Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

Drendrendrendrerendrerendkívül jó hír a metál zene rajongóknak! Három év csend után, jövőre várható új Meshuggah lemez. Legutóbbi Koloss lemezüket már felélték  a matekriff-őrültek, de minden bizonnyal itt a ráadás. Tomas Haake, a zenekar dobosa tett fel a Youtube-ra egy videót a stúdióból. Hogyha megosztjátok, ütőt nyerhettek. Döhööö. Whiplash. Hogy gnómos-e a Meshuggah? Nem, de jó!

A Kranky hónap végén hozza az új Benoit Pioulard lemezt, Sonnet címmel. Semmi újdonság elöljáróban: instru és field drecording + Pioulard. Készítettek azonban az egyik dalhoz, a So Etched In Memory-hoz videót, ami inkább pop-os szokás, de tetszik, a videó meg még inkább.

Március 30-ig kell várni az albumra, de addig is van még egy dal, amit meg lehet hallgatni. Písz.

Új Charlemagne Palestine kiadvány a láthatáron! A mágust még 2013-ban hívták meg zenélni London egyik legkúlabb helyére a Cafe Oto-ba. A második estén együtt zenélt a Time Machine Orchestraval, azaz a Grumbling Fur-búl ismert Daniel O’Sullivannel (ez volt az első alkalom, hogy O’Sullivan ezen a néven lép fel), és a produkció annyira meggyőzőre sikeredett, hogy április 2-án szét is szórják 500 példányban. Egy részlet már hallgatható az anyagból.

Április 20-tól rendelhető a MERZXIU lemez. Jamie Stewart a Xiu Xiu-ból az utóbbi években koncept és kollaboráció lemezeket adott ki, és nem meglepő, hogy egymásra találtak a japán noise legendával, Masami Akita-val, azaz Merzbow-val. A MERZXIU két dalt tartalmaz, a lemez mindkét felén 1-1-t és kicsit sem meglepő, hogy 1000 példányban hozzák ki.

A faji egyenlőség jegyében született a kollaboráció a SUUUNS és a Jerusalem in My Heart között. Utóbbinak eddig egyetlen lemeze nagyon meggyőző volt, hiszen több évet váratott magára, mivel a kollektíva első sorban élő performanszokkal foglalkozik. A kollaboráció sem friss. 2012-ben találkoztak először, akkor vették fel a dalokat, és 2014-ben került sor az utómunkálatokra. A lemez várhatóan április 14-én jön.

Adam Basanta kanadai zeneszerző és médiaművész, The Sound of Empty Space (Üres tér hangja) címmel nem rég új installációval állt elő a montreali Galerie B-312-ben. A szerző, a három külön részből álló alkotás esetében, a speciális környezetekben elhelyezett mikrofonok, hangszórók és erősítők által generált feedbacket veszi alapul, majd az adott hangzást különféle módokon manipulálja. A The loudest sound in the room experienced very quietly (A legerősebb hang a szobában, nagyon halkan) esetében egy hangszigetelt dobozban lévő, 120 decibel erősségű hangfalat gerjeszt be a maximumra. Bár a dobozon belüli hang felér egy autó dudájának hangerejével, a doboz annyira letompítja a hangot, hogy alig hallható. A Piruette (Piruett) Csajkovszkij Hattyúdalának újraértelmezése, ahol egy lassan körbeforgó mikrofontól a körbeállított hangszórók más-más hangmagasságokban gerjednek.  A Vessel (Edény) pedig a befőttes üvegek akusztikáját mutatja be egy, a mikrofonhoz képest közeledő majd távolodó hangszoró segítségével.

Mikka Vainio és Franck Vigroux közös projektjének első kiadványa valamikor ez évben fog megjelenni a Cosmo Rhythmatic gondozásában. Az ősszel várható dupla LP hanganyagban az eddigi elő szerepléseiket veszik majd alapul.

The Colossus of Destiny címmel dokumentumfilm készül a legendás Melvinsről. A rengeteg interjút, koncertfelvételt és ritkaságot tartalmazó filmet két amatőr filmkészítő/Melvins-rajongó készíti, akik eleinte külön-külön vágtak bele a projektbe, mígnem a tavalyi összeismerkedésük után elhatározták, hogy közös erővel többre mennek. A zenekar rábólintott a projektre, a film pedig el is készült kb. 95%százalékban, de a projekt munkálatai megakadtak, mivel Bob Hannam és Ryan Sutherby készítők mindezt teljesen saját zsebből próbálták realizálni. A kickstarter honlapján adományozásból már összegyűjtötték a becsült hiányzó összeg csaknem 2/3-át, de a teljes összeget csak akkor kaphatják meg, ha már mind a 75.000 dollár összegyűlt. A film 2016 első felében jelenne meg.

Úgy néz ki, hogy a post-rock-éra mára már egy folyamatosan frissülő valamivé fejlődött. Ugyan sok a feledhető produkcjó nap, mint nap, de azért vannak olyan frissességek is, amelyekre érdemes odafigyelni. A Nancy-ből (FRA) származó Anathème-nek természetesen semmi köze nincs az brit Anathemához, de a srácok mindenképpen sokban erősítik a francia post-rock mezőnyt.

Top 10, mert jól hangzik, és mert elméletileg az is. Csakhogy hat darab Top 10. Eleve nehéz legezni olyan embereknek, akik életében rendkívüli helyet foglal el a zene, nem is beszélve arról, hogyha még írniuk is kell róla. Szerki gyűlést sajnos nem tudtunk tartani, ahol kiveszekedjük az MGZone top 50 lemezét, így az lett a vége, hogy szépen mindenki megírta a tízes listáját, és a következőkben be is számol róla. Valójában, hogyha hihető impresszumot akartok olvasni a szerzőkről, azt gondolom, hogy az alábbi listákból minden kiderül, és nem csak, amennyiben nem egyenként nézitek a topokat, hanem össze is hasonlítjátok őket.

Rengeteg nagyszerű hanganyag jelent meg 2014-ben, így nem volt könnyű dolga senkinek, amikor tízre kellett sűríteni a dolgot. Ami az illeti, a legtöbb esetben nem is sikerült. A továbbiakban tehát az hat szerző Top 10 listáját követhetitek. Ezeket láttuk a legjobb kiadványoknak 2014-ben.

Engem a bőség zavara majdnem oda vezetett, hogy feladjam az alábbi lista elkészítését. Hogyha szempontok szerint kellene válogatni sem könnyítené meg a dolgom, nem beszélve a státusz kérdéséről, hogy most, mint a műsor vezetője, szerkesztője, a blog írója vagy mint magánszemély állítsam fel a top 10 kedvencet. Nem ment. Összezavart. Így született meg.

11.

A Silver Mt. Zion – Fuck Off Get Free We Pour Light On Everything (Constellation)

Efrim Manuel Menuck csapatának idei lemezét vártam leginkább. Mindennél jobban. Nem is csalódtam. Semmi újat nem hoztak, de benne van minden a lemezben, ami kell egy Silver Mt. Zion rajongónak. Amit a Constellation kiadó és a zenekar képvisel, és ami hozzám talán a legközelebb áll, minden elemében megtaláltam a lemezen. Itt azonban 2014 legjelentősebb, legjobb lemezeit kellett listázni. Azért a tizenegyedik a lemez, mert nem tartom az év legjobb lemezének, ugyanakkor nem hagyhattam ki, mert számomra egyedi és különleges bármi, amit ez a csapat csinál, és épp emiatt összehasonlíthatatlan más zenékkel.

10.

Mono – The Last Down/Rays of Darkness (Temporary Residence)

Az év legjobb post-rock albumának tartom. Egyértelműen egy helyen kell beszélni a két lemezről és nem azért, mert egyszerre lett kiadva, hanem azért, mert egy elképesztően szép koncepció rejtőzik mögötte. Itt írtunk róla.

9.

Swans – To Be Kind (Young God Records)

Minden bizonnyal az idei év egyik legnagyobb kísérleti zenei robbanása, sőt sokak szerint az év albuma. Én ezt csak “Swans szemszögből” látom így, ugyanis mindamellett, hogy rendkívüli élmény volt végighallgatni, bár hányszor is tettem az év során, volt lemez, amely nagyobb hatással volt rám. Az biztos, hogy tökéletes mintapéldánya annak, hogy mit jelent kitartani valami mellett, ugyanakkor folyamatosan megújulni tudni. Michael Gira egy zseni. Pont.

8.

Jacaszek & Kwartludium – Catalogue Des Arbres (Touch)

A lengyel színtér legsokoldalúbb idei alkotása. Számomra a lemez, mint Jacaszek ars poétikájaként hatott. Régóta követem a munkásságát, és mindaz, ahová el szeretett volna jutni hangzásban és koncepcióban egyaránt, benne van az anyagban. Itt írtunk róla.

7.

Oren Ambarchi – Quisotism (Editions Mego)

A legnyitottabb Ambarchi album. Ez nem azt jelenti, hogy korlátoltnak tartanám az eddigieket, sőt. Bátor és színes a koncepció, sikkes a hangzás, változatos a hangszerelés. Ennyire még nem ragadtam rá lemezére (kedvencemként tartom számon), mint erre. Tele van rejtekhelyekkel, talán pont a hangszerelés miatt, és igen, leginkább hangzásában találom egyedinek. Itt írtunk róla.

6.

Hauschka – Abandoned City (Temporary Residence Limited)

Hauschka legújabb vallomását én visszatérésként fogadtam. Egyre többen alkalmazzák a preparált hangszereket, és egyre nehezebben lehet közöttük olyan zenét találni, aminek megvan az éle és a sajátos íze. Nagyon féltem néhány évvel ezelőtt, hogy ez az él elveszik az elektronikában, amit egyre hangsúlyosabban használt a lemezein. Ezen a lemezen azt érzem, hogy végre sikerült megtalálni a hauschkás középutat. Itt olvashattok bővebben a lemezről.

5.

Einsturzende Neubauten – Lament (BMG)

Miután először hallgattam meg az albumot, az az érzés kerített hatalmába, mint a Swans lemeznél: életre kelt a zenetörci egy olyan része, amit minden porcikámmal tisztelek. Úgy fogalmaztam, hogy azt tudja Blixa, amit Trent Reznor nem: megújulni úgy, hogy valami olyat hoz, ami komplexitásában, hangzásában, koncepciójában és üzenetében is újszerű és teljes egész, ugyanakkor utóízében van valami nagyon erős történelmi hitelesség. Itt találjátok a lemez bemutatóját.

4.

A Winged Victory For The Sullen – ATOMOS (Erased Tapes Records)

Az ATOMOS nekem a reményt hozta el. Hogy lesz egy következő AWVFTS lemez is, és, hogy van tovább. Első albumukat, amikor megjelent, nagy érdeklődés övezte. Új volt és szép, de hallottunk már olyant. Az ATOMOS-ban benne van minden, amit hiányoltam az elsőből. Érett és az idén megjelent egyik legszebb muzsika. Itt írtunk róla.

3.

Piiptsjilling – Molkedrippen (Spekk)

Valójában két lemezzel jöttek egyszerre a srácok, két különböző kiadónál, és mindkettőnek bronzérem jár, de nem akartam többet csalni a top 10-el, mint amennyit eddig és ezután csalok. Olyan ez a lemez, mint a borítója: tiszta és zavaros egy időben, egyszerű és összetett, szépen zajos. Hogyha lehet a drone-t komponálni, akkor a Piiptsjilling végleg beírta magát a drone zeneszerzők nagykönyvébe. Nem robban, de minden pont jó ebben a zenében, és ne feledkezzünk meg a költészet oldaláról sem, ami “márkajegy” a kvartetnél, és ezúttal is sikerült tökéletes ágyat vetni a szöveg világának, amiből egy szót sem értek, mégis velejéig átjárt.

2.

Saåad – Deep/Float (Hands In The Dark)

A drone-dark ambient világ luxuscikke számomra az első Saåad LP minden tekintetben. Olyan ez, mint amikor kóstolót kapunk valamiből, aminek az ízét nem tudjuk elfelejteni, majd egyszer csak jön egy teljes csomag belőle és a végtelenségig habzsolhatunk. A lemez hömpölygően mély színekkel és hangulattal hozza a lelki válság teljes színskáláját, és nem úgy teszi, hogy a vénánkat bámulva hallgatjuk, hanem ehelyett inkább ringatónak nevezném a hatást, amit kelt. Ebben az évben nem nagyon találkoztam érzékenyebb hangulattal egy lemezen sem.

1.

Mohammad – Lamnè Gastama (Antifrost)

A második része a földrajzi-zenei utazásnak-tanulmánynak hozta számomra a legmeghatóbb zenei élményt idén. Az athéni duó minden munkáját csodálattal fogadtam az elmúlt öt évben, és bátran megelőlegezem a jövő évi listavezető album kitüntetésével a sorozat harmadik részét. De várjuk ki a végét türelemmel. Az elején említettem, hogy sokat bajlódtam azzal, hogy milyen státuszból kell megírni egy ilyen listát. Ez a vége kőkemény Zsoltból született.

0.

Wist Rec. – The Unofficial Countryside (Wist Rec.)

Az utolsó utáni lehetőségét nem tudtam kihagyni. Ez valójában legyen egy zárójel. Az év kiadványa számomra, kétség kívül a Wist Recording koncepciója. Zene filozófiám tükörképe. Nincs is értelme itt ömlengeni, ha már egyszer megtettem ITT.

Annak ellenére, hogy ez a lista nem rangsor, hanem egyenlő értékű lemezek halmaza, mégis van egy ív, ami végigvonul a teljes felsoroláson. Év vége van és hoztam nektek tíz idei lemezt, amelyek messzemenően jobbak, mint az új Pink Floyd album.

10.

Zu & Eugene Robinson – The Left Hand Path (Trost)

Nem volt vitás, hogy ennek a lemeznek itt a helye: a Zu zseniális, Eugene Robinsonnak pedig párja nincs a feszültségkeltésben, így nagyon hosszú ideje, évek óta az első lemez, ami igazán kényelmetlen helyzetbe tudott hozni, és ez a legnagyobb, amit egy műalkotás tehet. Ezen a lemezen tökéletesen keveredik a noise, a jazz, az ambient, a komolyzene, a country és a blues, valamint a Robinson által hozott küzdősportok feszültsége egy olyan egésszé, amelyért a legtöbb zenekar a fél veséjét odaadnál. Ezek az arcok pedig megcsinálták izzadtságú erőlködés nélkül. A lemezről itt írtam hosszabban.

9.

Swans – To Be Kind (Young God Records)

Mit lehetne még elmondani a SWANS-ról, amit eddig még nem mondtunk? Zseniálisak, hatalmasak, kíméletlenek és óriásit zenélnek: legendák. Michael Gira egyik példaképem, verseit, novelláit, szövegeit fordítottam magyarra régebb, kérdéses volt a helyük ezen a listán? Pár évvel ezelőtt megvolt az a hihetetlen élményem, hogy élőben beszélgettem vele és noha csak telefonon sajnos, nem személyesen, olyan sziklaszilárd karakter, hogy kábelen keresztül is éreztem, hogy azonnal agyonnyom személyének súlya.

8.

Lawrence English – A Wilderness of Mirrors (ROOM40)

English nem csak az egyik legkíválóbb ambient-drone-noise zenész, hanem az egyik legkíválóbb elme is, aki kísérleti zenében utazik. Szerencsére soha nem fosztja meg hallgatóit attól, hogy komolyan kidolgozzon egy koncepciót vagy komolyan válaszoljon egy interjúkérdésre. Az egyik legkoncepcióközpontúbb zeneszerző, aki jelenleg a szintéren mozog nem csak kísérleti, hanem bármilyen zenei téren. Itt írtam ismertető róla.

7.

NG4 Quartet: Keith Rowe, Anthony Taillard, Emmanuell Leduc, Julien Ottavi – A Quartet for Guitars (Mikroton)

A cím ellenére távolról sem kell hagyományos zenére számítani Keith Rowe-tól és a köréje gyűlt zenészektől. Noha a legzeneibb produktuma eddig, még mindig teljesen EAI, tökéletesen mikrohang és abszolút különleges. Az EAI számomra a létező legkedvencebb zenei műfaj, az amelyet a legszívesebben hallgatok és noha külön nem recenzáltam ezt a lemezt, itt olvashattok egy általános áttekintést az EAI-ról. Érdemes türelmet és időt fordítani rá, függőséget okozhat.

6.

Frank Bretschneider/Steve Roden – Suit Nuit (LINE/Volume)

Ezen a lemezen oly természetesen találkozik az EAI és a glitch, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a műtőasztalon, Precíz, különleges és lenyűgöző. Leginkább azért érdekes ez a lemez, mert az EAI első látásra a ritmus teljes hiányáról szól, a glitch pedig szintén csak első látásra semmiről csakis a ritmusról. Ennek a két eltérő zenefilozófiának az ötvözése nem volt egyszerű, ám Bretschneider és Roden probléma nélkül vette az akadályokat.

5.

Death Grips – The Powers that B disc 1: Niggas on the Moon (szerzői kiadás)

Mivel dupla CD-s és a második még nem jelent meg, a Death Grips avant-noise-kollázs-hip-hop trio utolsó lemeze még nem is teljes, de a Niggas on the Moon című első CD alapján simán borítékolható az egyik legkísérletibb hip-hop előadó helye e listán. Az egyik legbizarrabb entitás ők, akikkel valaha találkoztam, kezelhetetlen zeneanarchisták, kísérleti előörsök. Értelemszerűen recenzió még nem született a lemezről, de itt olvasható egy ismertetőm a zenekarról.

4.

Fennesz – Bécs (Editions Mego)

Christian Fenneszt azt hiszem senkinek nem kell bemutatni, aki amúgyis érdeklődik ezen zenei irányzatok iránt. Ám már kevesebben vannak, akik lemezről lemezre fejlődnek és alakítják munkásságukat, aminek ékes bizonysága a Bécs című album. Azonnal felismerhető, hogy kinek a munkáját halljuk, mégis újított ismét, hiszen a megszokott microglitch és drone elemek mellé jó adag kollázszene hangzás/hatás is került, ami csak tovább szélesíti az általa amúgy is előszeretettel feszegetett korlátokat.

3.

Radian/Howe Gelb – Radian verses Howe Gelb (Radian Releases)

A Radian már önmagában is az egyik legérdekesebb zenekar, az ők általuk megalkotott kollázs zene senki másra nem jellemző, teljesen egyedi stílusuk van, amit még egy plusz Howe Gelb avant-americana karakterrel is megfejeltek az új lemezükön. Milyen a zenei hangok közé szorulva énekelni, egyáltalán milyen az a zene, amely inkább szól a hangok közötti szünetről, mint a magáról a hangokról? Erről a nem mindennapi kollaborációról itt számoltam be.

2.

OrenAmbarchi – Quisotism (Editions Mego)

Amikor először hallottam ezt a lemezt, arra gondoltam, hogy már nagyon ideje volt valakinek kiadni ezt a művet, ami úgy nyúl vissza az elektronikus zene komolyzenei alapjaihoz, hogy közben nem naftalinszagú múlt-, avagy Reich-idézés. Számomra egészen gyerekkori zenei emlékeket idézett fel ez az album, mégsem nosztalgia ízű, hanem a hagyományos eszköztárral teljes mértékben jövőbe néző: retro-avantgarde, ahogy az NSK tagjai mondanák. Az albumról itt jegyeztem le pár gondolatot.

1.

Einsturzende Neubauten – Lament (BMG)

Amolyan késő érkező, a többi listás után érkezett meg, de amint a mondás is van: utolsókból lesznek az elsők és nem véletlenül, hiszen a Neubauten nem csak az év, de számomra az évtized lemezét tette le az asztalra. Itt olvasható a részletekbe menő indoklásom, hogy miért jobb, nem csak az új Pink Floyd “nagy legenda” idei lemezénél, de idén számomra bármi másnál is.

Bár elég sok zenét hallgatok, amíg el nem kezdtem gnómra írni, nem gondoltam, hogy év végén abból a sokból top is kell legyen. Valahogy sikerült mégis összeszedni azokat, amik szerintem az év legnagyobb dobásai. Van itt olyan is, amin meglepődtök majd, de nekem ezek az év legjobbjai.

10.

Jon Batiste, Chad Smith, Bill Laswell – The Process ( M.o.d. Technologies)

Mert egy valószínütlen felállásból is születhetnek nagyon érdekes dolgok.

9.

Michael Wollny Trio – Weltentraum (ACT)

8.

Eyot – Similarity ( Ninety and Nine Records)

Mert ezek a szerb srácok a new wave jazz legtehetségesebb képviselői közé tartoznak, és alig vártam az új albumot.

7.

Marcin Wasilewski Trio & Joakim Midler – Spark of Life (ECM)

6.

Nguyen Le – Celebrating The Dark Side Of The Moon (ACT)

Mert a Dark side of the Moon egy mestermű, és mert ez a vietnámi gitáros olyan tökös és ötletes hangzással terelte át a progresszív rock és kísérleti jazz fusion kategóriába az albumot, hogy megérdemli a top10- séget; mert bár a Pink Floyd kiadott az idén egy lemezt (amiról itt írtunk) az eddig lemezekről lemaradt anyagból, az tuti nem kerül senki top10- ébe az idén.

5.

Pat Metheny Unity Group – Kin (Nonesuch)

Mindenki alig várja, hogy a Pat Metheny Group újra összeálljon. Én is. Az Imaginary Day Live című koncertfelvétel miatt hallgatok jazzt… de addig is a Unity Group is tökéletesen megteszi. Nincs ezzel semmi baj.

4.

Foo Fighters – Sonic Highways (RCA)

Mert felnőtt, egyre kevésbé nyálas, és mert Dave Grohl a király.

3. 

Sebastian Spanache Trio – A Pasha’s Abstinence ( Fiver House Records)

Mert hazai (temesvári ) zenészektől ilyet még nem hallottam. Ötletes, eredeti és világszínvonal. Nyakatekert ritmusok, mindannyiuknak metronóm van a fülében a koncerteken, nagyon profik. Mert az előző albumukhoz (Humanized) képest óriásit fejlődtek.

2.

U2 – Songs of Innocence (Island, Interscope)

Mert nekem eddig az összes nagyon bejött, és marad a tőlük megszokott minőség. Kicsit nosztalgikus, mert ha premisszaként elfogadjuk, hogy stílust teremtettek, akkor negyven év alatt sikerült visszajutni a gyökerekhez. Leírták az U-t. És bár az iTunes- os ingyen terjesztés megosztotta a népet kicsit, bátor húzás volt.

1.

Snarky Puppy – We Like It Here (Ropeadope)

Big band filing, szokatlanul sok zenész, funky- groovy dolgok nagyon fiatal és nagyon tehetséges zenészektől. Gyönyörű harmóniák és óriási zenei ötletek. Nem véletlenül kaptak az idén Grammy-t. Én ilyesmit még nem hallottam. Zseniális.

Először is azzal kezdeném, hogy a fanyalgókkal ellentétben engem eddig érdekeltek az év végi toplisták, de az utóbbi napokban olyan sokat láttam már, hogy teljesen elment a kedvem tőlük, és, ha még egyet meglátok, esküszöm tökön szúrom magam. Remélem a kedves olvasók többsége még nincs ennyire kiábrándulva.

Némi vita előzte meg azt, hogyan is kellene lezavarni ezt az egész évértékelősdit úgy, hogy értelme és haszna is legyen, és én örvendek annak, hogy a más oldalakon látható, teljesen elinflált ötvenes meg százas listák helyett a szűk tizesek mellett maradtunk, még ha ilyeneket összeállítani sokkal több fejtörést is igényel, és végül én személy szerint a saját listámmal nem is vagyok túlzottan elégedett. Legalább mindenkinek jól meg kellett gondolnia, hogy mit emel ki az egész éves termésből.

1.

Swans – To Be Kind (Young God Records)

A Swans első helyezése számomra egy pillanatig sem volt kérdés. Azt ugyan még képtelenség megítélni, hogy a a To Be Kind a teljes, harminc éves Swans életmű legjobb albuma-e, de nekem az az érzésem, hogy tíz év múlva, mikor majd tisztábban látunk, eséllyel pályázhat a címre. A további helyezettek nyugodtan felcserélhetőek.

2.

Godflesh: A World Lit Only by Fire (Avalanche Recordings)

Leszarom, ki mit gondol a Godflesh újjáalakulásáról, az Az A World Lit Only by Fire egy nagyszerű album jó dalokkal, ami ízig-vérig hű a zenekar saját életművéhez, és ilyenre bizony kevés együttes képes azok közül, amelyek másfél évtizedes kihagyás után térnek vissza. Emellett, ha összehasonlítom más nagy múltú együttesek idei albumával, mondjuk a Laibach-tól a Spectre-vel, az új Einstürzende Neubautennel vagy a Skullflower Draconis-ával, az év ziccerét kihagyó Scott Walker és Sunn O))) kollaborációról nem is beszélve, akkor még egyértelműbb, hogy a Godflesh-nek van itt a helye, és nem a többieknek.

3.

White Suns: Totem (Flenser Records)

Az év legkegyetlenebb noise rock albuma, pont. Szétbomlasztja az elmét, elzárja az ereket, felrobbantja a szívet és teleszarja kátránnyal a lelket. Ajánlom szeretettel az élményt mindenkinek.

4.

Merkabah: Moloch (Instant Classic)

Az Instant Classic kiadót mindenképpen akartam szerepeltetni legalább egy kiadvánnyal. A lengyel Merkabah egy sludge-súlyba hajló, post-hardcore és noise rock hatásokat integráló avantgarde jazz zenekar. Akinek van fogalma a lengyel jazz színtérről, az pontosan tudhatja, milyen minőségre számíthat. Amúgy ez az album a listában simán kicserélhető lehetne az Instant Classic egy másik idei kiadványával; az Innercity Ensemble második albuma hasonlóan magas színvonalat képvisel. A Merkabah-élménnyel rokon, szintén emlékezetes albumot adott ki idén a Narcosatanicos, a The Budos Band és a Death Blues is.

5.

Goat: Commune (Sub Pop)

A Commune ugyan nem ér fel a két évvel ezelőtti World Music-hoz, de a svéd zenekar még így is az év legjobb psych lemezét készítette el. Sokat töprengtem rajta, de máig nem jutott eszembe a műfajában semmi, ami veszélyeztethette volna a listás helyezését.

6.

Black Rain: Dark Pool (Blackest Ever Black)

Az elektronikus zene idén számomra a dark ambient/industrial és a sötétebb techno lemezekről szólt. Szubjektív tetszési index alapján a Black Rain-albumot válogattam be, de ha objektíven szemlélem, akkor a Xhin Claw Eyes EP-je, az SHXCXCHCXSH Linear S Decoded c. albuma, a Vesseltől a Punish, Honey, az új Ben Frost, a Black Swantól a Tone Poetry, Andy Stott Faith in Strangers-e vagy az Eomac-tól a Spectre hasonlóan magas minőséget képvisel.

7.

Gazelle Twin: Unflesh (Anti-Ghost Moon Ray Records)

A szélesebb tömegeknek gyártott, de azért elborult elektronikus zenék közül egyértelműen az idei Gazelle Twin vitte a prímet, de közel áll hozzá a szinte még gyerek, 1990-ben Venezuelában született Alejandro Ghersi (színpadi nevén Arca) XEN c. albuma.

8.

Clipping: CLPPNG (Sub Pop)

2014. az experimental hip-hop szempontjából is emlékezetes év volt. A Death Grips, a Ratking, a Shabazz Palaces (de az ebbe a sorba illő Run the Jewels is) mind nagyon jó albumot adott ki, de ezek közül én messze a Clippinget pörgettem idén a legtöbbet.

9.

Exit Oz: Împământenit (szerzői kiadás)

Mivel már korábban tudtam róla, hogy Szabó Péter, a Metrognóm jazz-felelőse a fontos ACT- és ECM-kiadványokat fogja szerepeltetni a listáján, így inkább én erre a temesvári formációra hívnám fel a figyelmet. Egyrészt azért, mert büszkék lehetünk arra, hogy ennek az ún. “dark” jazznek, amit egész Kelet-Közép-Európában alig játszik valaki (hirtelen most csak az orosz Povarovo és a lengyel Żółte Światło jut eszembe), végre van hazai képviselője, másrészt azért, mert lazán beelőzi a stílusteremtő Bohren & der Club of Gore idei lemezét.

10.

Sajnálom, hogy végül az EP-ket külön nem listázzuk, mert egy összesített szűk tizes lajstromban, ha valamennyire objektívek kívánunk maradni, értelemszerűen a negyedórás kiadványoknak nem sok esélyük van a nagylemezekkel szemben. Mivel azonban a texasi Street Sects idén három, egymáshoz kapcsolódó EP-t adott ki, és számomra ezek voltak az év legszórakosztatóbb noise anyagai, így a hármat egyben nem érzem indokolatlannak szerepeltetni.

Az év filmzenéje: Stephen O’Malley, Oren Ambarchi & Randall Dunn: Shade Themes From Kairos (Drag City)

Az év újrakiadása: March 15: Our Love Becomes A Funeral Pyre (Svart Records)

Az év videoklipje: Roll The Dice: Assembly

Utolsó megjegyzés: A Psychic TV Snakes c. lemeze annyira későn futott be, hogy egy felületes hallgatásnál több nem jutott neki, annyiból pedig nem tudtam megítélni, hogyan sikerült.

10.

Brett Naucke: Seed (Spectrum Spools)

Nehezen tudtam eldönteni, hogy ki és mi kerüljön a tízedik helyre, de végül egy olyan zenésznél maradtam, akinek nevével csupán ez évben találkoztam legelőször. Brett Naucke-nek sikerült egy olyan hangzásvilágot teremtenie, amiben az organikus tökéletesen ötvöződik az elektronikussal. Bár az elgondolás mögötte nem feltétlenül újszerű, mégis neki jobban összejött, mint sok másnak előtte.

9.

Loscil: Sea Island (Kranky)

Loscil-t bár már régebbről ismerem, eddig egy albumát sem hallgattam végig annyiszor, mint a “Sea Island”-et. Itt szerencsére még minden rendben van, Loscil még nem “kurvult” el és továbbra is magasan tartja a mércét. Valami friss fuvallat járja át az egész albumot.

8.

Ben Forst: A U R O R A (Bedroom Community)

Ben Frost bebizonyította a legújabb lemezével, hogy ő bizony nem fél kísérletezni és letérni a már agyontaposott utakról. Ezt az alkotói bátorságot nagyon tudom értékelni, főleg mivel ez kezd mindinkább ritkasággá válni még a kedvenceim között is. Lehet, hogy egyesek számára túl drasztikus volt a változás, de én örömmel fogadtam.

7.

Marcus Fjellström – Lichtspiel Mutation 2: Alechsis

Fjellström újra lázálomba ringat minket a legfrissebb szerzeményeivel, de úgy, hogy közben nem is kívánsz felébredni belőle. Legalábbis én így jártam.

6.

Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass (All Ice Records)

Akik számára ismert e két név, azok szerintem egyáltalán nem csodálkoznak azon, hogy ez a lemez helyet kapott a listán. Isungset a jég-perkás és Henriksen a kísérleti dzsesszista: külön-külön is sokszor csodákat művelnek, de együtt mindent überelnek.

5.

Lawrence English: Wilderness of Mirrors (Room40)

Már az első hallgatás után tudtam, hogy ez ott lesz valahol az idei kedvenceim között. Ha a megfelelő körülmények között hallgatod (azaz fejhallgatón keresztül és viszonylag magas hangerővel), akkor a masszív hanghullámok képesek megbizseregtetni ez egész tested. Óriási élmény hallgatni ezt a lemezt.

4.

Arve Henriksen: Cosmic Creation (Rune Grammofon)

Henriksen az idén 3 új lemezzel jelentkezett és bár igazából a Chron is megállná a helyét a top 10 között, a Cosmic Creation talán mégis egységességében felülmúlja. Mindenképp ez az eddigi kedvenc Arve Henriksen-lemezem, de hogy miért, arról már írtam itt.

3.

Otto Totland: Pinô (Miasmah/Sonic Pieces)

Otto Totland könnyed zongoradallamai a Deaf Center duóban már rég magukkal ragadtak, tehát várható volt, hogy Totland debütáló lemeze sem fog hidegen hagyni. Ez tűnik most számomra a legtökéletesebb téli albumnak és egyhamar nem fogom félretenni. A már majdnem nevetséges egyszerűsége miatt könnyen kritizálható, de ez mit sem ront az összhatáson.

2.

Erik K Skodvin: Flame (Miasmah/Sonic Pieces)

Skodvin a munkássága során kifejlesztette saját zenei stílusát, melyet akusztikus drone-nak titulált és azt hiszem, hogy ezzel a lemezzel el is érte a csúcsot és tökéletesítette az említett stílust.

1.

Pjusk: Solstøv (12k)

Bevallom, hogy kezdtem azt gondolni, hogy a Pjusk zenekar is már félig halott s ezután csak az önmaga ismétlésére lesz képes. A kételyeim viszont egyből feloszlottak, amikor megjelent a Solstøv lemez, ami a Pjusk és a Silent Orchestra közötti együttműködésnek a gyümölcse. Úgy látszik, hogy a zenekarnak szüksége volt egy ilyesfajta együttműködésre ahhoz, hogy egy kicsit felfrissítse a hangzását. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy kiadja az év legjobb kísérleti ambient lemezét.

Sajnos én egyedül rá kell cáfolnom arra az egyébként bizonyára roppantul valós tényre, hogy rengeteg izgalmas új kiadvány látta meg a napvilágot 2014-ben. Talán én vagyok az egyetlen gnómer, aki úgy hallgat sok-sok zenét, hogy közben kevés frissen kiadott anyaggal találkozik. De sebaj, ha Zsolt megengedte magának, hogy a saját top 10-ét kiegészítse, adattassék meg nekem is, hogy én egy rövidke top10-zel (azaz top 5-tel) álljak elő. Szó sincs róla, hogy keveslem a többiek által sokra tartott kiadványokat, pusztán nem volt időm meghallgatni mindet.

5.

William Ryan Fritch – Heavy (Lost Tribe Sound)

Egyik első írásom szólt erről a roppant eklektikus, mégis szerves egészet alkotó anyagról. Továbbra is állítom, hogy ez – minden zenei tökéletlensége ellenére – egy nagyon izgalmas anyag, sajnos azonban az ezt megelőző illetve az ezt követő EP-k a Leave Me Sessions-sorozatból pont sokszínűségben nem ütik meg ezt a szintet.

4.

Wesseltoft, Berglund, Schwarz – Trialogue (Jazzland)

Észrevételnül mászik a bőröd alá, aztán annyira magával ragad, hogy sokáig nem tudod kivakarni a bőröd alól. post-Esbjorn Svensson éra egyik abszolút pozitív eredménye.

3.

Mono – The Last Down/Rays of Darkness (Temporary Residence)

Az egyik legcsodásabb post-rock konceptalbum, amit valaha hallottam. Tipikusan az az eset, amikor nem külön-külön érdemes meghallgatni az egyes dalokat, hanem a teljes duplaalbumot kell végighallgatni, mert csakis akkor válik érthetővé a szerzők célja.

2.

Arvo Part – Polyphony (Hyperion)

Arvo Pärt kétségtelenül az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző. Sokat is agyaltam rajta, hogy nem-e illetné meg őt az első helyezés, ám sajnos más szempontokat is figyelembe kellett vegyek (pl hogy ez az album semmiképpen nem egy olyan kiadvány, amely kizárólag csak új műveket, vagy legalább új köntösben bemutatott műveket tartalmaz).

1.

Pain of Salvation – Falling Home (InsideOut)

Aki ismer valamennyire, valószínű nem lepődik meg túlságosan, hogy kissé szájhúzós kritikám ellenére, a Pain of Salvation futott be elsőnek. Sajnos, nem teljesen új anyaggal, de még mindig több újdonsággal, mint az Arvo Pärt-korong, és ez a szerencséjük (kac-kac). Anélkül, hogy tudnám, még mi minden várható jövő ilyenkorig, én nagyon boldog lennék, ha a 2015-ös topot is ők vezetnék, ezúttal egy valóban új, friss és felkavaróan zseniális koncepcióval.

Ez ennyi volt! Nagyon köszi minden egyes idelátogatónak és támogatónak az idei start bizalmat. Jövőben is lökjük a rizsát a legelvetemültebb zenei cuccokról, csak bírjátok tartani az iramot. BTW, az idei év végére sincs még felpattintva a pont és nincs lehúzva a giccses karácsonyi redőny, úgyhogy szörcsöljetek bennünket. Ja, és nagyon nagy köszi a Transindex krúnak, hogy befogadta ezt a piszkos társaságot!