John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Ghost Flute & Dice – melody is god

A Ghost Flute & Dice viszonylag új név a porondon. Előző albumát, a Music for Amplified Pianot ismerve valami zongoramágiára számítottam, hogyha egyáltalán számítottam bármire is. Helyette kaptam egy brutálisan strukturált, lélekfaló kortárs komolyzenei kompozíciót, és most is keresem az agyam darabkáit a szobában.

Ez az első lemez, amit előadótól kap a MetroGnóm ajándékba, és nagyon jól esett a gesztus, hogy Mikkel Almholt koppenhágai zenész habozás nélkül feldobta a postára. A román posta természetesen szétszedte a csomagot, de szerencsére nem sérült a lemez csomagolása, – ez legalább annyira sokatmondó, mint a hanganyag összes porcikája. Egy zongorahúrral összefogott műanyag tokba van rejtve a CD-tok, ami amellett, hogy zseniálisan néz ki, még praktikus is, ahogyan az alábbi bénázós videón láthatjátok.

A melody is god lemez zseniálisan szépen megkomponált, ízig-vérig avantgárd zenei vallomás. Laci és András segítségével összedobtam néhány kérdést, kritikát helyettesítendő, amelyekre Mikkel fénysebességgel válaszolt is. A beszélgetést olvasva csak reménykedhetek, hogy széthallgatjátok ezt a nagyszerű hanganyagot, ami egy darabban ad választ a „mi a kortárs kísérleti zene?” kérdésre.

Mikkel Almholt

• Minek köszönhető, hogy az első kiadott munka, a Music for Amplified Piano után, egy ennyire komplex, hangszerelt anyag következett?

Az volt az elképzelés, hogy legalább három rétege legyen minden dalnak. Legfelül egy dallam, középen a zongora kombinálva egyfajta akkord- és textúra-hatással, aztán az egészet körbefogja valamiféle akár elektronikus, akár field recording hangkörnyezet. Az ötletet a munkám közben jött, mivel hosszú időt töltök kint a természetben. A természet sosem olyan csendes, mint ahogy azt a tévében a dokumentumfilmek állítják, legalábbis nem itt, Dániában. Rengeteg elhagyatott helyen jártam már Dániában, de mindig hallatszott valahonnan egy távoli út és a forgalom hangja. Szóval ez az a háttér, ami elé elképzelem, hogy miként szólhatna az album és miként akarnám, hogy szóljon a zongora, amikor végre befejeztem a napi melót.

Persze ezeket a rétegeket különféle zenei hatások is érik, de erről beszéljünk majd később.

• Érdekes a projekted neve. Lehet, hogy tévedek, de az én értelmezésemben a „ghost flute” egy olyan képzeletbeli hangszer neve, amit te alkottál saját zenéd megszólaltatására, a „dice” (kockák) pedig egy kortárs módszer a zeneszerzéshez. Olvastam a bandcamp-profilodon, hogy rengeteg időt és kottapapírt fordítottál a melody is god megírására. Mennyi szerepe volt a véletlennek a kreatív folyamatban? Követtél-e valamely cage-i metódust?

Eredetileg a név vesszővel volt ellátva, így: ghost, flute & dice (ford.: szellem, fuvola & kockák). De ez eléggé bénán nézett ki, ráadásul internetes honlapokhoz aligha lett volna használható. Ám a név mögött rejlő egyik sztori az, hogy közvetlen mielőtt nekikezdtem volna ennek a szóló-projektnek, egy Honning & Mudder nevű zenekarban játszottam, ami az angol Honey & Mud (ford: Méz és Sár) dán megfelelője. Miután elegem lett a bandázásból és abból a zenéből, amelyet játszottunk, úgy véltem hogy a Ghost Flute & Dice megfelelő ellentétet képezne a Méz & Sárral szemben.

A véletlen szerepe többféleképpen fordul elő a zenémben. A zongorán megszólaltatott hangokat a különböző effektek előre ki nem számítható módon szabdalják fel, de a hegedűs és a szaxofonos is játszott improvizált részeket a felvételek során, amelyeket utólag szerkesztettem azért, hogy találjanak a már meglévő számstruktúrákhoz. Amúgy hosszú ideig a Sketches of Spain (Miles Davis egyik legendás albuma – szerk.) jelentette számomra a modellt arra, hogy a megszerkesztettség és az improvizáció hogyan is lélegezhetne együtt a zenémben.

• A lemez egy szépen felépített konstrukció egyenként szépen konstruált darabokból. A címek (kivéve az Audrey at the Mammoth) valójában zenei utalások, pl. a White-ban fehér zajt és a zongora fehér billentyűit használod, Chroma, Phrygian, stb. Kettő közülük (Sharp Minor és Flat Minor) motívumok szintjén is kapcsolódnak egymáshoz. Elmagyaráznád, akár dalonként ebben a logikát és a zenei utalásokat?

A dalok/darabok többféle skálát használnak. A Sharp Minor eolban van, míg a dallam egy szabályos négyütemes formulákban modulál közeli hangnemekbe. Ez az egész amolyan népies hatást kelt.

A Chroma kromatikus, és nincsen meghatározható ütemjelzése. Eléggé improvizáltnak tűnhet a hanganyag, de nagyjából le van írva, hogy mit kell játszania a szaxofonnak. A dallam saját maga augmentált változatával van ellenpontozva, ami azt jelenti, hogy van egy réteg, ami ugyanaz a dallam, nagyon hosszú hangokkal leírva. Valamint van egy réteg, ami viszont teljesen improvizált.

Az Audrey at the Mammoth pentaton dallamú egy olyan akkordsor fölött, amely nem egyezik a dallam hangnemével. Ez valami olyasmi, amit Wayne Shortertől tanultam el.

Phrygian frígben van, ugyancsak kötött ütemstruktúrával.

A White-ban a zongora fehérbillentyűi vannak használva, erősen rétegelt formában. Vagyis úgy gondolom, hogy a skála, amiben van, nevezhető ionnak is. A Flat Minor pedig ismét eolban íródott, de ezúttal az akkordmenet és a dallam tartalmazza a nónát, ami jazzes hatást kelt.

• Mennyire tudatos és mennyire intuitív az, amit csinálsz és mi vagy ki inspirál leginkább?

Jelenleg Morton Feldman a kedvenc zeneszerzőm. Azonban túl sok hatással nem volt erre a lemezre, mivel csak újabban kezdtem hallgatni a műveit.

Ezen a lemezen megpróbáltam keverni az összes korábbi hatásom. Dán himnuszok, elektronikus zene (glitch, IDM), rock, avantgárd, jazz, mind itt van. Például ahogy a zongora hangzik a Sharp Minor és Chroma tételekben, arra a cut-up eljárás volt hatással, amely az avantgárd zene sajátossága. Talán Webern volt az első, aztán a háború után elég sok avantgárd szerző használta (Stockhausen, Boulez stb.). Nem pontosan tudom miképp csatlakozik, de a free-jazzben és az elektronius zenében (pl. Oval) is megfigyelhető ez.

b:Danielle Dahl (szaxofon Chroma), Mikkel Almholt és Kristian Hverring (drone Phrygian és stúdió master)

• Rengeteg az ellentét a lemezen (rend-káosz, hangszerelés, stb.), ez mit képvisel?

Attól tartok a válaszaim túl hosszúak, szóval erre legalább már részben válaszoltam. Azt azonban elmondhatom, hogy egyensúlyra törekedtem a zenében. Egyensúly az improvizáció és kompozíció között, a mozdulatlanság és mozgás között, dallam, akkord és dalszerkezet egyik oldalon és hangkísérletezés a másikon. Utólag úgy gondolom, hogy Björk eléggé nagy hatással volt erre a lemezre. Az ő lemezein is rengeteg különböző zenét találsz, de egyensúlyban van elosztva minden eleme, így működik.

• A hangszereken túl, használsz preparációt, filed recordingot és drone-okat, stb. Kíváncsivá tettél, hogy miként látod ezeknek az eszközöknek a szerepét a kortárs komoly zenében.

A Chroma és a Flat Minor hangképeit Ole Grøndahl Jørgensen készítette, a Phrygian drone-ját Kristian Hverring. A Flat Minor és a Phrygian drone-jai mind kész darabok. Miközben dolgoztam a dallamaimon hallottam ezeket a darabokat és arra gondoltam, hogy tökéletesen passzolnak a dalaimhoz, szóval megkérdeztem, hogy használhatnám-e őket és ezek köré építettem a dalaimat. Végülis a dalok szerkezete egyenesen következik a drone-ok szerkezetéből.

Amikor „kortárs zenét” említesz, nem pontosan értem mire gondolsz. Ez után inkább úgy fogom értelmezni, hogy „minden zene, amit jelenleg készítenek”. Nem igazán hallgatok sem drone, sem ambient zenéket. Szeretem a hangzásukat, de az, hogy egyetlen hangot hallgassak egy fél órán keresztül, semmilyen szinten nem mozgat meg. Ezért szerkesztek rájuk dallamokat. Csupán az utóbbi időben hallottam pár field recording tételt.

Nem igazán tudok mit mondani arra, hogy mi ezeknek a szerepe a kortárs zenében. Azonban úgy gondolom, hogy a filmzenéknek nagyon hatásuk van erre, mint azt zeneszerzők és producerek beismerni szeretnék. Scott Walker jó példa: nagyon jó a zenéje és valószínűleg rengeteg Ligetit és Goreckit hallgatott, de legalább ennyire filmszerű is, amit csinál.

• Lenyűgöző a lemez csomagolása és ugyanakkor sokatmondó. Miért? Mesélj róla.

A barátnőmmel egyszerűen szeretünk borítókat készíteni. Idővel rájöttünk, hogy grafika az nem olyasmi, amiben bármelyikünk is kifejezetten jó volna, ezért aztán inkább a nyersanyagokra kezdtünk koncentrálni és arra, ahogy ezek egymáshoz viszonyulnak. Ennél az albumnál fene tudja miért, de műanyaggal akartam dolgozni. Vannak gyerekkori emlékeim olajba és mocsokba fulladt műanyagdarabokról és ezt akartam viszontlátni, miközben szép is kellett legyen és funkcionális, mint egy lemezborító. Arra gondoltunk, hogy végigsúroljuk smirglivel, amelyhez később rugót és záró mechanizmust adtuk. Minden a textúráról szól, arról hogy tapasztald meg a valóságot és ne egy képet láss róla. Továbbá a műanyagnak van ez az áttetsző hatása, hogy a zene valamiképpen egyszerre van kint és bent, és azt akartam, hogy a csomagolás kifejezze ezt.

• Mi az, amit üzenni szeretnél a zenéddel?

No, ez egy nagy falat. Azokat az alkotókat szeretem, akiken azt érzem, hogy nagyon keményen megdolgoztak azért, hogy megtalálják a saját hangjukat. Albert Ayler, John Coltrane, Scott Walker, Steve Reich, Robert Wyatt, Aphex Twin, Oval, Thelonius Monk, hogy csak párat említsek. Én is, hozzájuk hasonlóan, próbálom megtalálni a hangom. Létezik az irodalomelméletben a félreolvasás fogalma (Paul de Man – szerk.): arról szól, hogy a legtöbb könyv mindössze a hatásainak szándékosan előállított ellentéte. Amikor jó zenét hallok, egy adott személyt hallok. Szeretem az adott zenét, de nem szeretem a személyt. Tehát azon gondolkodom, hogy miként lehetne ezeket az ötleteket felhalmozni úgy, hogy visszaadják a személyt, aki vagyok. Ritkán hallok olyan zenét, amely zongorát használ, mert az annyira közel van ahhoz, amit én teszek. Általában nem tudom elviselni a zongora alapú zenéket, mert csakis arra tudok gondolni, hogy én miként csináltam volna másképp.

• Jövőkép?

Jelenleg a Problemes de Communication nevű nagyzenekarral fejezek be egy felvételt. Ez egy amolyan multimédia, zene és videó projekt. A videókat Thomas Bugaj készítette. Jacob Juhllel szintén dolgozom egy zene-videó projekten, aki a melody is god videóit készítette. Mindezek mellett épp felveszek dalokat egy szóló-zongora lemezhez. A melody is god pedig hamarosan kijön bakeliten is.

A műsor zenei kivonata, amelyben helyet kapott a Sharp Minor:

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Egy meleg szoba, a fejhallgató biztonsága, a lebbenő csend a bútorokon, pattanásig feszülő kíváncsiság a belső fülben és az ablakból beszűrődő tavaszodó utca unott hangjai. Ebben a környezetben vártam, hogy végre hozzámérjen az új Lawrence English hanganyag. PLAY.

Többféle zenehallgatás létezik, de alapvetően két nagy kategóriába soroljuk őket: passzív és aktív. Előbbi népszerűségének örvend a popszakma, utóbbi hanyatlásáért nem fogannak gyerekek Bach zenéjére. Talán a leggyakrabban nekem feltett kérdés valaha az, hogy milyen zenét hallgatok. Válaszom általában: nem mindegy?! Senki nem kíváncsi viszont arra, hogy hogyan hallgatom, milyen hozzáállásom az engem körülvevő hangokról. Ez az, ami számít, és ezt hivatott segíteni több, mint hat éve a MetroGnóm, ezen belül az MGZone, és ezzel kísérletezik English.

Lawrence English

A field recording fogalmát már jól ismerhetik azok, akik olvassák az oldalt. Eléggé „divatos” fogalommá nőtte ki magát az elmúlt húsz évben a kísérleti zenei berkekben és nem csak. Általában referencia hanganyagként használják a zenészek vagy éppen aláfestésként. Vannak persze olyanok, akik elsődlegesen felvett hangokkal dolgoznak. Néhányukat megismerhettétek a bálnás hanganyag hallgatása közben. Fontos, hogy nem az interneten is fellelhető természeti hangokról beszélek, melyeket „relaxációs” hanganyagokként ismer a közönség.

English munka közben

Lawrence English: Wilderness of Mirrors albuma 2014 egyik legmarkánsabb szerzeménye. Még ki sem hűlt a lemez élménye, itt egy újabb nagyszerű anyag, a Viento. Az évek során rengeteg nagyszerű koncepcióban kaptuk az albumokat, és egy folyamatosan megújulni és frissülni tudó alkotót ismerhettünk meg, aki rendkívül érzékenyen foglalkozik a befogadó direkt tapasztalásával, sőt a zeneszerzési folyamat egy igen fontos részeként tekint a zenehallgatásra. Szerinte a fül és a fülhallgató valamint a mikrofon is épp úgy része az alkotási folyamatnak, mint maga a hanganyag.

A Viento egy olyan zenehallgatási módot segít, ahol a hallgató nemcsak aktív, de résztvevő is, általa születik meg a teljes mű. Ettől lesz mindenki számára egyedi élmény a lemez hallgatása. A megszokottól eltérően itt a koncepció rendkívül egyszerű. English ott kezeli a hanganyagot, ahol kell: kint hagyja az ablakon kívül. A mi dolgunk behozni.

A lemezen két felvétel hallható. Mindkettő filed recording, azaz természetben felvett hang. A patagóniai és antarktiszi hóvihar hangjai az egyetlen előadók az albumon. Téved az, aki úgy gondolja, hogy inkább kimegy a levegőre, és belehallgat a természetbe, és ugyanott van. A hanganyagok felvételi körülményei gondosan meg lettek szerkesztve, csak a hangforrás adott, de azt ki kell találni, hogy mit akarunk felvenni, és mindezt egy nagyon komplex folyamat követi, különleges technikai eszközökkel és professzionális, precíz stúdiómunkával. A felvett hangok semmilyen módon nincsenek manipulálva, a felvétel lényege, hogy minél tisztábban és élethűbben közvetítse a rögzített hangokat.

Ez nem a foteles zenehallgatás története tehát. Igen, a szoba adott esetben megvan, viszont attól kezdve, hogy a lemez elindul, amennyiben képesek vagyunk csak a fagyott táj hóviharának és gyilkos szelének hangjára figyelni, perceken belül megtörténik a csoda. Meleg kis kuckónkba beengedünk valami nagyon távoli világot, a fagyos őrület találkozik a fűtött nyugalommal, és elkészül Lawrence English legújabb lemeze, mellyel ő egyszerűen a telet akarta a mikrofonba zárni.

Én kíváncsi lennék, hogy amennyiben ráveszitek magatokat arra, hogy csak a hanganyagra szenteljetek néhány percet, miket tapasztaltok. Belőlem cikk kategóriában ennyi jött ki, különben novellát kellett volna írnom. Rossz novellát.

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Inventions – Maze of Woods

Az Inventions alig tíz hónappal az azonos névvel fémjelzett debüt lemezük után előrukkolt egy újabb, Maze of Woods című hanganyaggal. De nem értem minek ez a sietséget. Az első lemez egyértelműen nagyot szólt, mert két nagyágyúról beszélünk. A duó egyik tagja Matthew Cooper, aki évek óta az ambient műfajt hizlalja kisebb-nagyobb sikerrel, de mindig kellemesen. A másik ágyú Mark T. Smith az Explosions In The Sky gitárosa, az ő esetében már el lehet mondani, hogy a post-rock műfajt többek között neki köszönheti a világ.

Én sajnálom, hogy az Inventions megjelenésekor nem volt még blog, mert áradozhattam volna elvakulva és a zenét figyelmen kívül hagyva, arról, hogy milyen istenkirályság, hogy ez a két fószer egymásra talált. A debüt anyag amúgy tényleg hozott valami egyedit, ha nem is hangzásban, de hangulatban mindenképp.

A Maze of Woods-ot többször végig kellett hallgassam, hogy az agyam abbahagyja a hülye játékát, azaz hogy találgassa, melyik dal, melyik elemét a két zenész  éppen ki szerkesztette. Ez a játék különben izgalmas és tartalmas is azoknak, akik ismerik az Eluvium és az Explosions In The Sky muzsikáját. Akik nem ismerik, azoknak marad a zene, ami nem sok.

b: Mark T. Smith és Matthew Cooper

A lemez nyitó dala, az Escapers az egyetlen behatárolható emberi hanggal kezdődik, amit többszöri hallgatásra akár meg is lehet érteni, és valószínű, hogy ezzel a mondattal akarták kiásni az alapot a hátralévő középszerűségnek. Összejött. A dal amúgy majdnem meggyőző, mert mindkét szerző meg-meg villantja azt, amit tud, azaz Matthew hoz egy kis réti zongorát és sejtelmes ambient alapot, Mark meg gitározik kicsikét, ami inkább úgy hat, mint egy EITS koncert előtti gityómelegítés. Ezek az elemek sorra visszaköszönnek a lemezen, sőt, az „Eluvium lélek” kap egy egész nótát, címe Moanmusic, és elviselném az Eluvium külön lemezén, mint átvezető részt.

Az egyetlen jó dolog, amit többszöri hallgatás után megállapítottam, az az énekhangok csodaszép használata. Teljesen mindegy, hogy épp effektelt énekről vagy templomi kórusról van szó, majdnem elhitette velem, hogy a lemeznek van lelke. Ja, még odacsaphatjuk a pozitívumok mellé a perkúció jó helyen való használatát, amit alapból elvár a hallgató két ilyen zenésztől. Ez a két dolog, ami majdnem széppé teszi a Peregrine dalt, aztán jön a förtelmesen ócskán összedobott szempler és a csodának annyi.

Én nem tudom, minek kellett ennyire gyorsan kihozni a második lemezt. Talán azt akarják üzenni, hogy ez a találkozás kettejük között nem csak futókaland volt, hanem egy bevált projektről van szó és szeretnék folytatni. Amennyiben ez a házasság így folytatódik, én javaslom a gyors válópert, különben – amennyiben hagyományt csinálnak a tíz hónapból – karácsonykor diszkóban táncolhatunk az Inventions új lemezére és nevükhöz méltón „feltalálják” a fosdiszkót.

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Taka

Takaakira “Taka” Goto a MONO, japán post-rock banda alapítója és gitárosa, de találóbb, hogyha simán zeneszerzőként említem, mert az az anyag, amit kiadni készül akkor igazán szép, hogyha félretesszük a MONO-t.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy pontosan a MONO-hoz viszonyítva értékelhető igazán. Nem tudom hogy van ez a dolog, mert még nem tudtam eldönteni. Igazából bírom, hogyha egy kultikus banda egy tagja szóló lemezzel jelentkezik: olyan ez kicsit, mintha bonctan órán lennék, az asztalon pedig a szeretett zene legkülönösebb szerveit kapkodná ki valaki. Én köszönöm, hogy Taka beenged valahová, amit régóta rejteget a világ elől. Abban a megtiszteltetésben is részem van, hogy a lemez megjelenése előtt (ápr.27) több, mint egy hónappal hallhattam a Classical Punk and Echoes Under The Beauty-t, első és egyelőre utolsó szóló lemezét.

MONO

Nemrég került fel a netre az első dal a lemezről és értelemszerűen nagyon szólt a műfaj kedvelői körében, meg merem kockáztatni, hogy nem csak. A lemezen szereplő dalokat amúgy 2003-ban szerezte Taka, és máig nem osztotta meg a világgal, mert úgy gondolta, hogy annak pont elég az, amit a MONO nyújt. Fogalmam sincs, hogy mi okból döntött mégis úgy, hogy legszemélyesebb zenébe öntött pillanatait mégis bedobja a közösbe. A lemezt Lars von Trier Breaking the Waves (Hullámtörés) című filmje ihlette, és mind a bejelentés alapján, mind a teljes hanganyagot meghallgatván el tudom mondani, hogy veszettül személyes, sokkal intuitívebb, mint bármi, amit eddig hallottam a MONO-tól, de semmi értelme hasonlítgatni, mert ez az anyag egy teljesen személyes utazás. Ezt dalt osztotta meg eddig a nagyközönséggel:

Míg a lemez meg nem jelenik, addig tartogatom a róla szóló kritikát, és természetesen a dalokat is. Április 27-én folytatjuk tehát, mert nem lenne korrekt úgy többet írni, hogy még semmi infó vagy kritika nem jelent meg róla, és olyan hivatkozás sem lenne, ahonnan kimásoljam.

A lemez borítója

Mayhem – Csihar Attila

Mostanság divat olyan magyarokról írni, akiket magyar nyelvterületen a kutya sem ismer, de jelentős ismertségre tettek szert a nagyvilágban. Vannak azonban olyanok, akik még ezekből a divatos cikkekből, összesítésekből is kimaradnak, holott több százezren ismerik az arcukat a világon. Hogyha foglalkozna a magyar média vagy a bulvár Csihar Attilával, minden bizonnyal a rossz fiúk sorát gazdagítaná, elvégre a világ egyik legismertebb és legszélsőségesebb black-metál bandájának, a Mayhemnek az énekese. Szóval, lehet, hogy a nevét nem ismerik, de ezrek nőttek fel azokon kultikus metál zenéken, melyekhez köze volt vagy van. Emellett Csihar együtt zenélt a kísérleti zenei világ legnagyobb ikonjaival. Egy igazi kalandor, egy vokál-diktátor, akinek munkásságára és zenei hozzáállására méltán felnézhetne az egyre mélyebbre merülő magyar zenei porond. Nem teszi és ez Csihar Attilát a legkevésbé sem zavarja. Korábban értük el telefonon és kérdeztük zenei projektjeiről, művészetéről és természetesen a magyar média csendjéről.

Csihar Attila

• Black metállal kezdtél. Hogyan kerültél kapcsolatba a kísérleti zenével?

Ez egy érdekes történet. Először heavy-metállal kezdtem. Az volt az első, szívemet megérintő zenei műfaj, kb. 10-12 éves koromban. 14 évesen, amikor egyre extrémebb zenéket kezdtünk hallgatni és érdeklődni utánuk, volt először is egy Bathory lemez, amin volt egy kísérletezős intró, majd volt a Celtic Frost zenekar és van bene egy 6-8 perces tétel, amit nevezhetünk kísérleti zenének. Ehhez kötném a legelső találkozásokat. Nem sokkal később, ahogy a Tormentor elindult, nem voltunk egy tipikus heavy-metál zenekar. Ekkor különben ez az egész gothic műfaj még nem is létezett. A punk barátaimmal kezdtem el zenéket cserélgetni, tőlük kaptam először Skinny Puppy-t, de ez még nem annyira extrém, viszont ebben az időszakban hallottam először Current 93-t és Coil-t vagy Diamanda Galast. Nekem valahogy így indult el ez a kísérleti zenei vonal.

Tormentor

• Hogyan kerültél kapcsolatba a Sunn O)))-val és milyen volt a közös meló?

Egy kiadót kerestem és Stephen O’Malley-vel készítettem régebb egy interjút ’95 körül, és akkor vele kapcsolatban voltam. Ő ajánlotta a Southern Lordot, ők meg érdeklődtek. Egy válogatás lemezt szerettem volna kiadatni velük, és ez meg is történt. Akkor küldtek ők nekem ilyen zenéket. Stephen-nek volt egy zenekara, még csak a Flight of the Behemoth volt meg ezek a régi demók, és akkor készült el a White 1 lemez, ami az első komolyabb Sunn lépés. Akkor került szóba a közös munka kérdése. 2001-ben készítettük az első közös dalokat, a Decay-t vagy The Symptoms Of Kali Yuga-t. Ez annyira tetszett a kiadónak, hogy felkerült a válogatás lemezükre. Szóval így indult ez a történet és akkor volt nekik az első európai turnéjuk a White 1-el, és ott szálltam be először élőben. Az első koncertünkön, ami Linz-ben volt, azt hiszem kb. 7 ember volt összesen. Nyilván ez engem nem fogott vissza, sőt, annál lelkesebben tudtam bekapcsolódni az ügybe. Ezután természetesen nyílegyenesen kezdett ez a dolog fölfele menni, mert a Sunn O))) olyan zenekar, hogy igazából élőben jön le, hogy mi is ez valójában. Érdekes még, hogy lekéstem az ATP Fesztiválon a közös fellépést, amikor meg odaértem, azzal fogadtak, hogy az Earth lemondta a fellépést, így a helyükben fogunk zenélni főszínpadon, 4000 ember előtt. Ez azért már érdekes történet, ugyanis mindez egy hét leforgása alatt történt, azaz hét nap alatt lett hét emberből több ezer.

• Hogy jött össze a 6 Fahrenheit Skyquake lemez?

Volt egy felkérésünk, Banks Violette amerikai modern szobrászművész londoni installációjához kellett zenét szerkesszünk. Banks hófehér szobrokból megalkotta a teljes Sunn backline-t pódiumokon, hatalmas hangfalakkal, az egész előtt meg egy fekete széttört koporsó volt elhelyezve. Mi az alsó szinten játszottunk élőben egy ugyanolyan színpadon. Én egy fehér koporsóból énekeltem. Remegett az épület a hangerőtől, a látogatók meg csak az üres pódiumokat látták.

Ezt majd egy másik közreműködés követte, ahol gyakorlatilag hatalmas tükrök voltak, amelyeket fém csövekkel hűtöttek mag fűtöttek egyszerre, így olyan volt az egész, mintha izzadtak volna a tükrök. Ahhoz írtuk a 6 fahrenheit-t, azaz a lemez egy rövidített része az egésznek, mivel a teljes produkció kb. 8 óra.

• Jarboe-val milyen volt együtt dolgozni?

A 80-as évek elején már nagyon szerettem a Swans-t. Valahogy érthetetlen módon, ő keresett meg engem a Season of Mist-en, a kiadónkon keresztül, és felkért egy közreműködésre, amit nagy megtiszteltetésként fogadtam. Ő nagyon komolyan áll a dolgokhoz, nagyon aktívan figyeli a közönséget és teljesen spirituális kontextusa van a koncertjeinek. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy nagyon kedves és kellemes személyiség. Kétszer is felléptünk élőben.

• A Void Ov Voices egy saját projekt, és teljesen más világ, mint bármi, amihez addig közöd volt. Mi hívta életre?

Vannak vízióim. Ez egy régi vízió, hogy valami olyat próbáljak ki, amiben csak a hangomat használom, természetesen kísérleti jellegben gondolkodva. Sokáig visszatartott a gondolat, hogy számítógépen dolgozzak, aztán jöttek az új hardware-k, saját memóriával és szoftokkal rendelkezek…sz’al a loop station-ről beszélek, ezt használom. Elég hírtelen jött a dolog. Kapcsolatban álltam a Bohren und der Club of Gore-al, ők hívtak meg egy moszkvai fellépésre. Akkor már nem volt visszaút, megrendeltem a pedálokat és jó lett a vége, azt hozta a dolog, amit vártam tőle.

• Mayhem, Tormentor, Sunn O))), Jarboe, Void Ov Voices, mind más hangzásvilág és hangulat, te meg mindben különböző énektechnikákat használsz és széles nagyon a skála. A projektek hozzák a technikát vagy konceptuálisan kidolgozod és gyakorlod?

Mind a kettő igazából. A 90-es évek elején volt egy Jézus Krisztus Szupersztár felkérésem, és akkor mentem el először énektanárhoz, hogy valami közöm legyen a klasszikus opera technikához. Ott hallottam először különböző speciális légzéstechnikákról és ez egy olyan dolog, hogy az egész testedet igénybe veszi. Később ezeket gyakoroltam és próbáltam átültetni a saját stílusomba, de ez nem egy rövid folyamat, olyan, mint amikor egy hangszert építesz, hogy aztán bármit eljátszhass vele. A technika valójában csak egy alap, sokkal fontosabb a tudatállapot és az atmoszféra, amit a közönséged létrehoz.

• Károgás, hörgés, morgás, üvöltés. Miért?

Ezt a zene hozza. Egyszerűen ez passzol hozzá. Persze mindez lehet cirkusz és parádé, ugyanakkor lehet súlya és ereje. Itt is az számít, hogy az előadó milyen tudatállapotban csinálja ezt, és mennyire színtisztán nyitott erre a dologra. Ez egy elég extrém formája az éneklésnek és torok meg adottság kell hozzá, na meg persze közönség, ami most már van. Én szürreálisnak érzékelem, olyan kicsit ez, mint a horror filmek, mint egy Bosch, Munch, Giger festmény. Az emberek manapság sok mindent elfojtanak, stresszben élnek, félelemben, ez már társadalmi jelenség. Ezek az elfojtott indulatok gyakran előtörnek különböző formában, és a mi koncertjeinken ezt a fajta elfojtott félelmet és stresszt elő lehet hozni, szépen levezetjük közösen. Érdekes kérdés, hogy ezek a félelmek miért vannak elrejtve. Mindenkinek megvan a sajt válasza, mi a zenénkkel válaszolunk. Az embereknek szembesülniük kell a félelmeikkel, magasabb tudatra kell ébredni.

• Miért nem szerepelsz a magyar médiában, hiszen ki lehet jelenteni, hogy az egyik legismertebb magyar ember vagy a világban?

Ez egy érdekes dolog. A Tormentort ismerték, de ott is a zenekart, nem engem. Én nem vagyok híve a médiában való nyomulásnak. Mindig egy saját ritmusban csinálom a dolgaimat. Ritka az interjú felkérés, volt néhány, de hát ez az országra jellemző, mindenki a saját dolgával van elfoglalva és az úgymond sztárokkal. Ez egy belső kör, amiben én semmiképp nem szeretnék részt venni, ez a mainstream. Nekem nem egy életcél, hogy itthon bizonyítsak, és kellemesen megnyugtat, amikor hazajövök, hogy egyszerűen, csendben tudok lenni. Akik fontosak, tudják, ki vagyok. Különben sem szeretek úgy létezni az emberek között, hogy folyton arról van szó, hogy épp mi van velem meg a Mayhemmel. Nem érzem magam különbnek vagy másabbnak a hallgatóságomtól.

Az amerikai If These Trees Could Talk post-rock brigád gitárosa, Cody Kelly a rocknreelreviews-nak adott interjúban bejelentette, hogy az idén új lemezzel jelentkeznek.
A gitáros szerint az új albummal progresszívebb irányt vesz a zenekar. “Az új dalok az eddigieknél komplexebb gitár- és dobjátékot tartalmaznak, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen elrugaszkodtunk volna az eredeti Trees-hangzástól. Remélhetőleg senki nem sz…ja össze magát, amikor a “progresszív” jelzőt használom, mivel ez tényleg csak a következő szintre való lépést jelenti számunkra zeneileg.” (a teljes, angol nyelvű interjút ITT olvashatjátok el)
A nemrég a Metal Blade-hez szerződött ohiói zenekar két korábbi albuma (2009-es Above The Earth, Below The Sky és 2012-es a Red Forest) is újrakiadásra került.

A finn Heroin&Your Veins megint megremegtet: Buñuel Andalúziai kutyáját kísérik saját szerzeményeikkel. A filmet amúgy ’29-ben rendezte Buñuel és Salvador Dalí. A Heroin &Your Veinstől nem idegen a hasonló próbálkozás, ugyanis magukat első sorban úgy határozzák meg, mint audio-vizuális kollektíva.

JAZZ IN CHURCH Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön. Olyan ismerős ismeretlen hatalmasokkal ülhetünk egy templomban (Sepsiszentgyörgyi Unitrius Templom és a Bukaresti Evangélikus Templom), mint Nils Petter Molvaer, Louis Sclavis vagy Erik Truffaz. Facebook-eseményért KATT IDE.

Lawrence English előrukkolt egy régi-újjal. Megjelenik a The Peregrine albuma a Room40-nél, de most már digitális formátumban is. Kicsit hagyhatjuk porosodni régi lemezjátszónkat.

Lawrence English – The Peregrine

Még ki sem hűlt a Sarava Exu, Ricardo Donoso új albuma, máris jött egy új videó a Gallicinium dalhoz. A klipet Michael Formanski rendezte és átkozottul jó.

A Natural Snow Buildings francia kísérleti-zenész duó tavalyi, The Night Country albumát adta ki újra a Vulpiano Records. A lemez teljesen ingyen letölthető online MP3 és FLAC formátumban egyaránt. IDE kattintva le is tölthetitek.

Újra kiadja a legendás Sonic Youth legendás albumát, a Bad Moon Rising-ot. Április 12-én jelenik meg a dupla lemez 4 bónusz trekkel és meglepetésekkel. A zenekar további újra-kiadásokat is tervez a ’80-as évekből: jön még a Confuzion is Sex, az EVOL and Sister, és egy Screaming Fields of Sonic Love DVD, ami a zenekar korai videóit tartalmazza majd.

Remix lemezzel jön a Laibach. A kilenc dalos lemez remixeket tartalmaz a tavalyi Specre albumról igencsak érdekes alakok közreműködésével, úgy, mint Marcel Dettman vagy Dave Sumner aka Function. Ez utóbbit meg is osztották már a srácok.

Jön az új Richard Skelton album. A Belated Movements For An Unsanctioned Exhumation August 1st 1984 a második album, amit The Inward Circles néven ad ki. A lemezre március végéig kell várni.

A noise-rock és free-jazz rajongók legnagyobb örömére, hat év után jelentkezik első nagylemezével az olasz monstrum, a ZU. Az Ipecac kiadó hozza a lemezt márc. 23-án.

Kreng – The Summoner

Mindenkinek megvan a saját harca a halál gondolatával. A Nyugat embere leginkább tabusítja és eltér tőle, hogyha tud. Mit jelent manapság a gyász és min megy végig a gyászoló ember? Ezt fogalmazta zenébe Európa egyik legkiválóbb színházi zeneszerzője, Kreng.

Régóta viaskodok azzal a néhány sorral, amellyel a The Summoner-t, a belga zeneszerző Pepijn Caudron sorban harmadik albumát kell illessem. Időközben elkezdett engem írni a szöveg és közel álltam, hogy kritika helyett gyászjelentőt közöljek a blogon.

Pepijn Caudron a.k.a. Kreng

A The Summoner-re négy évet kellett várnunk, hogyha a legutóbbi albumot, a Grimoir-t nézzük, vagy hármat, amennyiben a retrospektív válogatást, amelynek címe Works for Abattoir Férme 2007-2011. Ezalatt az idő alatt sok minden történt, és ez a lemez minden rezdülésében érződik. A tételeket hallgatva megismertem egy teljesen új Krenget, akinek eddig semmilyen nyomát nem találtam az előző albumokon. Ez a legszemélyesebb hanganyag, amit a nagyra tartott színházi zeneszerző eddig kiadott.

Tagadás (Denial), Harag (Anger), Alku (Bargaining), Depresszió (Depression), Elfogadás (Acceptance), a gyász öt fázisa krengi megfogalmazásban. Mindenik egy közlemúltban elhunyt barátot idéz. Ez alapvetően egy zenében nagyon nehezen megfogalmazható tematika, de van mellette egy hatodik is, a Megidézés (The Summoning) című tétel, ami egyértelműen segíti a végkifejletet.

Kreng – Bargaining

Ez az első Kreng album, amit nem samplerek sokaságával alkotott meg. Az album felében 12 vonós Ligetit idéző légkörben vezet végig őrült, zajos crescendókkal a megvetés, a depresszió és az alkudozás lelki maradékain, és ez annyira szétzúzza az ember összes érzékszervét, hogy a lemez második felére, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Ez kétségkívül a katarzis, és ezt kevés zene képes felhozni az emberből egy szobában ücsörögve.

Az album második fele egy 15 perces doom metál tétel, ami a zabolátlan düh kopár falai közé zár minden féle racionalitást és klisét. Elátkozott orgonák, falként tornyosuló földet rengető riffek és ködös végtelenség, halálsikoly. A belga doom metál banda, az Amenra tökig torzított gitárjai széttörnek mindent, ami az első 25 percben lezajlott. Egész hihetetlen az a mód vagy koncepció, ahogy a gyász fázisain vezeti a hallgatót. Ebben a részben tipikusan a mély, folyton felszínre törő fájdalom utáni őrült vágy kel életre, ami a halottat vissza akarja rángatni az élők közé. Egy reszketeg, mély csüggedésben hal meg a dal, ami elvezet a beletörődéshez vagy az elfogadáshoz.

Egy üres végtelenben szóló, meztelen zongora hangja zárja az utazást, és ennél szebb befejezéssel nagyon ritkán találkoztam. Ezt tudom leginkább kortárs zeneszerzésnek nevezni, ezt a fajta burkolatlanságot, bátorságot és őszinteséget, ami nem engedi, hogy a The Summoner simán egy egyszerű ambient szerzeménnyé zsugorodjon, és hogyha valaha megkérdezik tőlem, hogy számomra mit jelent a színház, akkor ez a lemez lesz a válaszom.

Kreng zenéje nemcsak színházi, és lényegtelen is egy adott ponton az, hogy színházban gyakran használt zenéről beszélünk, mert ez a zene önmagában színház és rituálé. Pontosan az a teljesen egyedi, páratlan ritualisztikusság teszi jelen idejűvé, ami alig felfedezhető bármilyen zenében, amit eddig hallottam. Életem egyik legszemélyesebb zenei élményét hozta el nekem ez a lemez, és a legnagyobb örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek. Már nem lesz meglepetés az év végi top tíz első helyezettje.

Shut up! by Metrognóm on Mixcloud

Godspeed You! Black Emperor

Márius 31-én jön az új, sorban a hatodik Godspeed You! Black Emperor lemez, természetesen a Constellation Records gondozásában és Asunder, Sweet and Other Distress a címe. A kísérleti zenei világ most tehát többek között ettől hangos, mindenki aktívan találgat és cikkez az egyetlen dalrészletből kiindulva, amit megosztott a banda. Mi egy Mike Moyával készült interjúval kedveskedünk.

Mike Moya neve nem biztos, hogy önmagában sokat mond, de ha kimondom, hogy Godspeed You!Black Emperor, HṚṢṬA, Set Fire To Flames, Molasses vagy Esmerine, akkor az már segítség. A sor egyébként hosszan folytatható, hogyha ezeknek az együtteseknek a többi tagját is egyenként említeném, ugyanis ezek a projektek jelentik a kanadai kísérleti zene magját. Ez a mag pedig egyre erősebben vállal részt az „új zenei massza” meggyúrásában világszerte. Fontos, hogy kollektíváról, nem együttesekről és egyéni előadókról beszélünk. Azaz egy termékeny kollektíváról. A GSYBE egyike az első bandáknak, akikre ráragasztották a post-rock megnevezést. Ezek után bármire, amihez Mike Moyanak köze volt, szeretik azt mondani, hogy post-rock, vagy „kicsit post-rockos”. Ivácson András barátommal megkérdeztük tőle, hogy mit gondol, nemcsak erről.

Mike Moya

• Mi a zenei filozófiád, ha van egyáltalán ilyesmi?

Nos, ez nehéz kérdés. Próbálom nem bezárni magam egyetlen elképzelésbe, megpróbálok minél nyitottabb lenni. Lényeges, hogy mindig próbálok olyan zenét írni, amiről azt gondolom, hogy még nagyon kevesen tudják  meghallgatni. Máskor meg olyan dallamos dolgokat írok, ami már majdnem pop, szóval… Ha meg kellene fogalmaznom egy filozófiámat, a következő volna: „Próbálok nyitottnak maradni zeneszerzés közben.”

Molasses

• A GSYBE kezdtél, majd jött a Set Fire To Flames és a HṚṢṬA, Molasses, stb. Úgy tűnik, hogy két részre osztottad a zenei tevékenységedet: míg a HṚṢṬA sokkal rockosabb, a Set Fire to Flames sokkal ambientesebb. Tudnád-e ezeket jellemezni?

Egyszerűen arról van szó, hogy megpróbálok minél kevésbé korlátolt lenni a zeneszerzésben, szóval van, amikor egy projektnek ki kell jelölj egy bizonyos határt, de voltak olyan dalok, amelyek már nem passzoltak egyiknek vagy másiknak a zenei világába. Például a korai HṚṢṬA esetében elkezdtünk rockosabb dolgokat játszani, és a Set Fire To Flames egy igazán mókás projekt volt, mivel rengetegen voltunk a zenekarban, nem mindig volt teljes csapatmunka, hanem inkább 3-4 ember improvizált, majd később összeraktuk. Az első lemezen pl. tizenegyen vagy tizenhárman voltunk, nem is emlékszem pontosan. Semmi sem volt előre megkomponálva, a stúdióban születtek a dalok improvizáció során.

• Amikor kezdtétek a GSYBE-t, ez a post-rock címke koránt sem voltolyan komplex, mint manapság, mégis a GSYBE-t az alapító zenekarok közé sorolják. Hogyan jutottatok el ehhez a komplex zenei kifejezésformához?

Érdekes, mert a Godspeed kezdeteben nem volt olyan komplex, mármint maga a zene. Inkább egy totális drone zene volt. Az volt az első ötletünk, hogy csak egy hangot játszunk húsz percig, és nézzük meg, mi történik? Nagyon lassan alakult azzá a zenénk, ami mára már a nevünkkel egybeforrt. A komplexitás csak lassacskán kúszott be, mégpedig úgy, hogy ezeket a szélsőségesen minimalista témákat egymásra pakoltuk. Nem volt tudatos igény, hogy ez a zene ennyire komplex legyen, egyszerűen csak így alakult. Hiszen nem játszhattunk minden koncerten csak egy hangot, mert az embereknek egy idő után már nem lett volna meglepetés a dolog.

• Mi a véleményed a post-rock címkéről?

Igazán nem szeretem ezt a kifejezést, mert úgy gondolom, hogy nem jelent eleget ahhoz, hogy minden zenét lefedjen, amit jellemeznek vele. A HṚṢṬA-t post rocknak nevezik, akárcsak a Set Fire To Flamest, a Tortoise-t vagy a Balmorhea-t, miközben mind-mind teljesen más zenét játszunk. Úgy gondolom, hogy egész rendben volt az elején ez a kifejezés, de az idők során egyre inkább elvesztette értelmét. Sok Godspeed-dal például annyira rock, hogy ez a rockon túli leírás nem igazán talál rá, tudod, csak azért mert elektronikus gitár helyett hegedű van benne, attól még rock. Persze tudom, hogy nem mindig rockos, de vannak részei, melyek úgy hangzanak mind mondjuk a Hawk Wind vagy más ’70-es évekbeli space-rock bandák zenéi. Hogy mondhatod, hogy post-rock, ha egyszer rock?! Viszont ha az emberek ennek akarják nevezni, akkor egészségükre!

• A klasszikus hangszerek használata a modern zenében mindig kockázatos. Szerinted van-e kompromisszum ezen a téren, és ha igen, akkor az mit jelent vagy mit jelenthetne?

Nem hiszem, hogy van kompromisszum, de nagyon érdekes kombinációnak találom. Úgy gondolom, hogy míg ezek a hangszerek valami érdekeset hoznak létre együtt, addig hiteles! Ha viszont mindenki egyszerre és egyfolytában játszik, akkor minden nagyon hamar korlátolttá válik. Fontos, hogy  érdekes maradjon a zene, de módjával akár az elektronikus elemeknek is legyen meg a helye.

Amint kijön az új lemez, rögtön röppen a kritika is. Lessétek!

Treha Sektori – Severh Sehenh

„A kortárs művészet legfőbb lényege, hogy nem hagy pártatlanságot” – mérgezett meg ezzel a gondolattal évekkel ezelőtt Ivácson András Áron barátom. Ez a gondolat képezi az alapját mindennek, amivel foglalkozom. Egy merev, véres gerinc, amit semmi nem tudott eddig meghajlítani, egy fokmérő, ami már összenőtt minden érzékszervemmel. A Treha Sektori úgy sétált át ezen a mérőn, hogy közben észre sem vettem, hogy megérkezett. Azaz már megint egy olyan zene, ami képes nem nekem, hanem bennem szólni.

Imádom az érzékszervek buja orgiáját, amikor a festmény egyszercsak történetté alakul, amikor a sorok egy könyvben egyszer csak felcsendülnek és amikor a zene egyszer csak képpé elevenedik. Úgy is mondhatjuk, hogy egy elszállt vizuális alkat vagyok. Valószínüleg így van.
Ebben a fent leírt „hálószobában” találkoztam Dehn Sora francia képzőművész zenéjével, aki becsületes szakmáját tekintve fotós-grafikus, és többek között albumborítókat is tervez. Több évnyi alkotás után gondolta úgy, hogy a képzeletét ki is hangosítaná, amire rögtön le is csapott a francia ambient-piac, később pedig a doom-,drone-metál legnagyobb ágyúi, a Neurosis és az Amenra. Sora azóta oszlopos tagja a Church Of Ra kollektívának is, ahonnan gyakorlatilag duvad a finom sötétség megállás nélkül.

Szóval az már tiszta, hogy egy sötét muzsikáról beszélünk, ami egy képzőművész fejéből pattant ki. De amennyiben a Treha Sektoriról van szó, semmiképp nem szabad kihagyni a ritualisztikus hangzást és a misztikus környezetet. Most akinek beugrott a kelta elemekkel teleszegecselt punchill-out, rögtön törölje.
Már számtalan cikket írtunk az ambient műfajában íródott és elképzelt falánkságokról, sőt a dark ambient is volt néhányszor már terítéken: pont ez a szép a történetben, hogy nem lehet látni a végét, azaz azt a pontot, ahol már ismételnénk magunkat, mert számtalan nagyszerű előadó tartozik azok csoportjába, akik a csenden keresztül látják a zenét.

A Severh Sehenh Treha Sektori harmadik albuma, hogyha nem számoljuk az Amenraával közösen tavaly kiadott, split lemezt. Az albumon egyetlen 38 perces dal van, amit teljes hosszában, a cikk végén linkelt lejátszóban meghallgathattok, ahogy tettük a legutóbbi műsor záróakkordjaként is.
Az album nyitánya csendes és hömpölygő, szépen megszerkesztett, a műfajra jellemző folyékony struktúrával. Majd egyre inkább pofon üti ezt a csendet egy-egy cintányérral vagy nagy dobokkal. Ettől a ponttól kezdődik minden, ami Treha Sektori jellemzőként írható le: a zene textúrája megmarad elegánsnak, annak ellenére, hogy fájdalmas arányokban használja a drone-t, a zajokat, a visszhangzó, torzított emberi hangot, stb.

A Severh Sehenh misztikusabb, mint az előző két album. A használt torzított hangok mintha egy fajta vallásos lemondásról, romlásról mesélnének, a hovatartozás megsemmisüléséről. A zene tónusai a múlt és a jövő vízióját kötik össze, megteremtve a születés előtti félelmet a kilátástalan jövőtől. Mégsem gondolom, hogy alapvetően negatív érzésekből táplálkozik, még akkor sem, hogyha feneketlenül mély és rohadtul sötét.
Amit azonban leginkább szeretek, az a Treha Sektori csendje, ami valójában nem is csend, hanem valamilyen fajta zenei feketelyuk: minden létező hangot elnyel, amelyek bentről próbálnak kitörni, mi pedig ennek a tompa zaját halljuk ideátról.

Ez nem a fájó sötétség és nem is az elmebetegség pincéje, hanem az a fajta sötétség, amiben az érzékszerveink erőre kapnak, amiben érezzük a levegő sűrűségét, amiben újraértékelünk és olyan világot festünk magunknak, amilyet csak akarunk. Ez a zene nem vezet tudatosan sehova, csak mankót ad a mindenséghez. Nekem sikerült megérezni benne az örökkévalóságig hömpölygő színtelen szabadságot és biztos vagyok benne, hogy ahányan meghallgatjátok a felvételt, (vagy itt beszélhetünk bármelyik munkájáról) szóval, mind-mind magatokkal visztek valami nagyon fontos batyut erre a zenei utazásra. One-way ticket!

The Theory of Nothing by Metrognóm on Mixcloud