit a Verse of Birds (2012), vagy akár a Landings (2009) elért. Ez így teljesen rendjén van és nincs különösebb okom panaszra, még nem mondhatom azt, hogy elegem van ebből a már megszokott hangzásból, ami tőle várható. Eddig mindegyik lemez között voltak árnyalati eltérések, bár azért kíváncsi vagyok, hogy meddig fogja bírni követni ezt az ösvényt. Egy idő után csak le fog kelleni térjen. Elmondása szerint az albumon található dalok már 2007 és 2008 között megíródtak és eredetileg egy hosszú zeneszámot képeztek, de 2013-ban újra elővette és átdolgozta őket, végül pedig egy öt részre felosztott formában jelentek meg. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért ennyire szokatlanul rövid a lemez, csupán 33 perces. Emiatt könnyen többször is újrahallgatható és bár már számtalanszor megtettem, még nem vettem észre, hogy veszített volna valamit is hatásából. Tehát ha ez elnyeri tetszésed, akkor nagy az esélye annak, hogy Skelton többi szerzeményei is fognak tetszeni.

Mellesleg ebben a listában kapott helyet Richard Skelton legfrissebb lemeze.

Arve Henriksen: Cosmic Creation

Ahogy sok más zenei műfaj terén, Észak-Európa megtalálta egyéni, specifikus hangját a jazz sokrétegű világában is. Egyik legkiemelkedőbb képviselője kétségkívül Arve Henriksen, a hírhedt norvég trombitás, aki idén rendkívül produktívnak mutatkozott s három új lemezzel gazdagította a már amúgy is gazdag diszkográfiáját. A három közül a legfrissebb a Cosmic Creation, mely egy új irány felé mutat, ahol a merész kísérletezésnek még több helye van, mint ezelőtt.

Arve Henriksen egy folytonosan visszatérő alanya a MetroGnóm műsornak és ez nem csupán a véletlennek köszönhető: legutóbb a Supersilent együttes kapcsán volt megemlítve, melynek Henriksen az egyik alapító tagja. A neve alatt eddig mindössze nyolc lemez jelent meg, de legalább ugyanennyi született különböző zenei együttműködésekből is, nem beszélve az irtó termékeny Supersilent zenekarról. Saját lemezei, egy kivétellel, a Rune Grammofon kiadójánál jelentek meg, mely elsősorban a legmerészebb norvég kísérleti zenészek munkáit szándékszik támogatni. Ez máris sokat mond arról, hogy milyen kaliberű zenésszel állunk szemben.

Arve Henriksen

Őt nem olyan zenésznek kell elképzelni, aki valahol egy füstös kávézóban óvatosan és közömbösen végzi a dolgát a háttérben, háttérzenét kínálva az ugyanannyira közömbös közönségnek. Ez a jazz-t nem kedvelők jazz-e. Őszintén szólva nem is szívesen rakom a jazz-pecsétet Arve Henriksen munkásságára, inkább nevezném egyszerűen kísérleti zenének, melyben néhol fellelhető a jazz zeneműfaj hatása is. Különösképp a legújabb alkotásaival bizonyította be, hogy valójában milyen messzire mer elrugaszkodni a megszokott műfaji korlátoktól. Ez neki soha nem jelentett problémát, de a Chron és Cosmic Creation című lemezek esetében az alkotói merészsége talán még jobban megmutatkozik.
Különben Henriksennek mint zenésznek a legfontosabb ismérve a hangszerkezelése ugyanis trombitájával a japán sakuhacsi fuvola hangzását próbálja utánozni.

Ami a Cosmic Creation albumot illeti, már az első hallgatás után felfigyeltem arra, hogy a cím milyen tökéletesen visszaadja a tartalmat és az átfogó hangulatvilágot. Ez eddig nem volt megfigyelhető egyik előző albumánál sem, hogy a különöző elemek ennyire harmóniában legyenek egymással. Általában mindig volt egy-két kakukktojás a dalok között és ezt mindig is furcsálltam, viszont a Cosmic Creationnél érződik, hogy ez a lemez tudatosan egységként volt teremtve és nem véletlenszerűen követik egymást a számok. Az előző lemezeihez képest hangzásában ez sokkal elektronikusabb és elvontabb is, egy nem létező tudományos-fantasztikus filmnek a betétzenéjeként képzelhető el a legkönnyebben. Újszerűsége ebben is megmutatkozik, hisz ki tudna elképzelni egy sci-fit, amelyben jazzszerű zene szól a háttérben?!

Ha feltétlenül műfajilag kellene jellemezni a Cosmic Creationt, akkor mondhatjuk, hogy ez a lemez valahol az ambient, drone, jazz és az elektronikus zene valószínűtlen metszéspontjánál található. Számomra ilyen formában a legemészthetőbb a „jazz” , bár ez nem azt jelenti, hogy az effajta zene kényelmesen és könnyedén befogadható. Ha például hattérzeneként próbálod hallgatni, akkor több, mint valószínű, hogy egy idő után inkább irritáló lesz, mintsem kellemes, annak ellenére, hogy tartalmaz nyugis részeket és úgy összességében nézve csendesnek, csendesen kaotikusnak nevezhető. Természetesen nem dallamos zenéről van szó és az ambientnek azt a sajátosságát kölcsönözte, hogy hangtájakat (soundscape) fest a hallgató számára. Általában a már ismert környezetünkből való hangok s zajok beiktatása által képződnek ezek a hangtájak, itt viszont ismeretlen gépek által produkált futurisztikus zajok ötvöződnek a trombita gyöngéd hangjával, ami akarva-akaratlanul arra késztet, hogy földönkívüli tájakon merengj.

Andrea Belfi: Natura Morta

A Miasmah Kiadó eddig csakis olyan zenészeket karolt fel, akik tényleg képesek egy újszerű hangzásvilág teremtésére. Szerencsére Andrea Belfi is egy ilyen kivétel. Legújabb alkotása, a Natura Morta nem más, mint egy csendes elektroakusztikus kavalkád. Transzba ejtő ritmusaival és rezgéseivel ismeretlen partok felé irányítja a hallgatót, ha az bátran el meri engedni magát, hogy magukkal sodorják a hanghullámok.

Andrea Belfi egy olasz ütőhangszeres zenész, akinek nevéről csak tavaly hallottam először, amikor is összeállt a B/B/S/ szupertrió és kiadta első nagylemezét. Belfi ugyanis e bandában együtt zenél a drone/ambient két nagy virtuózával, Erik Skodvinnal (Svarte Greiner, Deaf Center) és Aidan Bakerrel (Nadja). Amit ők együtt művelnek, az kétségkívül rendkívüli, de Belfi bebizonyította, hogy egyedül is megállja a helyét a kísérleti zene világában. A Natura Morta ennek remek bizonyítéka, s habár kissé más jellegűek, az előző lemezeit sem szabad figyelmen kívül hagyni. Összesen ötöt adott ki, melyek közül a legutolsó 2012-ben jelent meg s a Wege címet viseli. Ezenkívül olyan zenészekkel is játszott együtt, mint pl. Machinefabriek vagy BJ Nilsen.

Ha feltétlenül össze akarjuk vetni valamivel a Natura Morta zenevilágát, akkor elmondhatjuk, hogy a B/B/S/-hez áll legközelebb. Mindenképp jobban hasonlít erre, mintsem az előző szerzeményeire. Feltételezem azt is, hogy a zenekarhoz való csatlakozása pozitívan és ihletően hatott rá.

A hat dalt tartalmazó Natura Morta egy idegen és kietlen tájat fest, melyből az ember saját magát rekesztette ki. A minimalista dobritmusok meglehetősen rideg hangulatot idéznek, tehát semmiképp sem valami szívmelengető drone/ambient zenéről van szó, bár ha egyszer a hatása alá kerít, akkor nem kívánsz kikerülni alóla, hanem élvezed fogságod minden percét. Addiktív anélkül, hogy különösképp melodikus lenne, ezért igazából fel sem tűnik a zene ismétlődő jellege. Noha véletlenül bukkantam rá, engem már az első hallgatásnál lebilincselt s képtelen voltam leállni a nyitódal után.

Andrea Belfi

Az elektronikus beütések is arra szolgálnak, hogy még jobban elidegenítsék a hallgatót a felvázolt tájtól. Azt gondolnád, hogy effajta zenével képtelenség természetképet „festeni”, noha a lemez különlegessége részben épp a különböző elemek valószínűtlen keveredésében rejlik. Itt kiemelném a negyedik dalt, amelynek címe Forme creano ogetti: talán ebben a legnyilvánvalóbb az album sajátossága – a háttérben tücsökciripeléshez hasonló hangok hallhatóak, melyek fokozatosan egy teljesen szintetikus lüktetéssé alakulnak át.

Ha megfigyeljük a lemezborítót és a lemez címét (lefordítva: ‘csendélet’), akkor nyilvánvaló a festészethez való kötődés. A természet viszont már nem idillikus és érintetlen, hanem hordozza az ember által hátrahagyott mély nyomokat – itt a természetes összemosódik a szintetikussal, amit zeneileg az akusztikus és elektronikus elemek keveredése hatásosan érzékeltet.

A Winged Victory for the Sullen: ATOMOS

Bevallom, hogy némi szkepticizmussal fogadtam a nemrég megjelent Atomos lemezt, A Winged Victory for the Sullen legújabb alkotását. A szkepticizmusomnak oka az volt, hogy az előző (s egyben az első) nagylemezük, mely az együttes nevét viseli, nem volt képes maradandó hatással lenni rám, csak úgy átléptem fölötte s azóta sem tértem vissza hozzá. Az Atomos fölött viszont már nem lehetett ugyanolyan könnyedén átsuhanni, hisz már az első hallgatás után magával ragadt és a többszörös újrahallgatására késztetett.

Dustin O‘Halloran és Adam Wiltzie most tényleg valami csodálatra méltót alkotott s nem hiába keltette fel a figyelmét még a The Guardian napilapnak is. Aki eddig még nem találkozott e két névvel, annak tudnia kell, hogy Adam Wiltzie nem épp újonc az ambient és drone világában s a neve szorosan fűződik olyan veterán formációkhoz, mint a Stars of the Lid, The Dead Texan, vagy Aix Em Klemm, de együttműködött pl. a Labradford-dal is, melyről már szó esett az Anjou kapcsán. Dustin O‘Halloran pedig leginkább zongorista- és alkalmazott zeneszerzőként ismert, hisz több közkedvelt filmhez is komponált betét zenét (An American Affair, Like Crazy), bár szerintem alkotói potenciálját a Vorleben lemez tükrözi legjobban, mely nem véletlenül a Sonic Pieces kiadó alatt jelent meg.

Az Atomos viszont semmihez sem hasonlítható, amit eddig hallhattunk akár O´Halloran-tól, akár Wiltzie-től, s ezt nem tudom másképp értelmezni, mint egy sikeres együttműködésnek a legpozitívabb jeleként. A két személyiség alkotói jellegzetességei úgy összemosódtak, hogy lehetetlen meghatározni, hogy hol ér véget az egyik s hol kezdődik a másik. Mikor azt gondolnád, hogy már semmi eleven nem születhet az ambient zenéből, akkor megjelenik egy Atomos és megszűnteti a kételyeidet. A frissessége azonban leginkább a hangzásból árad, mintsem az alkalmazott zenei megoldásokból.

Dustin O´Halloran és Adam Wiltzie

Az „atomos” szó jelentése oszthatatlan és ha ebből indulunk ki, akkor érthető, hogy a dalok miért csak a sorrendjüket meghatározó számot viselik s nem kaptak kifejezőbb címet. Én most nem is kívánom feldarabolni a lemezt és külön elemezni a részeit, hisz ezt nyilván arra szánták, hogy teljes egészében fogyasszuk. Ha sorrendben hallgatjuk a megszámozott darabokat, akkor amúgy nem is észlelhető az átmenetel közöttük, noha mindegyik résznek megvan a saját jellegzetessége.

A lemez nagy részét a vonóshangszerek dominálják, bár mindig csak az ambient szövetekkel a megkülönböztethetetlenségig keveredett formában hallhatóak. Néhol a zongora veszi át a vezetést és bizonyos részeknél még ektronikus beütések is jelen vannak, valamint különböző homályos emberi hangok és ismeretlen zajok tömik be a réseket. Ezek az elemek viszont összhangban vannak a lemez átfogó hangulatával, nem törik meg a folyását, az itt elképzelt hangzásvilágnak a természetes részeiként fogadjuk őket. S hogy milyen is ez az átfogó hangulat? Egyszóban: légies.

Lehet kellene beszélni a lemez gyengeségeiről is, de azt most inkább meghagyom másoknak, mert én nem találtam benne tökéletlenséget.

Deaf Center: Recount

Egy jó hároméves szünet után végre kaptunk valami életjelet a Deaf Center néven ismeretes norvég duótól, mely nem más, mint Erik Skodvin és Otto Totland közös együttműködésének termése. Róluk röviden azt kell tudni, hogy 2004-ben ültek össze zenélni, majd az azt követő évben máris nevet szereztek maguknak a minimálzene szférájában az elsőrangú Pale Ravine debütáló albumukkal. Utoljára 2011-ben hallhattunk felőlük, amikor piacra dobták második nagylemezüket, az Owl Splinters-et. Ezenkívül mindkét tag külön, saját neve alatt is adott ki albumokat, nem beszélve a számtalan projektről, amelyeknek részesei (ezek közül Svarte Greiner és Nest a két legfontosabb). Erik Skodvin-ról tudni kell azt is, hogy ő áll a Miasmah Kiadó mögött, ahonnan eddig sok remek muzsika került ki. Mind a kettőjükről el lehet mondani, hogy eddig csakis kísérleti műfajokon belül mozogtak és remélhetőleg megtartják e jó szokásukat.

Nem véletlenül neveztem csupán életjelnek a visszatérésüket, hisz itt egy két dalból álló szerény kislemezről van szó, mely a „Recount” címet kapta. Ez felettébb sem azt jelenti, hogy a szóban forgó alkotás nem minőségi holmi, hanem hogy ezúttal zeneileg nem „rúgtak ki a hámból” és valószínű emiatt nem is igazán jelentek meg semmilyen radaron, inkább csak csendben követték az előző lemezeikein meghatározott irányt. Ez részben avval magyarázható, hogy egyik dal sem most íródott, ugyanis a Follow Still 2012-ben lett felvéve, az Oblivion pedig 2008-ban.

Mindenképp fellelhető benne az eddig ismert és szerintem összetéveszthetetlen Deaf Center-es hangzás, melynek ismérve többek között Totland minimalisztikus zongorajátékai, valamint Skodvin drone-os morajlásai. Ha valamilyen színnel kellene azonosítanom zenéjüket, akkor az kétségkívül a szürke lenne, azaz nem épp fekete, de egy kellőképpen sötét szín ehhez a jólesően sötét zenéhez.

Totland és Skodvin munka közben

Az előző szerzeményeikhez képest viszont a Recount-on lévő dalok szokatlanul hosszúak, mindkettő meghaladván a 13 percet. Ez valószínű annak köszönhető, hogy e két szerzemény részben improvizáció eredménye. A zeneszámok hosszúsága és a zene minimalisztikus jelleme teszi az új lemezt egyik legnehezebben fogyasztható anyagukká, vagy legalábbis olyanná, ami több odafigyelést és türelmet igényel, mint bármi más, amit eddig hallhattunk tőlük. Úgy vélem, hogy akkor tudjuk igazán értékelni, ha odafigyelünk minden kis részletre, árnyalatnyi változásra, ami sokszor valahol messze a háttérben történik (bár ez természetesen minden igényesebb zeneműre érvényes). Mindemellett a Deaf Center esetében talán akkor lesz hatásosabb a zenei élmény, ha kurtábbra fogják a dalokat.

A Follow Still-en egy egyszerű zongoradallam kísér végig minket, mely néhol váratlanul eltűnik, hogy máshol ugyanannyira váratlanul újra elő is bukkanjon. Bár teljességében nézve egy csendes zeneműről van szó, mégsincs benne egy percnyi teljes csend sem, ugyanis a háttérben folytonosan dübörög a basszus és zsong a gitár. A tetőpontra viszont hiába várunk – ez a dal egy vihartalan tenger.

Az Oblivion zeneileg izgalmasabb, mint párja. Hallgatása közben egy barlangba való leereszkedést képzelek magam elé. Minél mélyebbre kerülsz, annál vastagabb a sötéteség és közben fokozatosan nő a szorongás érzése is, melyet a vonóshangszerek remegései érzékeltetnek. A 13 perc letelte után hirtelen ér véget az utazás, semmi figyelmeztetés, vagy egyértelmű befejezés nélkül.

Akik számára mindidáig ismeretlen volt a Deaf Center név, azoknak nem ajánlott épp ezzel kezdeni az ismerkedést. Ezt a kislemezt inkább kiegészítésnek tartom a már beavatott rajongók számára. A Recount mindenképp méltó adalék a Deaf Center diszkográfiához, bár nyílvánvalóan nem szándékszik eget rengetni.

A műsorból készült mixet, melyben elhangzott a Follow Still ITT hallgathatod meg.

]]> http://mgzone.egologo.transindex.adatbank.ro/?feed=rss2&p=193 0